Egyszer fent, egyszer lent, avagy menjünk hullámvasutazni?

E havi témázásunk az Olvasás mint hullámvasút, azaz mitől unjuk meg a könyveket? Mitől van az, hogy egy darabig könnyen csúszik egy olvasmány, aztán (köszi, Pupi a találó hasonlatot!) mintha az ember combig járna a mocsárban. Hogy egyszer napi egy oldal is alig "fogy", másszor meg 100-150 oldalt olvasunk egy ültő helyünkben. Hogy egy szerzőtől elolvassuk az összes könyvét, majd mikor megjelenik a következő, netán újraolvassuk, azt sem tudjuk, mi a fenét ettünk rajta korábban.

Őszintén szólva fogalmam sincs. 

Csak azt tudom, hogy egyre többször járok így. Vagy egyre többször fordul elő, hogy bátrabban mondom azt, hogy elég volt, és nem gyötröm magam vele tovább? 

Nincs mindenre bevált receptem. Nem tudok indokokat mondani. Még csak tetten sem mindig tudom érni azt a pillanatot, amikor "eddig és ne tovább!" Ezért inkább példákat fogok mondani.

Az elmúlt hetekben két könyv is volt, amit félbehagytam. Még áltatom magam, hogy folytatom, de erre elég kicsi az esély.

Az egyik A boltkóros Hollywoodban. A korábbi magyarul elérhető részeket mind olvastam, és bár Becky baromira ki tud idegelni a vásárlásmániájával és azzal az ostoba képességévél, hogy hülye helyzetekbe keveri magát, de a könyvek humorát meg szeretem, Becky a végén mindig belátja a hibáit, és változtat a viselkedésén. Más kérdés, hogy a következő regény elején kezdi elölről... De most alig öt oldal elég volt, hogy azt mondjam, na ne! Becky még önmagához képest is viharos sebességgel keveredik bajba, és miért? Hogy közel kerüljön egy ismert sztárhoz. Hogy elmondhassa, ő XY-nal barátkozik, összejárnak, stb. Amiből amúgy egy szó sem igaz, és rettenően bosszantott Becky felületessége és sznobizmusa. Az is lehet, hogy ha egy másik életszakaszban "kap el" ez a könyv, gond nélkül átlendülök rajta, és továbbolvasom, de most nem. Hogy miért nem? Gőzöm sincs.

A másik A fiú, aki éjjel meglátta a napot. Tavaly karácsonyi ajándék volt, de csak pár hete álltam neki. És ami már az elejétől szerepel benne, a kegyetlenség. Egy ideje jobban viselem az ilyen ábrázolást könyvben és filmben (az életben nem), de ez most sok volt. Itt mindenkit megöltek, megerőszakoltak, megcsonkítottak, megkínoztak, stb. Azon gondolkodtam olvasás közben, hogy itt még a jók is rosszak. A parasztok is érzéketlenek, szívtelenek, és koszosak. Attól mert valaki szegény, még nem muszáj koszosnak is lennie. Persze, meg van ez indokolva, hogy nincs meleg ruhájuk meg rendes fűtés, és megfáznak, ha megfürdenek, de nekem akkor is sántított. A szegénység számomra nem mentség a lelki torzulásra. Ok lehet, de nem mentség. Ha nem jön Raphael, a barlangban élő, jószívű remete, aki olyan kedves Mikaellel, valószínűleg hamarabb lesz elegem ebből a könyvből. A vége előre borítékolható, de sok a 600 oldal. A felénél még mindig csak egyre mélyebbre süllyedtünk a mocsárba. Ez esetben azt hiszem, tudom, mi volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább olvasni. Mikor a gonosz, perverz Ojsternig herceg észreveszi Mikael szerelmét, Eloisát. Nem tudom, mi lesz a folytatás, de egyik elképzelhető szál sem vonz. Egy idő után azt éreztem, hogy ha kinyitom ezt a könyvet, kifolyik belőle a sok mocsok...

Néhány régebbi élmény is eszembe jutott. Egyik kedvenc íróm Tamási Áron, és korábban minden könyvét nagyon szerettem, sosem volt gond végigolvasni őket. De a Magyari rózsafa cíművel meggyűlt a bajom. Egyszerűen nem ment. Keservesen gyűrtem le a lapjait, és már csak olyan ötven oldal lehetett hátra, mikor félretettem. Már arra sem emlékszem, hogy mi bajom volt vele igazából. Aztán jó egy év elteltével befejeztem, de mindmáig nincsenek róla jó emlékeim.

Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Sokáig tiltott könyv volt hazánkban az antiszemitizmusa miatt. És bizony ez a könyv antiszemita. Nem tudtam. Azt hittem, kapok egy korrajzot az őszirózsás forradalomról és a tanácsköztársaságról, de kaptam egy könyvet, amiben mindenért csakis és kizárólag a zsidók felelősek. Ez pedig ebben a formában a tények leegyszerűsítése, mondjuk így, olyan formában való csoportosítása, ami ezt tűnik igazolni. Pl. hogy a tanácsköztársaság vezetői közül egy kivétellel mindenki zsidó volt. Vagy hogy a zsidók nem engedtek kilépni az első világháborúból. Ez lehet, hogy igaz, nem jártam utána, nem is fogok, de kizárólag erre fogni minden bajunkat minimum erős túlzás.  És azok a sértő kifejezések rájuk, pajeszos, kaftános, stb. Borsódzott tőle a hátam. És ha ez még mind nem lenne elég, valami agyzsibbasztóan unalmas. Pár oldal után abbahagytam.

Hopp, mégis tudok mondani egy általánosságot! Az ilyen túlzások, sértegetések, féligazságok, manipulációk, stb., mindegy, hogy nép, társadalmi réteg vagy bármilyen csoport negatív megkülönböztetése elég ahhoz, hogy félbehagyjak egy könyvet. Legyen szó zsidókról, muszlimokról, szegényekről, gazdagokról, betegekről vagy kövérekről, mindegy. Nem, nem és nem vagyok hajlandó ilyesmikről olvasni.

Mikor megkaptam a Kindle-t, és még újdonság volt, sokat böngésztem e-könyvek után, és akkor akadtam rá Nicolet Égeni: Az ötödik leszármazott c. könyvére. A bájos borító rögtön megfogott, és a nimfákról szóló történet igazán kedvemre való volt, de valahol a könyv felénél elakadtam. Az évről évre menetrendszerűen megérkező hőhullám és a vele együtt járó olvasási válság volt az oka talán, nem tudom. Mikor néhány hónappal később visszatértem a könyvhöz, már egyhuzamban, gond nélkül végigolvastam. Azóta is várom a következő részt, ami úgy tűnik, sosem fog megérkezni...

Kisebb, egy-két hetes félbehagyások ennél jóval sűrűbben vannak. Legutóbb A tizenharmadik boszorkánnyal jártam így. Valószínűleg Az átkozott boszorkák c. film miatt, ami szintén Alice Hoffman egyik könyvéből készült, valami sokkal varázsosabbat vártam, valami hagyományosabbat, bájitalokkal, varázsigékkel. Ehhez képest kaptam egy családregényt némi misztikummal fűszerezve. Először csalódás volt, aztán mikor ebbe bele tudtam törődni, és később folytattam, már azt mondhatom, tetszett. Az írónő rajongója azért nem lettem.

Nagy "klasszikus", amit először szerettem, aztán meg már nem értettem, mit láttam benne, nem más, mint az Alkonyat sorozat. Az első részből készült filmet láttam először, és meglepően tetszett. Elolvastam az első két részt, ami akkor megjelent magyarul, majd gyorsan megrendeltem a másik kettőt angolul. Nem állítom, hogy én voltam a sorozat legnagyobb rajongója, de szerettem. Aztán elolvastam a 3. részt magyarul, mikor megjelent, és nem értettem, Ez tetszett nekem eddig? EZ? Ez a "minden második oldalon megrándult az arca a fájdalomtól"? Jézus! Mit láthattam én ebben? Biztosan mazochista hajlamaim lehetnek, mert a 4. részt is elolvastam azért magyarul. Ennél a kötetnél fordítóváltás volt, és bár sokan elégedetlenek voltak vele, de szerintem sokban hozzájárult, hogy a befejező rész szinte élvezhető volt. De summa summarum mai napig nem értem, mit szerettem ezen a sorozaton.

Sajnos, a bevezetőben felvetett kérdésre válaszolni nem tudok, de az biztos, hogy az olvasók útjai kifürkészhetetlenek. Szeszélyesek tudunk lenni, és néha hűtlen cédák. Változnak a kedvenc íróink, könyveink, csak egy dolog nem változik, hogy könyvet olvasni muszáj.

A többiek posztjai:

Miamona
Nima
PuPilla
Ilweran
Zakkant

Utóvéd:

Katacita

Sorozat (nem?) ajánló: Haláli testcsere (Drop Dead Diva - 2009-2014.)

Figyelem, a bejegyzés erősen spoileres! De tényleg!

A sztereotípiákról beszélgettünk, hogy a modellek szépek, de buták, az okos nők meg gyakran kövérek és csúnyák, és akkor ajánlotta valaki ezt a sorozatot. (Nima, ha jól emlékszem.) Nem érdekelt volna, ha nincs az alapsztori, miszerint Deb, a szép, de nem túl okos modell autóbalesetben meghal, és a lelke Jane, az erősen túlsúlyos és - ha nem is elhanyagolt, de - átlagos, ám szuperokos ügyvédnő testébe kerül, akit meg ugyanakkor lőnek le. Az enyhe sablonosság ellenére kíváncsi voltam, mit kezd Deb lelke Jane testével, így aztán szépen ledaráltam a hat évadot.

Elég nagy kiszúrás volt Debbel, hogy semmire sem emlékezhetett Jane korábbi életéből, ami rendesen vezetett mindenféle félreértésekhez és kínos szituációkhoz (pl. nem ismerte meg a saját, azaz Jane anyját), viszont "megörökölte" Jane eszét. (Nem értettem, az ilyen helyzeteknél miért nem mondhatta egyszerűen azt, hogy a lövés miatt emlékezet-kiesése van.) Emellett nem mondhatta el a barátjának, Greysonnak sem, hogy ő most már Jane, és aki történetesen ugyanannál az ügyvédi irodánál volt ügyvéd, ahol ő. Ez aztán a blama, minden nap látod a szerelmedet, de nem tudathatod vele, hogy nem haltál meg. Vagyis a tested igen, de a lelked meg más ember testében van. Hű, de bonyolult! :D (Annyira nem...)

Jane-Deb őrangyalt kap Fred személyében, akinek a fő dolga az, hogy megakadályozza, hogy Jane és Greyson egymásra találjanak. Az indok, hogy Debnek Jane életét kell élnie, és Greyson meg szeressen bele Jane-be, ne Debet keresse benne. Itt aztán kaptunk is egy csomó logikátlanságot, mert annak ellenére, hogy Greyson nem tudja, hogy Jane valójában Deb, mégis ellenállhatatlanul vonzódnak egymáshoz egy idő után, és mikor a férfi valóban beleszeret Jane-be, az akkor már másik őrangyal, Luke mindent megtesz, hogy ennek ellenére szétválassza őket. Így aztán hat évadon keresztül kerülgetik egymást, ami egy idő után elég bosszantó volt. Hol egyikük, hol másikuk nem állt készen a kapcsolatra, próbálkozott más partnerrel, vagy akadályozták meg az égiek a nagy egymásra találást.

Amikor meg Greyson végül mindenre rájön, és számon kéri Jane-en, hogy miért nem mondta el neki, nem azt válaszolja, hogy tilos volt, hanem, hogy félt, hogy Greyson nem fogadja el az új testét. WTF? Olyannyira nem mondhatta el Greysonnak, hogy ő Deb, hogy mikor az egyik évadzáróban megpróbálja, Greysont elüti egy autó, hogy így akadályozzák meg odafentről a vallomást. Félt, hogy nem fogadja el a testét, mi van?

Logikátlanságból és bosszantó hülyeségből később is kijut. Fred beleszeret Stacybe, Deb barátnőjébe, ők is 2-3 évadon keresztül kerülgetik egymást, hol összejönnek, hol szétmennek, míg végül Fred elárulja neki, hogy őrangyal, erre el kell hagynia a földet. Ezeket az ide-oda kapcsolatokat is néha túlzásba vitték, Jane majdnem összeházasodik Owennel, egy bíróval, de mégsem, Stacy úgy dönt, hogy spermadonortól akar gyereket, amire Owent választja,  aztán egymásba szeretnek, összejönnek, majd szétmennek, majd megint össze. Pfff...

Ami tetszett: az alapszituáció, ha eltekintünk a sablontól, elég érdekes volt. A heti ügyvédes esetek is jók voltak, bár elgondolkodtam, hogy az USA-ban tényleg ilyen gyorsan működik az igazságszolgáltatás? Jóformán 1-2 nap alatt lezavartak egy tárgyalást. És azon is, hogy micsoda mondvacsinált dolgokba kapaszkodtak vagy épp kötöttek bele. Sok esetben ugyan nem számított az igazság, hanem csak a győzelem.

Ami nem tetszett: a fenti, cselekménybeli dolgokon túl nem volt életszerű egy csomó dolog. Deb meg sem próbálja átalakítani Jane-t, ill. igen, egy kicsit, csinos, de rettentő merev ruhákat kap, csupa kiskosztüm, szoknya, magassarkú. A haja mindig ugyanolyan, soha semmi változtatás. Nem próbál egészségesebben élni, sem sportolni, hogy lefogyjon. Nehezen hiszem el, hogy egy modell ilyen könnyen beletörődjön abba, hogy az eddigi testével ennyire ellentétes külsőben éljen. Oké, hogy működnek Jane testének reflexei, de hitelesebb lett volna, ha legalább a próbálkozást bemutatják, még ha sikertelen is.

Azt is nehéz volt elhinni, hogy Stacy, a szép modell éveken keresztül egyedül legyen, ne legyen tele gazdag udvarlóval, sem azt, hogy nincs munkája, sem pénze. A "pirta" dolog viszont jópofa volt. (A pite és a torta keveréke, mivel összeragadt a szakácskönyvben két oldal, és Stacynek nem tűnt fel, hogy a recept eleje és a vége nem ugyanahhoz a süteményhez való. No comment. Viszont hatalmas sikere lesz vele. :))

Az én szememben különben sem ő, sem Deb nem voltak szépek, Stacy műmosolya egyenesen riasztó volt. De ő is fejlődőképes volt, és a 6. évadra sokkal elviselhetőbb ember lett.

Nekem nem jöttek be a párosok sem. A kicsit pocakos Owen jobban illett volna Jane-hez (és nem elsősorban a pocakja miatt), de Stacy és közte nekem nem működött a kémia. Ahogy Jane és Greyson között sem. Amúgy sem láttam a férfit alakító színészben semmit, sőt, néha kimondottan bamba vigyorral az arcán tudott nézni. 

Az utolsó évadban meglépett Greyson-halál nekem erőltetett volt. Végre összejönnek, erre a férfit lelövik, meghal, és más testében tér vissza, na jól van ám!

Az őrangyalos dolognak sem láttam így sok értemét, hogy szinte csak Jane szívatása volt a dolguk. Fred végül is aranyos volt, kár érte, hogy vissza kellett mennie a mennybe, a 2. őrangyal, Luke tenyérbemászó pofa volt, cseppet sem hiányzott, a 3. és egyben utolsó, Paul, eleinte olyan semmilyen volt, de aztán szerethető lett.

Jane szerintem az első évadokban mintha picivel soványabb lett volna, és némiképp vidámabb ruhákat viselt, később meg már csak örökké a szoknya, blézer vonal ment, és a blézer olyan szűk volt, hogy összegombolni nem lehetett volna, az tuti.

A mellékszereplők közül Terit kedveltem, Jane asszisztensét. A kemény, "bitch" Kim is mutatott emberi vonásokat a végére, de ő nem lopta be magát a szívembe.

Szót kell még ejtenem a fordításról. Szinkronosan kezdtem, de állítólag a 3. és 5. évadot nem adta a magyar tévé (Ez külön megérne egy misét, hogy ezt meg hogy? Az évadzáróban elütik Greysont, a következő magyarul leadott részben meg Jane már Owennel van Milánóban??? MI? Ezt a csatorna egyáltalán hogy képzelte? Aki csak a tévében leadott részeket látta, az csak kapkodhatta a fejét.), ezért aztán ezt a két évadot angolul néztem angol felirattal, és elhűltem pár félrefordításon, főleg az epizódok intrójában.

Az, hogy Stacy édeskének hívja Jane-t a sweetie szó szerinti fordításaként, számomra csak idegesítő volt. Az intró szövegében az aspiring (azaz feltörekvő) model-t dögösnek fordítani, már erősen véleményes. I was supposed to to go straight to heaven: Úgy volt, hogy egyenesen a mennyországba megyek helyett Visszatértem a mennyből ugyan teljes félrefordítás, de legalább passzol a történetbe. 

Az egyik részben, mikor Stacy már terhes, folyton böfög (kösz szépen amúgy), és a kávézóban a kiszolgáló azt mondja neki, hogy ezt azt jelenti, gonosz gyereke lesz. Stacy erre azt mondja (mert még nem tudja, fiú lesz-e vagy lány), akkor neki most Damienje vagy Cruellája lesz. Bár gondolom, pár kattintás lett volna kideríteni, hogy Cruella de Vil az magyarul Szörnyella de Frász, de oké, a fordító nem ismeri a 101 kiskutyát. Az intró utolsó két mondatára azonban nincs mentség és nincs bocsánat.

I used to think everything happened for a reason. Vagyis: Régen (korábban, stb.) úgy gondoltam, minden okkal történik. - helyett ezt hallhattuk: Azt mondják, minden okkal történik. (kik mondják?) És a csúcs: Now, I sure hope, I was right, azaz: Nagyon remélem, hogy igazam volt. - helyett a szinkron: Hát nagyon remélem, hogy ez NEM igaz. Tessék? Hogy tetszett mondani? Amellett, hogy épp az ellenkezőjét jelenti, a történetbe sem passzol, hiszen Debnek bizonyára könnyebb elviselni, hogy Jane testébe került, ha arra gondol, hogy van rá ok.

Alapjában véve szerettem ezt a sorozatot minden hibája ellenére, lekötött és elszórakoztatott. Ha nem kaszálják, valószínűleg nézném tovább, de túlzottan hiányozni nem fog.

10/7

Gaura Ágnes: Attila koporsója (Borbíró Bori 5.)

Figyelem! Az alábbi poszt spoileres lehet azok számára, akik nem olvasták az előző részeket!

Na, sebaj, igyekszem óvatosan fogalmazni. Attila még mindig abban az állapotban van, amiben a 4. rész végén hagytuk, Bori háta továbbra is "furcsán viselkedik", Eszter pedig igencsak meghökkentő ajánlattal áll elő Borinál. Röviden ennyi az alapállás.

Nem tudom, van-e jelentősége, hogy egy a Születés környékén játszódó könyvet a Feltámadáskor kezdtem olvasni, de ha jól megnézzük, a feltámadás is egyfajta születés. Mindenesetre érdekes volt hóról és mínuszokról olvasni (főleg, hogy évek óta nem volt rendes és tartós tél - nem mintha nekem hiányozna, csak folyton riogatnak a globális felmelegedéssel) húsvétkor.

Bori rendületlenül keresi a megoldást Attila helyzetére, és közben képbe kerül egy másik, igen régen élt Attila, igen, a hun vezér, ill. az ő kardja meg a koporsója. És színre lép egy egyáltalán nem tündéri tündér... (Már nem is meglepő, hogy a modern kori tündérek egyre kevésbé hasonlítanak a mesék kedves, jótét lényeire.) Attilának részt kell vennie egy különleges rituálén, aminek elmulasztása beláthatatlan következményekkel járhat.

Nem is Bori lenne, ha nem kerülne hamarosan oltári nagy kulimászba, amibe sikeresen belevonja Ericet, Fehérhollót, Iszkandert és Ajtonyt is, akik engem némelykor valami nagyon bizarr westernfilmhősökre emlékeztettek, csak épp füstölgő pisztoly helyett karóval, karddal, kémcsövekkel meg rugós bicskával felfegyverkezve. Kár, hogy nem tudok rajzolni, így nem tudom átadni a fejemben levő képet.

Ahogy már megszokhattuk, a történet lassan indul be, ami nem egyenlő az unalommal, hogy aztán a végére úgy felgyorsuljon, hogy koppanjon az állam a padlón. És ami szintén a sorozat védjegye, a sok áthallás, a valós élettel való összekapcsolódás sem maradhat el. Nem tudom, a mai eszemmel vevő lennék-e a Mágikus rabszolgasors c. sorozatra, de az ötlet mindenesetre érdekes. Rendes és alapos leírást kapunk a mitológiabeli Mídász királyról, a címbeli hun vezérről és a tündérekről. Kapunk egy kis bepillantást Attila (a táltos) gyerekkorába, ami különösen meghatónak találtam. Egyszóval a némiképp komótosabb történetvezetés nem jelenti azt, hogy híján lennénk cselekménynek.

Külön köszönöm a szerzőnek, hogy adott a könyv végén Borinak egy kis boldogságot és szép karácsonyt, őt ismerve a következő részben úgyis jó alaposan kiszúr vele és társaival. :D

Boriverzum-fertőzésemet mi sem mutatja jobban, mint hogy mikor pár hete találkoznom kellett valakivel, akivel nagyon nem akartam, arra gondoltam, hogy még egy vesznáj démonnal is szívesebben találkoznék, mint az illetővel, ill. hogy alig várom, hogy valahol elsüthessem a "megszívta, mint részeg vámpír a guminővel" hasonlatot.

Ó, és hát igen, amire már az előző résznél is célozgattam, tudtam én, hogy Attila még mindig...! Teli szájjal vigyorogtam annál a résznél. Azért nagyon remélem, hogy hamarosan megnyugtatóan megoldódik ez a vonal is, tudom, nincs jogom beleszólni egy író művébe, de még mondjuk, 5-6 részen át kissé sok lenne ez a huzavona.

Most először sajnálom igazán, hogy e-könyvben veszem ezt a sorozatot, mert olyan szépségesen gyönyörűséges ez a borító, hogy szívesen nézegetném színesben. A Kindle sajnos, csak fekete-fehér borítót tud megjeleníteni.

A sorozat rajongóinak rossz hír, hogy az átlagnál többet kell várni a 6. részre, mivel Gaura Ágnes most tündéres ya-t ír, de reméljük, hamarosan sort kerít a Boriverzum további csillagaira is. Megvárjuk!

10/9

Virág Emília: Sárkánycsalogató

Mostanában nehezemre esik figyelni bármire is. Délután, néha este, mire hazaérek munkából, hullafáradt vagyok, gyakran maximum arra van erőm, hogy megnézzek valami könnyed sorozatot, amin nem kell túl sokat gondolkodni, vagy még azt se. Néha csak bambulok. Az olvasással sem állok túl jól, többnyire késő este jutok csak hozzá, addigra meg már olyan fáradt vagyok, hogy pár oldal után belealszom.

Hogy miért mondom most ezt el? Mert a Sárkánycsalogatónak sikerült elérni a szinte lehetetlent, hogy figyeljek rá, és ébren bírjak maradni. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ami az első oldalon meg tudott ragadni, amiből képes voltam minden fáradtságom, és a késői időpont ellenére 60 oldalt elolvasni egy ültő helyemben. Ez a mennyiség talán nevetséges lehet annak, aki több száz oldalt olvas el naponta, de nekem a jelen körülmények között hatalmas eredmény. Meggyőződésem, hogy ha több időm van, akár képes lettem volna egy nap alatt is elolvasni.

Aki sokat olvas, tudja, hogy a fülszövegeknek nem mindig szabad hinni, de ezúttal valamiért azt éreztem, hogy ez a könyv kell nekem. Józsi, a pizzafutár egyetemi hallgató, és Béla, a lovag? Na jó, ebből valami nagyon jó is kisülhet.

A fogalmazzunk úgy, nem annyira vonzó borító is elárul egy s mást a történetről, és megsúgom, hogy a képen szereplő kotyogós kávéfőzőnek is fontos szerepe lesz. Ezúttal kéretik a könyvet nem a borítójáról megítélni!

A borító belső felén kis ismertetőt kapunk a szerzőről, magától a szerzőtől, ami alapján rögtön a szívembe zártam ismeretlenül is. 

Aztán belecsapunk a lecsóba, és elkezdődik az utazás, ami szó szerint világokon át ível, és amiben kapuk nyílnak két birodalom között. Az egyik egy erősen népmesére hajazó világ, királlyal, lovaggal, sárkánnyal, próbával, boszorkánnyal, beszélő állatokkal, a másik meg... Budapest.

Nem szeretnék túl sokat elárulni a cselekményből, de annyi a fülszövegből is kiderül, hogy Béla, Egonnal, a sárkánnyal a nyomában Pestre kerül a népmesei birodalomból. Ami viszont nincs benne, de szerintem talán kitalálható, hogy hamarosan Józsi kerül át a népmesék világába.

A szerző nagyon ügyesen mutatja be főhőseink csetlését-botlását a számukra idegen világban. Ezeken a részeken rengeteget nevettem. Főleg Józsi reakciói jelentik a humorforrást, aki a népmesei elemek között sem tagadja meg önmagát, de akkor sem jár jobban, mikor alkalmazkodni próbál a megváltozott körülményekhez. 

Pl. segít bajba jutott állatokon, és cserébe sípot kap, amivel magához hívhatja többek között a környék összes madarát, de a végén fogalma sem lesz, hogyan szabaduljon meg tőlük, vagy amikor "Jó napot, öreganyám"-mal köszön, és az öregasszony csaknem megveri miatta.

Józsi kalandjaival egy időben megismerhetjük a Pesten rekedt sárkány, és Józsi félig-meddig barátnőjének történetét is, El lehet képzelni, hogyan reagálnak a derék magyarok egy ilyen lény megjelenésére... Ne feledkezzünk még meg Hollusról, a boszorkányról és Borbáláról, a javasasszonyról sem, akiknek szintén fontos szerep jut a cselekményben, Talán még annyit elárulhatok, hogy nem mindenki az, és olyan, amilyennek elsőre látszik. És meg kell még említeni a lidérceket is!

A történet sokrétű és több szálon fut, a szereplők sorsa összefonódik, szétválik, majd újra összetalálkozik. Bevallom, itt volt, hogy elvesztettem a fonalat, és a magyarázatok kicsit kuszának tűntek, de lehet, hogy velem volt a baj.

A könyv első felén rengeteget nevettem, a második felén meg izgultam, de az első oldaltól az utolsóig lekötött, és az egészet nagyon-nagyon élveztem.

Nagyon tetszett még, ahogy Józsi változik és fejlődik a könyvben, léha egyetemistából érett gondolkodású fiatalember lesz. Illetve, ahogy a szerző ügyesen összefonja a valós elemeket a meseiekkel, pl. hogy a feltúrt Oktogon a sárkány műve, stb. Akadt ugyan egy-két momentum, amit picit logikátlannak tűnt, de hamar túllendültem rajta, és az összbenyomáson nem változtatott.

A kedvencem volt még a fekete lidérccsirke, akiről kiderül, hogy különleges képessége van, de erről többet nem szeretnék elmesélni, elolvasva nagyobb élmény.

A történet szépen le van zárva, nem igazán maradtak elvarratlan szálak, nem maradt hiányérzetem, és nem tudok róla, hogy folytatásos történetről lenne szó, de szívből remélem, hogy Virág Emíliának nem ez lesz az egyetlen könyve. Bármit is írjon legközelebb, én vevő leszek rá.

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum Kiadónak!

10/10