Shannon Hale: Ever After High 1. - A Mesehősök Végzetkönyve

Már kicsit uncsi, tudom, de nagyon szeretem a meséket, főleg azokat, ahol az eredeti történetet egy kicsit (vagy nagyon) kicsavarják, kap valami pluszt. Shannon Hale-től anno nagyon tetszett A suttogó (szintén tőle olvastam az inkább közepesen, mint jól sikerült Austenlandet), és az írónő könyvei között böngészve fedeztem fel ezt az alkotását. Már szemeztem vele angolul, amikor megtudtam, hogy nemcsak hogy az első, de már a második részt is kiadták magyarul, úgyhogy gyorsan le is csaptam rájuk.

Először is hadd mondjam el, mennyire örülök, hogy a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg, így legalább látok rá esélyt, hogy az összes rész megjelenik, ráadásul végre egy könyv, ami kényelmes méretű, súlyú és vastagságú. (Akik olvasgatnak blogokat, talán rájöttek, melyik kiadóra célzok. Tudom, hogy néhányan oltjuk rendesen a Könyvmolyképzőt, de ha egyszer nem tanulnak semmiből...) A borító nagyon szép, dombornyomott meg minden, gyönyörű grafikával, de nekem erősen Barbie babás fílingje van. De megtudtam, hogy ebből a témából már voltak webizódok, filmek és vannak játékok, babák (ez utóbbiak meglehetősen borsos áron), és a borító ezeket a figurákat idézi. A belső lapok is mutatósak, minden lap szélén szürke díszítés vonul.

Az alaptörténet szerint az ismert (és páran számunkra kevésbé ismertek) mesehősök gyerekei az Ever After High középiskolába járnak (a nevekről majd később), és mikor elérnek egy bizonyos kort, alá kell írniuk a Mesehősök Végzetkönyvét, amiben vállalják, hogy követik szüleik példáját, és átélik ugyanazt a mesét, mint ők. Tehát Hófehérke lányát, Apple White-ot megmérgezi a gonosz mostoha lánya, Raven Queen és majd csókjával felébreszti a szép szőke herceg fia, Daring Charming. De mi van, ha valaki nem akar a szülei nyomdokaiba lépni?

Hm. Ha túllépünk azon, hogy a mesehősök leszármazottainak mi a francért kellene ugyanazt a mesét átélni, egy nagyon kellemes, szórakoztató, vicces történetet kapunk. Igaz, elég tinicsajos, helyenként kissé szirupos, de én nagyon jól szórakoztam, a tartalmat számomra egyáltalán nem tükrözte a borító. Könnyen olvastatja magát, izgalmas és humoros. A vége sejthető, de hogy ebből mi lesz a 2., ill. a 3. kötetben, azt még nem tudni. A felénél kezdtem gyanakodni, hogy valami igen nagy suskus van ezzel a végzet dologgal, kíváncsi vagyok, mi sül ki az egészből.

Az írónő szépen építette fel a mesehősök gyerekeinek világát, a középsulijukat, nagyon tetszettek az áthallások a "mi" világunkkal, pl. Taylor Quick, a tükörfon (telefon), a tükörnet (na, mi lehet? :D Internet, persze!), a talebook (facebook), a Call of Beauty játéknál pedig már hangosan felnevettem. Külön kedvencem volt a grimmnasztika (!) órai kosarazás, karra akasztott süteményes kosarakkal és farkasokkal, ahol a kosárlabdának nem is tudom, mi volt a funkciója.

A fordítás Bottka Sándor Mátyás munkája. Valahol azt gondoltam, hogy egy ilyen tinis könyvet, ahol vannak ugyan fiúk, de a lányoknak nagyobb szerep jut,  nőnek kéne fordítania, de egyáltalán nem zavart, hogy férfi, sőt! Zseniális szójátékai vannak, mint pl. meselőszó, mesebédlő, a fent említett grimmnasztika, fanteasztikus, bű bye, mint elköszönés, stb. Viszont igen vegyes érzelmeim vannak a nevekkel. Nem tudom, az ő ötlete-e vagy netán kiadói kívánalom, hogy a leszármazottak nevei, vagy maga a gimi neve angolul maradt. Nekem ez így nem tetszett, többek között azért, mert a magyar mesenevek alapján nem könnyű beazonosítani a gyerekek nevét, ha nem ismerjük a szülők angol nevét. Bár az alkotó mindenkiről elmondja, hogy ki kinek a kije, és a kamaszok kicsit úgy is viselkednek, mint híres felmenőik, mégis bele lehet kavarodni. Ha már nem fordították le, nem ártott volna egy névmutató.

Hófehérke ugye, Snow White, az ő lánya Apple White. De már az Evil Queen nálunk gonosz mostoha lett, Prince Charming pedig a szép szőke herceg, sőt, egyszerűen csak herceg. Ami még megzavart, az a két Hood. Cerise Hoodról pl. sokáig azt hittem, Robin Hood lánya, mikor leesett, hogy van még egy Red Riding Hood is, vagyis Piroska. Még a könyv végére sem voltam biztos az összes rokonsági szálban.

A karakterek jók, egyesek maximálisan igyekeznek alkalmazkodni a tőlük elvárt szerephez, mások meg nem annyira. Nem éreztem őket egysíkúnak, még az egyértelműnek tűnő jellemek is okoztak meglepetést. Személyes kedvencem Madeline Hatter, a kalapos lánya az Alice Csodaországban meséjéből. Azon is elgondolkodtam, ha a leszármazott nem azonos nemű a híres felmenővel, hogyan teljesítheti a családi végzetet?

Összességében nagyon szerettem ezt a könyvet, alig várom, hogy folytathassam. Van belőle több rövid történet, vajon bízhatunk abban, hogy azok is megjelennek magyarul?

10/9.5 (csak a nevek miatt vontam le)

Limpár Ildikó: Emlékek tava

Emlékek. Így advent idején azt hiszem, felerősödnek az emlékeink. Ha szerencsénk van, gyerekkori karácsonyokra emlékezhetünk, mint mikor az apám szánkózni vagy moziba vitt, míg a Jézuska (az anyám) feldíszítette a fát. De vannak szomorú emlékek is, mint pl. az a karácsony, amikor meghalt az apám.

Ez a könyv nekem a mese története mellett az emlékekről szól, a nehezekről meg a vidámakról, azokról, amiket magunkban dédelgetünk meg azokról, amiket szívesen elfelejtenénk. Nagyon nem könnyű erről a könyvről írni, mert leginkább benyomásaim, hangulataim vannak róla, amit szinte lehetetlen szavakba önteni.

Az alaptörténeten túl szerintem minden olvasónak mást jelenthet ez a könyv, attól függ, mi rejlik a szívében. Nekem például azt is jelentette, hogy ha szeretünk valakit, soha nem adjuk fel a reményt, akármi is történjen. Arról, hogy néha hibázunk, és megfizetjük az árát, de mindig van remény, hogy jóra forduljanak a dolgok. 

A könyvben ott vannak a hagyományos mesei elemek, tündérek, boszorkány, sárkány, hercegkisasszony, de a hétköznapi dolgok is, mint a család, a barátság, egy közeli rokon elvesztése. Fontos szerepet kap a fény és a sötétség, ami így a téli napforduló küszöbén, amikor már elegünk van a folytonos szürkeségből, de hamarosan újra hosszabbodni fognak a nappalok, időszerűbb, mint máskor. Szó esik még a sebzett lélek gyógyításáról is és az örök emberi kapcsolatokról, egyszóval ez a mese olyan sokrétegű, hogy elsőre talán nem is sikerült mindet felfedeznem.

Amellett, hogy a történet lebilincsel, elringat és elgondolkodtat, a szemünk és a fülünk is gyönyörködhet benne. Szépséges a nyelvezete, változatos a szókincse. Olyan gyönyörűséges neveket tartalmaz, mint Csillagfényes Dobos Palkó vagy Csillagszóró Harmatrózsa Panna. Lukács-Kalocsai Eszter rajzai szemet gyönyörködtetőek, Szlukovényi Katalin versbetétei pedig még az én versutáló énemet is magával ragadták.

Biztos ti is szeretitek beszippantani az új könyv illatát. Mikor beleszagoltam ebbe a könyvbe, felidézett valami emléket, de sajnos, csak benyomásokat róla. Talán egyszer majd eszembe jut, mire emlékeztet. Akár így lesz, akár nem, mindenesetre elolvasom ezt a könyvet a fiammal, hogy ő is átélhesse a csodáját. Ti is tegyétek ezt, igazán szép és mutatós ajándék lehet a karácsonyfa alatt minden mesekedvelő gyereknek és felnőttnek egyaránt. 

A könyvet köszönöm Limpár Ildikónak és a Pongrác Kiadónak!

Outlander 1.- Az idegen (könyv, sorozat, szinkron)

Eredetileg egy több rövid értékelést tartalmazó posztot akartam írni (de aztán rájöttem, hogy semmi értelmes nem jut eszembe), aminek része lett volna Diana Gabaldon immár - ha jól tudom - 8 kötetes sorozatának 1. része is, de közben elkezdték a sorozatot szinkronnal, ezért úgy gondoltam, mégiscsak megér egy misét, izé... önálló posztot.

Először a sorozattal ismerkedtem meg, méghozzá angolul, a könyvről nem tudtam, de mivel most futótűzként tejed az a szokás, hogy kettévágják a sorozatokat, és az évad 2. felét kb. fél évvel később adják le (komolyan, normálisak ezek? fél év? és mi van, ha akkor már nem is érdekel a folytatás?), úgy döntöttem, elolvasom a könyvet, míg várunk.

Talán megelégedtem volna a sorozattal, ha nem alakul ki egy kisebb mondjuk, nézeteltérés baráti körben, a szexjelenetekkel kapcsolatban. Az egyik fél védte a könyvet, a másik szerint pedig a feléig nagyon jó, de aztán a főhősök úton-útfélen, árokban-bokor alatt, mindenhol kefélnek. És, hogy Jamie egy bagzó kamasz. Na, ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, ezt magamnak kell látnom, haha! Pontosabban olvasnom. A fenti leírás alapján bevallom, legalábbis valami pornókönyvre számítottam, de pozitívan csalódtam. A könyv (és a sorozat) majdnem feléig a szex szó szerint még csak említés szintjén sem jelenik meg, és bár később egy-egy szexjelenet leírásánál ötven szürke árnyalatot véltem elsuhanni a könyv felett (intenzitását és "gusztusosságát" tekintve), de alapjában nekem sem sok, sem durva nem volt, sem semmilyen negatív élményem sem volt. Jamie meg csak 22 éves, és ott az a szép, fiatal nő, mégis mire gondoljon? (Hú, de bajban vagyok, mióta megírtuk a spoileres posztot, hogy mit merjek leírni, mit nem, mi számít spoilernek, mi nem. Teljesen komolyan mondom, azóta félek, főleg, mióta megtudtam, hogy van olyan, aki a szomszéd oldalt is letakarja önmaga elől, hogy még véletlenül se lásson meg semmit egy perccel előbb sem, és hogy előítéletei vannak azzal szemben, aki megnézi az utolsó oldalt. Hogy mi? Ez számomra a felfoghatatlan kategória, de ezt most hagyjuk.)

Emellett nekem sokkal, de sokkal fontosabb volt maga a cselekmény, ami simán megélne egy szál szexjelenet nélkül is. Volt, hogy magammal vittem munkába a könyvet, és a boszorkányperes jelenetnél azon imádkoztam, nehogy rám nyisson valaki, olyan izgalmas volt.

A könyv nagy erőssége a hangulatteremtés és a jellemrajzok. A szereplők és a táj él és szinte kézzelfogható. A cselekményben van pár butaság, de alapjában ez rohadtul nem tudott érdekelni.

A fordítással két apró bajom volt, az a sok "leány" a szövegben, ami gondolom, a skót lass, lassie helyett állhat (a sorozat alapján legalábbis), én ezt benne hagytam volna eredetiben. A másik Bonnie Prince Charlie, akinek a nevét én lefordítottam volna, lévén a királyi fenségek nevét magyarul szoktuk emlegetni. Lásd Erzsébet királynő, Károly herceg, stb. A 2. rész elejét elolvasva, picit másképp látom, de most is úgy gondolom, hogy egy magyarázó fél mondat segítségével le lehetett volna ezt is fordítani. Más kirívót nem tudnék mondani, tisztességes, gondos munkának éreztem.

Most a 2. részt olvasom, és szólnék, hogy aki még nem olvasta az elsőt vagy nem szeretné tudni, mi lesz benne, ne olvasson fülszöveget, ismertetőt, mert akkora spoilert tartalmaz, hogy egy magát valamire becsülő spoilernáci vagy csak simán spoiler ellenző sírva könyörögne egy szeppukuért.

Magyarul egyelőre ez a két rész jelent meg, és úgy tűnt, a KMK be is fagyasztotta a sorozatot, de aztán petíció indult a 3. részért, amit állítólag a kiadó akkorra akart időzíteni, mikor a sorozat megjelenik szinkronnal a tévében (honnan vették, hogy lesz egyáltalán?). Ez már megtörtént, de a könyv várhatóan csak jövő tavasszal jön ki.

No, akkor a szinkronos változatról pár szót. Mivel nem vagyok már fent a molyon, csak hallomásból tudom, hogy nagy volt a felbolydulás, hogy nem könyvhű a szöveg, hogy nem hasonlítanak a hangok, stb. Én épp csak belenéztem az első rész elejébe, pontosan a szinkron miatt, és nekem nem volt bajom vele. Nem térnék át a magyar változatra, mert ez az a sorozat, amihez hozzátesz az eredeti jó kis skót akcentus, ámbár ezt a könyvben sem hallani. Az egyértelmű, hogy a magyar hangok nem hasonlítanak, ez azért elég ritkán fordul elő, a szinkronhangok kiválasztásánál nem hiszem, hogy ez elsődleges szempont lenne. A két Randallnek két különböző hangja van, ami nem rossz ötlet, ámbár tökéletesen felesleges, hisz a ruha, a hajviselet, egyáltalán a játszott karakter egyértelművé teszik, épp melyikük szerepel. Az eredeti színésznek sincs két hangja, mégsem megtévesztő.

A könyvhűségről meg annyit, hogy gyakorló feliratkészítőként tudom, nincs idő elolvasni a sorozat/film alapjául szolgáló könyvet, ha van ilyen, mikor alig pár napot kapunk egy-egy epizódra. Ha szerencséje van az adott alkotásnak, olyan fordítót kap, aki olvasta, de ez szerintem ritka, különben a fordító abból dolgozik, amit lát. Persze, alapdolgoknak utána lehet járni, de minden egyes mondat könyvhűségét elvárni irreális.

Kinek ajánlanám a könyvet/sorozatot? A kiltes pasik kedvelőinek mindenképp, de aki szereti a kicsit misztikus, romantikus, kalandos, múltban játszódó történeteket, azoknak is. Viszont utazó és kabátkönyvnek nem alkalmas, mivel rettentő vastag és baromi nehéz. Remélem, a kiadónak lesz annyi esze, hogy a 3. résznél a papír és az e-változat közel egyszerre fog megjelenni, mert én különben nem leszek rá vevő.

A pontozás: 10/9

Spoilerveszély! Meneküljön, ki merre lát!

E havi témázásunkban a spoilereket vesézzük ki. Amellett, hogy már megint egy angol szó, amire nincs magyar, és ez zavar, nem értem az egész felhajtást. Így a választott címem részben a jelenséget hivatott jellemezni, hogy mennyire félnek az emberek, hogy előre megtudnak valamit, másrészt - mea culpa! - egy picikét kifigurázom ezt a félelmet. Mielőtt valaki vérig sértődne, megértem azokat is, akik nem szeretik a spoilereket, szívük joga, az meg külön genyóság, ha valaki szántszándékkal árul el valamit, puszta rosszindulatból vagy saját fontosságának, jólértesültségének fitogtatása mián.

Próbálok visszagondolni, de nem emlékszem olyanra, mikor valaki lelőtt egy poént, én meg a Balatonba akartam volna ölni magam bánatomban, sőt, gyerekkoromban rendszeresen (ma már ritkábban, de néha még most is) bizony elolvastam a könyvek végét. Egy pszichológus talán meg tudná fejteni az okát, hogy miért ragaszkodom a biztonsághoz, miért nem szeretem a meglepetéseket, miért nem bírom a feszültséget, de őszintén szólva nem túlzottan érdekel. Nekem kockázatos dolog meglepetést okozni, ha mondjuk, bejelentés nélkül beállítana ötven vendég a szülinapomra, esküszöm, sírógörcsöt kapnék vagy lefejelném őket, és ki nem állhatom a meglepetés ajándékokat sem. Majd én megmondom, mit kérek, és nem, nem fogok örülni, ha mást kapok, és nem is fogom véka alá rejteni a nemtetszésemet. Ugyanez áll a könyvekre (filmekre, sorozatokra is, de most maradjunk a könyveknél), szeretem tudni, hogy a kedvenc hősöm túléli a kalandot, hogy a gonosz biztosan meglakol vagy hogy a szerelmespár egymásra talál. Nemhogy nem zavar ez, éppen ellenkezőleg, a nagyon sokkoló események maradandó nyomot hagynak bennem. 

Mondok néhány példát. Annak idején a Winnetou-t a négykötetes változatban olvastam, és egyszerűen nem akartam elhinni a végét, főleg, hogy előtte már több más Karl May könyvet is elolvastam. Ennek ellenére imádtam, nyolcszor (!) olvastam el a könyveket, ebből négyszer végig, de négyszer csak az utolsó kötet közepéig, hogy aztán gyorsan elkezdjem elölről, onnan, ahol még... na, de nem spoilerezek, hátha, van, aki elolvasná, és nem akarja tudni, mi borított ki ennyire. A másik a pár napja befejezett Nyakigláb apó. Annak idején belefutottam egy erős spoilerbe, ami elárulta, hogy Nyakigláb apó (hm, hogy is fogalmazzak úgy, hogy én már ne lőjem le a poént?) olyan-e, mint amilyennek Judy gondolja, de ez nemhogy nem zavart, hanem szélesen vigyorogva vártam, hogy a lány mekkorát fog nézni a végén. Amikor kb. a könyv felénél egyszer csak beugrott, hogy egész pontosan ki is a címszereplő, még szélesebben vigyorogtam, és sokkal jobban szórakoztatott az, hogy mi lesz, mikor Judy is rájön erre, mint ha nem tudtam volna semmit, és csak a végén jött volna a meglepetés. A harmadik Dumbledore sorsa a 6. HP könyv végén. Mielőtt megjelent volna magyarul, elolvastam egy interjút a fordítóval, aki elszólta magát, pontosabban az újságíró két olyan kérdést tett fel, hogy a fordító válaszai alapján ki lehetett következtetni, mi történik a Roxfort igazgatójával. De ettől még ugyanolyan izgalommal olvastam a könyvet, mert egyrészt nem tudtam, miképp, hogyan és főképp miért történik, meg hát mélyen belül reménykedtem, hogy a 7. részben valamiképp mégis helyrejön.

Hogy én hogyan vagyok képes rá, hogy ne zavarjanak az előre megtudott dolgok? Valahogy úgy működök, mint a kisgyerek, mikor még elhiszi, hogy van Mikulás és a Jézuska hozza az ajándékot, de már sejti, hogy nem. Mikor gyerekként megláttam karácsony előtt pár nappal a fenyőfát az erkélyen, amit elvileg majd szenteste hozna az angyal, egyszerűen nem vettem róla tudomást, behunytam a szemem, és úgy tettem magam előtt, mintha nem láttam volna semmit. Vagy mikor véletlenül megtaláltam az ajándékot a szekrényben, rájöttem pl. a hangja alapján, hogy ki alakítja a Mikulást, egyszerűen nem engedtem, hogy tudatosodjon bennem. Ugyanígy, ha elolvasom a könyv végét, és tudom, hogy a hősöm túléli, a gonosz meglakol, stb., akkor megnyugszom, de elteszem a tudatom mélyére, aztán elolvasom a könyvet. Nem várom, hogy bárki is megértse, csak hogy fogadja el, nem vagyunk egyformák.

Ahogy mondtam, megértem, ha valakit zavar a spoiler, ás szándékosan nem valószínű, hogy elmondanék valamit, de a címbeli picit gúnyos hang a túlzásba vitt "jaj, csak nehogy megtudjak valamit, mert megőrülök!" szemléletnek szól. Annak pl. mikor kijött egy új HP kötet, és szigorúan őrzött raktárakban tárolták, és mikor pár kötetnek mégis lába kelt, Rowling kiakadt, hogy egyesek miért rontják el mások szórakozását. Bennem akkor felmerült, hogy nem inkább a várható bevételkieséstől félt-e inkább, habár van olyan ember, aki azért nem vette meg, mert megtudott egy spoilert? Vagy mikor sokan, mikor megkaparintották, rögtön elolvasták a befejező kötet végét (igen, igen, töredelmesen bevallom, első dolgom volt a könyv végére lapozni), mert tudni akarták, Harry meghal-e vagy túléli. Köszönhető volt ez annak, hogy Rowling egyszer azt nyilatkozta egy újságíró kérdésére: És honnan tudja, hogy Harry túléli? Ettől sokan bepánikoltak, és érthető módon tudni akarták, hogy mi is lesz Harry sorsa. Rowling erre azt reagálta, hogy külön kellett volna kiadnia az utolsó fejezeteket, mert micsoda dolog elolvasni a végét! Én meg azt gondolom, felnőtt vagyok, el tudom dönteni, mit akarok.

Nem értem azt sem, mikor valaki még a fülszöveget sem olvassa el, sem értékelést, nehogy megtudjon a könyvről valamit, amit nem szeretne. Mégis mi alapján dönti el, hogy érdekli-e a könyv? Elismerem, bele lehet futni könnyen olyan dolgokba, amiket a spoiler-ellenzők halálos véteknek tartanak, és mások véleménye nem feltétlenül mérvadó, de valahonnan, valami alapján mégiscsak tájékozódni kell, nem? Fülszöveg nélkül honnan lehet tudni, miről szól a könyv, érdekel-e a témája, stb. Kivétel, ha pl. a kedvenc szerzőnktől gondolkodás nélkül megveszünk mindent.

Sokan felhozzák a krimiket példának, hogy ott igazán nem szép dolog elárulni, ki volt a gyilkos. Ez sem biztos, hogy így van. Mikor gyerek voltam, és a szüleimmel néztünk krimit, bizony fennhangon találgattuk, ki lehetett a gyilkos, és egyikünk sem haragudott meg a másikra. Az egyik legjobb példa a Columbo, ahol előre tudjuk az elkövető személyét, de a folyamat, ahogy a hadnagy rájön, ill. az ő jelleme az érdekes. Épp a hétvégén olvastam egy jó angol szójátékot egy nyomozós sorozattal kapcsolatban. Az angolban ugye, ott a krimi szóra a whodunit, azaz szó szerinti fordításban a "ki tette?" Az említett sorozat kapcsán mondta valaki, hogy nem az az érdekes, hogy ki, hanem, hogy miért tette? Egy igazán jó kriminél a "ki" mellett bizony fontos a "hogyan" és a "miért" is. Ha csak a "ki" van, szerintem megette a fene! 

Ha jó egy alkotás, a folyamat a lényeg, nem a csavar. Azokkal értek egyet, akik szerint, ha előre tudunk valamit, és az elrontja az élményt, akkor az a könyv nem is méltó rá, hogy elolvassuk. Ha csak egy csavar van a könyvben, a többi meg dögunalom, már régen rossz. Azonkívül nem szeretem a sokkolást, főleg nem az öncélút vagy az erőltetett fordulatokat. 

Nem szeretnék senkit sem meggyőzni arról, hogy a spoiler jó dolog, amennyiben mások sem akarnak meggyőzni arról, hogy minden esetben rossz. Éljünk békében egymás mellett! De annyit még hozzá kell tennem, hogy többnyire azért én szeretném eldönteni, akarok-e lelőtt poénokat, beleolvasok-e a könyv végébe vagy sem, megkérdezem-e annak a véleményét, aki már olvasta vagy sem, ne döntse el helyettem más!

A többiek vegyes véleménye:

Zenka

reea

PuPilla

Ilweran

tigi
Katacita

Irodalmi bakancslista? Az meg mi a ménkű?

Mikor megtudtam, mi lesz a bloggertársakkal közös következő témázás tárgya, nem voltam túl lelkes. Nem hiszem, hogy lenne olyan könyv (színdarab, stb.), amit feltétlenül szeretnék elolvasni (megnézni), mielőtt feldobnám a bakancsot.

Az elmúlt pár hétben nem állítom, hogy órákat, netán napokat töltöttem volna azon gondolkodva, milyen irodalmi alkotás nélkül nem élet az élet (komolyan, sokkal könnyebb lenne egy olyan lista, hogy mi az, amit soha az életben nem vagyok hajlandó elolvasni vagy soha többé, mert egyszer bőven elég volt), de azért többször tűnődtem a kérdésen. Végül mindig arra jutottam, hogy nem, nincs ilyen. 

Talán, ha a Harry Potter még nem ért volna véget, na, azt biztosan szeretném tudni, hogy mi lett a vége. És ha Rowling egyszer mégis folytatná, arra tuti vevő lennék. De ha bármiről írna ebből az univerzumból, arra is. Vagy a Thursday Next sorozat folytatására is kíváncsi lennék. (Kedves Cor Leonis, lesz abból még valaha valami, vagy inkább folytassam angolul?) És még itt van David Safier könyve, a Plötzlich Shakespeare, amit nagyon elolvasnék, de egyelőre nemhogy magyarul, meg angolul sem találom, az én németem meg szóra sem érdemes. Mivel mostanában elég finnyás lettem az olvasmányaimat illetően, többet fel sem nagyon tudnék sorolni. De hogy rátenném-e őket a bakancslistámra? Kétlem. Különben bakancslistám sincs, szóval...

Aztán egy megjegyzés hatására elkezdtem jóval nagyobb távlatokban gondolkodni. Eszembe jutott, hogy fiatal felnőtt koromban az egyik nagy könyves vágyam volt, hogy találkozhassak Gerald Durrell-lel, de mivel ő már nincs az élők sorában... Hoppá, de ha valahogy mégis megoldható lenne, hogy beszélhessek bárkivel, vagy eljuthassak bárhová, ami bármilyen irodalmi alkotással kapcsolatos?

Cornwall, ez lenne az első helyszínem. Már írtam róla Rosamunde Pilcher kapcsán, hogy olyannyira vonzóvá tudta tenni, hogy akár azonnal odaköltöznék. Tenger (nem az a rohadalom hideg északi-tengeri, hanem valamivel melegebb, szinte már mediterrán klíma), napsütés, kőkerítéses falvacskák, saját névvel rendelkező vidéki házak, barátságos emberek. De nem a mostani állapota érdekelne, hanem az, amikor a könyvek játszódnak. A mostani is szép, de már túl sok a turista, Porthkerris pl. keresett búvárkodó hely.

Az Outlander-mániának meg Monty Hallsnak köszönhetően szívesen megnézném a Külső-Hebridákat, de lakni nem szeretnék arrafelé a zord klíma miatt. Komolyan, hogy bírták (bírják? hordják még ünnepeken kívül valahol?) a skótok abban a kiltben, ami alatt nincs semmi? Csoda, hogy nem halt ki az a nép!

Persze, Durrell sem maradhat ki a sorból, és Jersey szigete.

Akivel egész biztosan szívesen beszélnék, az nem lehet más, mint William Shakespeare. Ámbár, ha jobban belegondolok, nem tudom, szeretném-e tudni, ki volt valójában, aki azokat a zseniális drámákat írta. Hadd maradjanak meg az illúzióim!

A magyarok közül Molnár Ferencre lennék kíváncsi, nagyon szeretem a színdarabjait, és olyan kis bohém feje van, de pl. Adyt vagy Juhász Gyulát inkább csak tisztes távolból lesném meg. Hogy mit kérdeznék tőlük, azt nem igazán tudom, talán csak improvizálnék, vagy tátott szájjal bámulnék rájuk, mint valami idióta.

És ha már szóba jött Thursday Next, elkérném azt a zseniális találmányt, amivel bele tudnék menni az irodalmi művekbe, és akármilyen szentségtörésnek is hangzik, megváltoztatnék pár véget. Figyelmeztetném a veronai szerelmeseket, vinnék antibiotikumot Nemecsek Ernőnek, pszichiáterhez vinném Othellót, hogy kezeltesse a beteges féltékenységét, szólnék Winnetounak, hogy vigyázzon a puskagolyóval, és vegyen fel golyóálló mellényt, és mindenkit megmentenék, akinek a halála fájdalommal töltött el valaha is olvasás közben. (Különben szerencse, hogy sem én, sem más nem teheti meg, képzeljétek el, micsoda visszaélés lenne vele!)

Ennyi lenne, azt hiszem. Jaj, még egy utolsó vágy, amivel nem állok egyedül, egy olyan igazi könyvtárszoba, padlótól a mennyezetig polcokkal, kényelmes, süppedős fotellal, kilátással a tengerre (vagy valami nagyobb vízfelületre, a Balaton is jó lesz), meleg színek, kandalló, a polcok mentén tolható létra, ez olyan régi vágyam, hogy már nem is tudom, mióta megvan. Hmmm...

Nézzük, mi van a többiek bakancslistáján!

Zenka
szeee
Miamona
Nima
PuPilla
Ilweran
Bill
reea
tigi
Anaria
FFG
Katacita
Theodora
Andie

A (nép)mesék felnőtt szemmel

Témázgattak a bloggertársak megint (alant majd lesznek linkek), de én kénytelen voltam kihagyni, mert éppen dögrováson voltam. Aztán pár perce rádöbbentem, hogy jövő héten megyek dolgozni, és ráadásul a hétvégén megkezdődik a másodállásom is, szóval vagy most írom meg a posztot a mesékről, vagy kábé soha. A most mellett döntöttem, ami meglehet, nem a legjobb ötlet, mert még mindig szédülök, köhögök, és nagyjából annyira tudok értelmesen és összefüggően gondolkodni, mint egy... öööö... papucsállatka. Bár a papucsállatkának is bizonyára megvan a magához való esze, szóval nem tudom, ez mennyire számít referenciának. 

Az eredeti téma az lett volna, hogy szeretjük-e még a meséket, és olyan sok szép írás született a mesék szerepéről, hogy ki milyen meséket szeretett gyerekkorában, vagy épp ki nem szerette a meséket, hogy miért és mennyire fontos a mese akár felnőttkorban is, hogy úgy érzem, csak ismételni tudnám őket, főleg, hogy egy csomó mese nekem ugyanúgy a kedvencem volt. (A Szutyejev ugyan kimaradt, szégyellem bevallani...) Viszont egy ideje gondolkodom azon, hogy írjak arról, milyen érzelmeket kelt bennem egy-egy régi mese újraolvasva vagy egyáltalán csak előszedve, leporolva.

Lévén két fiam van, és pici koruktól olvasok nekik, és hát mit mást, mint a saját valahai kedvenceimet (aztán bejött pár új is azért), meglepő módon egész más szemmel nézem a meséket így felnőttként. Vajon tényleg meglepő? Hiszen sokat változtam, tapasztaltam, másképp nézem a világot, stb., miért ne nézném másképp a meséket is? Ami gyerekkoromban természetes volt, vagy épp fel sem tűnt, azon most megütközöm, annál megtorpanok, és a fejemet csóválom, hogy hogy is van ez?

Annyi jó kis könyv van, ami az elméletet boncolgatja, a mesék szimbolikáját, eredetét, hatását, én ebbe nem mennék bele, csakis a saját gondolataimra, érzéseimre hagyatkoznék, amik, még az is lehet, teljesen megalapozatlanok, semmiféle tudományos hátterük sincs, az egyetlen, ami elmondható róluk, hogy az enyéim. 

Az úgy volt, hogy még a tavasszal azzal jött haza a kisebbikem, hogy mindennap el kell olvasni egy népmesét. Mondom, meddig? Hát a tanév végéig. Aztán megtudtam a tanító nénitől, hogy ez valamiféle "bünti házi", merthogy a gyerekem állítólag vajmi keveset tud a népmesékről. Na, ezen kissé kiakadtam, és igencsak ambivalens érzéseim támadtak, mert egyrészt mérges voltam, hogy mi az, hogy a büdös kölök nem tud semmi a népmesékről, hisz ovis kora óta olvasok neki meséket, népmeséket vegyesen, másrészt kissé kétkedve fogadtam a tanerő állítását pont ugyanezen okok miatt. De hát együttműködő szülő lennék vagy mi a szösz (még ha az iskola néha nem is úgy gondolja), ha mindennap népmese, akkor mindennap népmese, mese nincs! Vagy izé, van! Illyés Gyula 77 magyar népmeséje tűnt a kézenfekvő megoldásnak, lévén mint a címe is mutatja, 77 mese van benne, tehát bőven kitart a tanév végéig, másrészt én is ezen nőttem fel, szinte rongyosra olvastam, és imádtam, harmadrészt, ez megvan, tehát sem boltba, sem könyvtárba nem kell szaladni.

Bár egy részüket, a rövidebbeket már ovis korában is olvastam a gyereknek, de azokat már elég jól elfelejtette, és maradtak még teljesen újak is (mármint neki újak), ezért elég jól le is kötötte. Nem mondom, én a 20. körül már némiképp gépiesen olvastam őket, de hát muszáj volt kitartani. Mivel elég jól ismertem magukat a meséket, a tartalomra nem igazán kellett figyelnem, hát valami más ragadta meg a figyelmemet. Olyasmik, amikre gyerekként nem is gondoltam, észre sem vettem, fel sem tűnt, vagy ha mégis, nem mentem bele mélyebben, elintéztem magamban, vagy teljesen más jött le nekem belőle. 

Bocsánat, ha most nem olvasnék vissza az Isten tudja, hány mesét a pontos cím meg oldalszám kedvéért, ezért csak úgy nagy általánosságban írom le, ami akkor (és néha azóta is) olvasás közben felötlött bennem.

Annyi bizonyosnak látszik, hogy ezek a mesék egy nagyjából középkori állapotot adnak vissza, az akkori jogviszonyokkal, szokásokkal, stb., érdekes megfigyelni ezeket, vajon mennyire van változás manapság? 

Van az a mese, amiben a királylány malacot kér a kondástól, és a fiú úgy ad neki, ha a lány megmutatja magát térdig, derékig meg nyakig. Akkoriban maximum azon gondolkodtam, hogyan tud úgy forogni a lány, hogy a ruhája a nyaka körül lebeg, hát nem akad el a karjában? Most viszont az jutott eszembe, hogy ez szexuális ellenszolgáltatás, még ha maga az aktus nincs is benne. (vagy csak kihagyták, hogy szalonképesebb legyen.) Hú, erről nagyon sokat tudnék értekezni, hogy az utcalányokat már akkor is lenézték, de az ilyen tulajdonképpen ravaszkodás, befolyásolás meg nagyon is elfogadott volt és ma is az, törvényileg is nehezen lehet belekötni, hogy a nők milyen szinten tudják a szexszel a pasikat az orruknál fogva vezetni, stb. De nem folytatom, mert sosem fejezném be ezt a posztot. 

Jóval több mesében szerepel a nők alávetettsége, mindegy, hogy királylány vagy parasztlány, azt teszi jórészt, amit a férfiak mondanak neki. A férfiak megküzdenek a kezéért, próbákat állnak ki, és ha teljesítik, elvehetik feleségül. A nő ilyen szempontból szinte trófea, jutalom. Nem számít, hogy szereti-e a legényt, akit akkor lát életében először. Majd megszereti. Alig néhány mesében jelenik meg az a motívum, ahol a lány nem elégedett azzal, akit így kap, legtöbbször a lány boldogan adja a kezét, akármilyen kiállhatatlan perszóna is volt előtte, akárhogy is próbálta megnehezíteni a főhős dolgát, néha még segít is neki, ha kedvére való az illető ifjú.

(Még egyszer hangsúlyoznám, hogy most kizárólag a mai, felnőttkori énem gondolatait közvetítem, aminek adott esetben semmi köze a mesék klasszikus értelmezéséhez! Megvan az esély, hogy valaki számon kéri rajtam, hogy a mesék mondanivalója nem ez, ezért hangsúlyozom ezt ilyen vehemensen. Már gyereknek is ilyen voltam egy bizonyos kor felett, tudni akartam, mi van a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után, lett-e gyerekük, a férj segített-e a ablakot pucolni, szeretem a dolgokat a másik oldaláról, szemszögéből is megvizsgálni.)

Elgondolkodtam rajta, hogy én szeretném-e, ha az apám idehívna egy halom kérőt, próbák elé állítaná őket, aztán, mindegy, milyen az illető, nekem ahhoz képe hozzámennem, aki kiállja őket. Az én válaszom egyértelműen nem, de vajon az akkori nők egyáltalán gondoltak erre? Vagy úgy vélekedtek, mint a házimanók a Harry Potterben, hogy a házimanó dolga a gazdája kiszolgálása, és ugyan mi a fenéért akarna szabad lenni meg fizetést kapni? A lányról az apa, a feleségről a férj dönt, és punktum. Másrészről, ha a férfiak nem felejtenék el, mi a dolguk a nőkkel szemben, és nem uralkodni akarnának rajtuk, hanem védelmezni, és a jólétüket biztosítani, akkor feltételezhető, hogy az apa a legjobb kérőt választja a lányának, és a férj is azon dolgozik, hogy a felesége boldog legyen. Persze, voltak kivételek, amik  - igaz, jóval elenyészőbben -, de azért megjelennek itt-ott. A lány, aki lehetetlen próbát ad fel, mert nem akar férjhez menni, vagy aki megöletné a próbákon szerzett férjét, mert a... nemtom, pohárnokot szereti. Vagy a szomszéd herceget. Nők, akik nem akarnak engedelmeskedni. De végül az előbbiek is beletörődnek sorsukba, az utóbbiak meg vagy pórul járnak, vagy elhagyják őket, hogy a főhős méltóbb feleséget kaphasson.

Apropó próbák. Némelyik egyértelműen teljesíthetetlen varázslat nélkül - ami persze a mesék szerves része - de mi a fenének ad fel egy apa olyan feladatot, amit úgysem lehet végrehajtani? Pl. hogy a hegyet másnapra el kell hordani, meg szőlőt ültetni, amiből estére már bor legyen. Nem akarja igazából odaadni a lányát? Élvezi a karóba húzatást? A legméltóbbat akarja kiválasztani ezáltal, aki aztán tényleg bármire képes a lányáért?

Vissza a nőkre. Vissza-visszatérő motívum a nőkkel  szembeni - és teljesen elfogadott - erőszak. Ezek főleg már a házasságban élő nőkre vonatkoznak, ahol is felfedezhető az a szokás, hogy a férj megverhette a feleségét, ha úgy látta jónak, de legalábbis jót ordibált vele. Ez ma már elvben nem elfogadott magatartásminta a mi kultúránkban, más kérdés, hogy ettől még létező jelenség, de legalább nem törvényes. A középkorban (sőt alig pár évtizede) ez azonban másképp volt. A rest macska c. mesében a férj úgy akarja rávenni a lusta feleségét a házimunkára, hogy a macskának adja ki feladatnak, majd mikor az "furcsa módon" nem teljesíti, felköti a felesége hátára, és megveri, amiből persze az asszony is kap. Végül az asszony megsajnálja a cicát, és inkább elvégzi "helyette" a házimunkát. (Az, hogy ez a feleség nem volt egy észkombájn, más tészta.)

A buta feleségről szóló mesében a férj megunja a felesége sorozatos baklövéseit, és jól elveri. De még lehetne sorolni. (Ellenpéldaként ott van a buta urát elverő feleség, de olyat csak egyet olvastam.) A beszéd is kifejezi a nők alárendeltségét, míg a férj tegezi a nőt, a nő magázza az urát. Jó-jó, a tisztelet jele, de miért is? Mert ő a férfi? A férfi talán nem tisztelheti a feleségét? Ez ma már nevetségesnek hangzik, de akkor teljesen elfogadott volt. Lehetne rajta vitatkozni, hogy jó volt-e vagy sem. Gyerekként nem ütköztem meg rajta, mert az édesanyám magázta a szüleit, én a nagyszüleimet, és arra már nem emlékszem, hogy a nagyanyám magázta-e a férjét, de könnyen elképzelhető, hogy igen. A szüleim már tegezték egymást, és én is őket, a magázódás akkoriban már letűnőben volt.

Az erőszak. Állítólag nagyon fontos, hogy a gyerek már kiskorban találkozzon ezzel, nem kell előle eltagadni, csak épp az a nagyon fontos, hogy olvasott-mesélt formában tegye ezt, nem látott formában, mert egy gyerek épp annyit képzel el belőle, amit még el bír viselni, ha viszont látja, filmen, rajzfilmen, sokkal inkább megrémíti. Ez különben egészen biztosan így van, emlékszem, tudatosan nem féltem a meséktől, de egyik-másik rajztól igen, és a gyerekeim is inkább látott élményektől féltek, mint olvasottaktól. Bár aztán ki tudja, mert ha pont annyit képzeltem el, amennyit fel tudtam dolgozni, miért álmodtam néha rosszakat pl. farkasokról?

A karóba húzás (amiről pl. én csak annyit tudtam, hogy a már halott fejét tűzték ki oda, hogy az illető valójában hogy halt meg, arról nem tudtam, de attól még most is felfordul a gyomrom), a boszorkány emberi csontokkal kikövezett kastélyának udvara, stb., ha belegondolunk, erősen horror kategória, de gyerekként erre nem igazán gondoltam így. 

A "csalások". Hogy némi igazságot is szolgáltassak a gyengébbik nemnek, a magyar népmesékben megjelennek az okos nők, akik nem ülnek otthon, és várják, hogy a legény megmentse őket. Pl. a lány, aki átvágja magát Mátyás királyt is a "hoztam is ajándékot, meg nem is" dologgal, vagy amelyik megkeresi az eltűnt nénjeit, stb. De úgy általában jellemző az okos, sőt ravasz(kodó) főhős, aki akár mások becsapása által is eléri a célját. Jót nevetünk a paraszton, aki úgy szed ki pénzt a nemesurakból, hogy megfejti Mátyás király sejtelmes mondatait (Hány még a 32?) Vagy ott a főhős, aki csellel ráveszi a másikat, hogy helyette húzza a csónakot, a sündisznócska, aki medvén lovagol, stb. Ezek mind a másik ember (emberi szerepben levő állat) hiszékenységét, butaságát használják ki. Tanulság, hogy légy résen meg használd az eszed, jót nevetünk a hoppon maradtakon, csodáljuk a főhős eszét, talpraesettségét, és eszünk sem jut (mert nem jut!), hogy ez tulajdonképpen a másik becsapása. Hányan vannak manapság, akik épp az embereknek az ilyen tulajdonságait, járatlanságát, ostobaságát használják ki? Villanyóra-leolvasónak adja ki magát, és úgy fosztja ki az idős embereket, kicsalja a pénzüket, akár a házukat is. Ez ma törvénybe ütköző, és bár néha megütközünk az emberekben rejlő mélységes ostobaságon (ki hiszi el, könyörgöm, hogy van 42 ezer forintos???), mégis alapjában sajnáljuk őket, és elítéljük a csalót. Nem így a népmesében! Egy gyerek persze, nem gondol erre, mikor mesét olvas vagy hall, na, de vajon akkor jogos? 

Vagy ott a bosszúálló Lúdas Matyi, amit ma önbíráskodásnak neveznénk, de melyikünknek jutott volna eszébe ez, mikor gyerek volt? Természetesen drukkoltunk Matyinak, hogy visszaadja Döbröginek, amit kapott, ezzel bizonyítva, hogy nem tehetnek meg vele bármit, hogy az alávetett parasztgyerek is túljárhat a hatalmas uraság eszén. Helyesen tette? A törvény akkoriban nem az ő pártján állt, nem nagyon volt más választása, ha törleszteni akart.

Anyaként még egy dolog: több mese (nemcsak népmese) visszatérő motívuma a mostoha, aki annak ellenére, hogy a mostohalánya szép, kedves, okos, szorgalmas, mégis a saját vér szerinti, de csúnya, ostoba, lusta gyerekét szereti. Hát ez nem a dolgunk nekünk, anyáknak? Hogy akármilyen is a gyerekünk, szeressük? Teljesen normális reakciónak tartom, hogy a vér szerinti gyerekét részesíti előnyben, még ha nem is feltétlenül helyes, hisz attól, mert nem a vér szerinti gyereke, még bánhatna vele jól. No, persze, ezek a mostohák gyűlölik a nevelt lányukat, és akár meg is ölnék, csak ne kelljen látniuk, mennyivel jobb tulajdonságai vannak, és erősen kérdéses, hogy az az anya igazán szereti-e a gyerekét, amelyik ilyen felfuvalkodott, gonosz teremtést nevelt, vagy aki arra biztatja a lányait, hogy vágják le a lábujjukat, ill. a sarkukat, hogy beleférjen az üvegcipellőbe. 

A fenti kérdésekre nincsenek egyértelmű, megfellebbezhetetlen válaszaim, de engem, miközben mesét olvastam, ezek foglalkoztattak. Mindenki vonja le a megfelelő tanulságot. És olvassatok meséket! Mesét olvasni jó! Akár a gyerekednek, akár magadnak olvasol. Bár én már jobban szeretem a továbbgondolt, "megcsavart" meséket (pl. az örök Harry Potter, az okos, bátor és fejlődőképes Ani A suttogóból, a szürreális Marija Morevna), de a mesékről nem tudok és nem is akarok lemondani.

A többiek jóval inkább az eredeti témát körüljáró posztjai:

reea

Zenka

Miamona

Ilweran

PuPilla

tigi

Nima

Magnolia

Andie
Patricia

A gyilkos, a nyitott ajtó meg a szék

Esti beszélgetés a gyerekszobában jó éjt-puszi és ölelés után a kisebbikkel:

- Anyu, hagyd nyitva résnyire az ajtót, jó?

- Jó.

- Vagy inkább mégse, ha jön a gyilkos (itt egy pillanatra elállt a lélegzetem), még csak ki sem kell nyitnia az ajtót.

Meggyőződésem, hogy ha egy gyerek beszél valami problémáról, azt komolyan kell venni, bármilyen badarságnak tűnik is, ezért nem mondom, hogy ugyan, miféle gyilkos?, hanem rövid szünet után így szólok:

- De Andris, zárva van a bejárati ajtó, ha jönne egy gyilkos, be kéne törnie, és arra csak felébrednék.

- És akkor átjössz?

- Persze, és hívom a rendőrséget.

- Mire azok kijönnek, már meghaltunk. (Meglep a realitása.)

- Akkor leszúrom egy késsel.

- Hogy jutsz el a konyhába? (Valahogy azt érzem, nem lenne helyes válasz, ha azt mondanám, először a konyhába megyek a késért, és nem hozzá. Kicsit gondolkodom, és így folytatom:)

- Akkor leütöm ezzel a székkel itt a szobádban.

Úgy tűnik, őt megnyugtatja a válasz, mert csend lesz, és hamarosan elalszik. Én viszont elgondolkodom, hogy vajon mennyire lenne hatásos egy szék mondjuk, egy késsel hadonászó gyilkos ellen vagy netán pisztollyal felfegyverkezett ellen. És vajon mit tennék, ha jönne egy gyilkos? Mennyire lennék bátor? Remélem, sosem kell megtudnom.

Meg vagyok zavarodva...

Ha ez most egy olvasott blog lenne, jó kis vitákat gerjesztene, amiről írni szándékozom, így viszont valószínűleg néhányan felvonják a szemöldöküket vagy megcsóválják a fejüket, de nem számítok különösebben vad reakciókra. (Aztán ki tudja?)

Előre szeretném bocsátani, hogy alábbi posztban javarészt kérdéseket teszek fel, nem ítélkezem és nem áll szándékomban meggyőzni senkit a magam igazáról. Erősen szubjektív írás következik!

Az úgy volt, hogy még májusban egy nap olyan szinten elkapott az allergia, hogy nem tudtam dolgozni sem tőle, a szememből folyamatosan (nem túlzok!) folyt a könny és a zsebkendő forgalmazók bevételét jelentősen fellendítettem. Kínomban - mert nincs is gyógyszerem, de szívem szerint nem is szednék semmit - a youtube-on kezdtem videókat keresgélni, amikor épp pár másodpercre kitöröltem a szememből a könnyet, hogy hátha találok valami meditációt, zenét, akármit, amit jó az allergia ellen. Azt éppen nem találtam akkor, de egyik videóról a másikra kattintgattam, és egyre jobban összezavarodtam.

Először is megtudtam, hogy van egy titkos gyógymód, amit eltitkolnak előlünk, ez pedig, hogy zsírt kell enni, azzal kell főzni, nem olajjal! Igen, igen! Mikor gyerek voltam, akkor kezdődött egy propaganda a zsír ellen (mi, mint mindenki más, azzal sütöttünk-főztünk, azt se nagyon tudtuk, mi az az olaj meg a margarin), és olyannyira szokatlan volt az olajban sütés, hogy büdösnek éreztük, és szoktatni kellett magunkat hozzá, úgy, hogy eleinte kevertük a zsírt és az olajat, egyre növekvő arányban az olaj javára. Most meg azt mondják, hogy térjünk vissza a zsírra, mert az olajban transzzsírsavak vannak, ami egészségtelen? Én, bevallom, imádom a hagymás-zsíros kenyeret, így gyorsan meg is ettem két szeletet, jelentősen hozzájárulva ezzel az egészségem megőrzéséhez...

A következő videó szerint több(!) sót kell fogyasztani, és abból is a gyógyszertári változatot, mert a boltokban kapható sókat káliummal dúsítják, ami ugye, akár halálos is lehet, hisz ott van pl. az USA-ban a kivégzésre használt kálium-injekció. Az orvosok által javasolt napi kálium mennyiség pedig  - a videó készítői szerint - már egyértelműen káros az egészségre. A patikai só kilója kb. 500 Ft-ba kerül, szemben a bolti, 60-100-120 Ft-tal... Nemrég megnéztem az egyik nagyáruházban pár só leírását, ahol viszonylag nagy választék van ebből az anyagból. Nem nevezném a "kutatásomat" reprezentatívnak, mivel csak kb. 5 féle sós zacskó hátulját néztem meg, keresve az összetevők listáját, de azok szerint EGYIK SEM tartalmazott káliumot, csak kősót (lánykori nevén konyhasót vagy nátrium-kloridot) és némi csomósodásgátló anyagot. A videó nem kevesebbet állított, mint hogy a patikai só emeltebb fogyasztása szinte minden betegség megszűnését eredményezi.

Majd jött a paleo, avagy ősember diéta, ami tiltja a tejtermékeket, a gabonát és a kukoricát, mondván, hogy az ősember sem evett ilyesmit, mivel tévhit, hogy az ősember termesztett volna gabonát. Nem vagyok szakértő, de én még úgy tanultam, hogy igaz, nem az őskőkorban, hanem az újkőkorban az ősember már készített bronzszerszámokat, és földet művelt, amin gabonát termesztett, eleinte csak a Közel-Keleten, és onnan terjedt el. Ennek már 7 ezer éve! Az még az őskorban volt, ha jól tudom... És hát húst magában? Jó, a rántott húshoz legszívesebben én sem eszek semmit, de mondjuk, töpörtyű kenyér nélkül? Nem üli meg az a hasat? A tejtermékre mindjárt visszatérek. 

Aztán vannak a vegánok, akik semmilyen állati eredetű élelmiszert sem fogyasztanak, viszont egy részük eszik gabonafélét. Állítólag bizonyított tény, hogy a tejtermék egészségtelen, és hogy van tejlobbi, aminek az az érdeke, hogy lenyomja a torkunkon a sok tejterméket, ahogy olajlobbi is, pedig a kókuszzsír sokkal jobb. Amellett, hogy a kókuszzsír sokkal drágább, ez csak nem olyan régóta kapható termék nálunk, dédanyám nézett volna egyet, ha kókuszzsírt akart volna adni neki valaki, hogy azzal főzzön. Igaz, az olajra is. Amúgy meg majdnem 99 évet élt...

Hát én nem tudom, vannak-e ilyen lobbik, de azt igen, hogy a tejtermék, a gabona meg a hús az emberiség több évezredes tápláléka, és most egyszerre azt mondják, hogy ez mind rossz? Lehet, hogy most van tejlobbi meg olajlobbi, de erősen kétlem, hogy mondjuk a középkorban lett volna ilyesmi, aztán a paraszt vagy a jobbágy, már ha volt neki ilyesmije, bizony megfejte a tehenet, vajat köpült, sajtot készített, stb. Learatta a gabonát, lisztet őrölt, kenyeret sütött belőle. Nem lehet, hogy inkább az élelmiszeriparral van a gond? A hormonokkal, mindenféle szennyezőanyagokkal telenyomott tejtermékkel, antibiotikummal tömött állatokkal, génmanipulált gabonával, és nem önmagában az adott élelmiszerrel?

Szeretném hangsúlyozni, hogy mindenki úgy él, ahogy a legjobbnak gondolja, tiszteletben tartom, még akkor is, ha szerintem marhaság. Eszembe sem jutna rábeszélni egy vegánt, hogy térjen vissza a húsevésre, ahogy a török vejem elé sem teszek disznóhúst. 

Nem találtam a fel a spanyolviaszt, nem vagyok mindentudó orákulum, a bölcsek köve sincs a birtokomban, úgyhogy nem fogok itt és most igazságot tenni. Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek megvannak az érvei, amiért azt eszi (vagy azt nem eszi), amit, és ha valaki a paleótól vagy a veganizmustól érzi jól magát, táplálkozzon úgy, én csakis és kizárólag arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mennyi egymásnak homlokegyenest ellentmondó dologról hallani manapság, és hogy ez mennyire zavaró. Végül is kinek higgyek?

És hogy mi lett az allergiámmal? Rátaláltam erre a... zenének nem mondanám, zajra, ami 2 óra hallgatás után úgy elmulasztotta az allergiámat, mintha elfújták volna.

Egész nyáron tökéletesen karban tartottam vele az allergiát, ha úgy éreztem, erősödik, újabb két óra elég volt, hogy elmúljon. Sajnos, most augusztus vége óta, hogy tetőzik a parlagfű szezon, nem ért annyit, mint korábban, de az előző évekhez képest még mindig sokkal jobb. Persze semmi biztosíték rá, hogy másnak is beválik, de egy próbát talán megér.

Magyarul olvassak vagy idegen nyelven?

Volt több cím tervezet is: Magyarul vagy angolul? - ezt azért vetettem el, mert bár jelenleg az angol a vezető idegen nyelv, de azért vannak, akik olvasnak más nyelven is, ill. Magyarul vagy eredetiben? - ezt meg azért, mert olyanok is akadnak, akik mondjuk, egy svéd nyelvű könyvet nem magyar, hanem angol fordításban olvasnak el. Azt, hogy "olvassak" meg azért tettem bele, nehogy valaki azt higgye, megint jövök a szinkron vs. felirat mániámmal. 

Megkérdezte tőlem valaki, hogy magyarul vagy angolul szeretek-e jobban olvasni? Kell mondanom, hogy az én véleményem igen erősen szubjektív, és egyáltalán nem követendő példa? Remélem, nem, de azért mondom, nehogy valaki azt gondolja, valami orákulumnak képzelem magam, aki megmondja a tutit.

Szóval én lehetőség szerint magyarul olvasok, de az idegen nyelven való olvasás egyre terjed. Van ennek gyakorlati oka, az angol nyelvű könyvek legtöbbször olcsóbbak, és kevésbé jellemző a sorozatok önkényes félbehagyása.  Na, persze, nyelvtanulásnak sem utolsó. Van, aki úgy érvel, hogy a fordítással elvész a hangulat, esetleg maga a szöveg is csorbul, félrefordítások, stb., ebben is lehet valami, de ha valaki  eredetileg nem angol nyelven íródott könyvet angol fordításban olvas, ez a veszély ugyanúgy fennáll.

Én azonban úgy gondolkodom, hogy magyar vagyok, és magyarul szeretnék olvasni, hiszen ezen a nyelven értek legjobban. Ráadásul mivel az egyik munkám angolról magyarra fordítás, már nem vágyom arra, hogy angolul is olvassak. És akkor még el kell mondanom, hogy anno, amikor franciául és olaszul tanultam, a tanárnőm mániája az volt, hogy úgy lehet a legjobban megtanulni a nyelvet, ha idegen nyelven olvas az ember (volt benne igazság), ezért nekem az idegen nyelven olvasás erősen kötődik a tanuláshoz, ergo nem örömforrás, hanem kötelesség. Jó, volt, hogy élveztem is az adott könyvet, de ritkán.

Sajnos, olaszul és franciául is úgy elfelejtettem, hogy nem menne már ezeken a nyelveken az olvasás, de Bariccóra pl. nagyon kíváncsi lennék eredetiben, hogy vajon ott is ugyanazt a nyelvi-hangulati tobzódást élném-e át, mint magyarul? Vagy sokért nem adnám, ha eléggé jól tudnék németül ahhoz, hogy megértsem David Safier Plötzlich Shakespeare c. könyvét, ami arról szól, hogy egy nő egy nap arra ébred, hogy ő Shakespeare. Vicces és izgalmas szituációnak hangzik, de ebből sajna, még angol nyelvű fordítást sem találtam. Az írónak korábban az Ulpius kiadta két könyvét, de az ő jelenlegi profiljukat látva, nem látok rá reményt, hogy ezt kiadnák.

No, hát akkor röviden ennyi lenne a válaszom. Szerintem mindenki döntse el,  magyarul vagy idegen nyelven akar és főleg tud-e (mert hiába akar, ha egy mukkot sem beszél semmilyen idegen nyelven) olvasni. Tudom, nem vagyok valami nagy segítség. Hát bocs...

Milly Johnson: Yorkshire puding Klub

Hát először is, nem értem, a puding szó miért kisbetű a magyar címben. Mindegy.

A borító, a téma és a könyv első pár oldala miatt azt hittem, egy könnyed kis chicklitet kapok, ezért erősen meglepődtem, mikor kiderült, hogy sokkal komolyabb témákat is feszeget, de ezt egyáltalán nem bántam. 

Három, a 30-as éveik végén járó barátnő elmegy egy termékenységi szoborhoz, mert egyikük, Helen, nagyon szeretne babát. Agyatlan libák, gondolhatná az ember, hogy ilyesmiben hisznek. Pár hónap múlva azonban kiderül, hogy nemcsak ő, hanem a barátnői is várandósak lesznek. A sors fintora, hogy hármójuk közül egyedül Helen örül a babának, Janey sosem akart gyereket, és most épp a legrosszabbkor lesz terhes, mert a munkahelyén előléptetik, ő pedig imádja a munkáját, Elizabeth pedig a gyerekkora miatt úgy érzi, nem fogja tudni szeretni a születendő babát. Ahogy szép lassan megismerjük a történetüket, úgy lesz jóval komolyabb a könyv. 

Érdekes, több helyen is azt olvastam, hogy a könyv első fele unalmas, túl részletes, és a 2. fele a jobb. Én nagyon nem így éreztem. Nekem épp az első fele volt a jobb, mert bele tudtam élni magam a lányok helyzetébe. Helen férje, Simon egy igazi rohadt szemétláda elnyomó. Leszólja a feleségét, aki rajong érte, hol ordít vele, hol lenézi, és gúnyolódik rajta. A babának egy csöppet sem örül. Valahányszor megszólalt, ökölbe szorult a kezem, és legszívesebben jól pofán vágtam volna. Elgondolkodtam, hogy mi, nők miért tűrjük el sok esetben, hogy a férjünk, főnökünk, rokonunk, stb. így bánjon velünk? Helen ráadásul még anyagilag független is, nincs a férjéhez kötve a pénz miatt,  mégis mentegeti Simont. Hogy azért, mert szereti, vagy mert nem elég bátor a döntéshez, nem tudom.

Elizabeth-tel ennél sokkal súlyosabb dolgot művelt az apja, többnyire nem vagyok vérszomjas ember, de az ilyen "apának" a börtön túl enyhe büntetés. De mivel - hála a jó Istennek - nem találkoztam ilyennel sem a saját életemben, sem a környezetemben, mégsem viselt meg annyira, mint Simon viselkedése, amihez hasonlót, hogy úgy mondjam, testközelből tapasztaltam. Így csak együtt érezni tudtam vele, de azt nagyon.

Janey és George nagyon aranyos, kedves házaspár. George az álompasi kéne, hogy legyen minden nő számára. Mackós alkat, de (vagy és, én bírom a mackós pasikat) kedves, családcentrikus, házias, és elég szokatlan módon kettejük közül ő szeretne babát, a felesége nem. Alig egy-két éve még nem értettem volna, hogy létezik az, hogy egy nő, akinek ugye, az életfeladata a szülés, ne akarjon gyereket. Ma már az ilyen döntést sokkal jobban meg tudom érteni, és el is tudom fogadni.

A könyv második felében szépen megoldódik mindhárom lány élete, na, nekem épp ez a rész nem tetszett annyira.  Helen végre kiállt önmagáért Simonnal szemben, ennek örültem, de olyan módon, ami már csak fizikailag is nehezen hihető egy terhes nőtől. Janey és George olyan megoldást találnak, amivel az asszony folytathatja a karrierjét, kimondottan meghatónak éreztem George gesztusát, hozzáállását. Több ilyen férfi kéne. Bár addig is jó volt a házasságuk, de annyi év után kissé ellaposodott, és a baba érkezése, bármily furcsa, felpezsdíti. Elizabeth végre leszámol a múltjával, és kinyitja a szívét. Bár megnyugtató, megható, kedves lezárást kapott mindegyik nő, valahogy túl könnyen jön a megoldás, egyik-másik lépés nem volt életszerű, maradt bennem egy kis hiányérzet. Viszont egy ilyen könyvben csalódás lett volna valami tragédia a végén, elvárható volt a happy end, és ezt meg is kaptam. 

10/8

Tracey Garvis Graves: Kötelék

Kétszer is megkaptam mostanában, hogy te azt a könyvet ne olvasd el, nem neked való! Az egyik egy fantasy volt, a másik egy romantikus. Ez elgondolkodtatott. Ennyire kiszámítható lennék? Vagy ennyire egysíkú lenne, amikről blogbejegyzést írok, és abból erre lehetne következtetni? A fantasyt, mint műfajt, szeretem, bár egyáltalán nem mindet. Az urbant ritkán, és a többiből is inkább a "lájtosabbakat", a mesésebbeket. A szél neve pl. eddig bejön, de a nagyon véreseket kerülöm. 

Kimondottan romantikust már igen régen olvastam, de eszembe jutott, hogy itt van ez a könyv, amit most olvastam a nyáron. Szóval olvasok én kérem, szerelmeset is! Azért lettem rá kíváncsi, mert mostanában érdekel, hogy működik-e egy olyan kapcsolat, ahol a nő az idősebb. Nem egy-két évvel, hanem mondjuk, 8-10 vagy akár 15 évvel is. Én még abban nőttem fel, hogy a férfinak kell idősebbnek lenni, és még mindig van egy olyan szemlélet, hogy ha egy férfi nálánál jóval idősebb nővel jár, ilyet vesz feleségül, akkor dzsigoló vagy anyakomplexusa van, stb., a nő meg pedofil. Ha egy férfi jóval idősebb, akár 20 évvel is, azt a társadalom sokkal jobb néven veszi, mint fordítva. Csak mostanában gondolkodom el rajta, hogy egy kapcsolat sikere rohadtul nem függ össze a korkülönbséggel, bár a társadalom, a család ítélete vagy támogatása befolyásolhatja.

Persze, nem tudom, mit vártam, hisz ez egy könyv, az írója természetesen olyan véget ír neki, amilyet szeretne. A való életben is vannak példák mindkét oldalra, ott van pl. Hugh Jackman, aki 13 évvel fiatalabb a feleségénél, és vagy 15 éve szeretik egymást. A közvetlen környezetemben volt egy pár, ahol a nő 15 évvel volt idősebb, és 20 évig éltek együtt, úgy tűnt, jól. Majd tavaly összeházasodtak, és rá pár hónapra a pasi elköltözött. És hány ezer házasságot lehetne felsorolni, ahol a férfi az idősebb, és a kapcsolat maga a pokol! Szóval alapjában ez nem mérvadó. Aztán persze, el lehetne gondolkodni, hogy meddig egészséges a korkülönbség, bármelyik félről is legyen szó. Nyilván nincs egy konkrét szám, hogy a 15 még oké, de a 16 már nem.

Annak, hogy az idősebb férj a kívánatos, megvannak a gazdasági és társadalmi okai, egy idősebb férfi jó eséllyel érettebb, anyagilag jobban el van eresztve, egy fiatal, csinos nő trófea is lehet, stb., ugyanakkor, míg egy akár 60 éves férfi is lehet nemzőképes, egy 45-50 éves nő egyre nagyobb valószínűséggel már nem tud szülni, de ha mégis, megnőnek a kockázatok. Szóval nincs erre egyértelmű válasz.

A történet szerint Anna 30 éves, és magántanári munkát kap a 17 éves T. J. mellett, aki a betegsége miatt mulasztott az iskolából, és Anna feladata lenne felkészíteni a vizsgákra. Egy kis magángépen utaznak T. J. szülei után azok nyaralójába, de a pilóta szívrohamot kap, és a tengerbe zuhannak. Csak ketten maradnak, és nem számíthatnak másra, csak egymásra.

Akinek A kék lagúna jut eszébe, az nem véletlen, bár itt már mondhatni mindketten felnőttek, mikor a történet elkezdődik, és szerintem A kék lagúna ehhez képest sokkal idillibb képet ábrázol. Itt is vannak "vicces", nem igazán életszerű, szinte mesés elemek, - SPOILER! mint mikor pl. kis idő múlva a tenger partra sodorja Anna egyik bőröndjét, amiben a pipereholmija van, így aztán hurrá, van samponjuk meg fogkrémjük! Vagy amikor megtámadják őket a cápák, és a kedves delfinek a segítségükre sietnek. Aha. - SPOILER VÉGE! Ugyanakkor tetszett, ahogy azt ábrázolta az írónő, hogy bizony lefogynak, legyengülnek, hiánybetegségek alakulnak ki, stb., ahogy egyre inkább kialakul a két túlélő között a címbeli kötelék, ami eleinte csak a túlélésről szól, de aztán lassan átfordul valami másba. Tetszettek Anna kétségei épp a korkülönbség miatt, hogy hogyan kell ezt legyőznie vagy hogy T. J. a kora ellenére meglehetősen érett, talán a betegsége tette azzá. Nem árulom el a történet végét, bár romantikus könyv lévén, nem nehéz kitalálni.

A borítón levő összekötött kézről nekem elsősorban olyan filmek jutottak eszembe, ahol a főhősök kényszerűségből összebilincselve menekülnek, de ha valaki netán valami kikötözős szexre asszociál, csalódni fog. A tenger még csak oké, de a virágokat már nem értem. Az eredeti cím azt jelenti A szigeten, ami nem valami szellemes, bár nekem a Kötelék sem az igazi.

Egy szó, mint száz, nem volt tökéletes könyv, de laza nyáresti olvasmánynak kitűnően megfelelt. 

10/8

It's been a hard... night

Ti hogy aludtatok az éjjel? Hát én így (nem)...

Nálunk van pár napig az unoka (férjem lányának a 2,5 éves kislánya, aki emígyen ugyan nem vérrokonom, de akkor is az unokám, és Beja maminak hív, ami fölött még mindig nem tudok rendesen napirendre térni, mármint a mamin, mivel van egy 16 meg egy 10 éves fiam, és valahogy nem érzem még magam maminak. :D Na, mindegy, nem ez a lényeg), és eddig átaludta az éjszakákat, de ma éjjel hajnal 3/4 3-kor arra ébredtem, hogy kiabál. Nem értettem, hogy mit, de valami olyasminek tűnt, hogy segítség! Nem hallatszott ugyan kétségbeesettnek a hangja, de persze, felrobogtam megnézni, mi történt, merthogy épp felettem alszik a tetőtérben. Na, a felrobogtam eléggé költői túlzás, mivel a rossz térdemmel (porckopással egybekötött ízületi gyulladás, ha valakit érdekelne) max. vánszorogni tudok a lépcsőn fájdalmas sziszegések kíséretében. Szóval felrobogok, kérdem:

- Mi a baj, Szaffi? 

- Pisilnem kell.

- Van rajtad pelus.

- Nem akarok abba.

Megadom magam, levánszorgunk a földszintre, mivel ott a bili, pizsi le (végig patentos, szóval teljesen le kell venni), pelus le, bilizés, pelus vissza, pizsi vissza, tetőtérbe fel. Lefektetem a kisasszonyt, majd meghallom, hogy dörög az ég. Le a földszintre. 

Hajnal 3. Vajon rátoltam a reteszt a kertkapura? Igen, rá, határozottan emlékszem. De mi van, ha mégsem? Mert ha nem, a kutya, aki betegesen retteg vihartól, petárdázástól, stb., ki fogja lökni a kaput, és meglóg, és akkor aztán bottal üthetem a nyomát. Kilesek az ablakon, a kapu egyelőre zárva. A biztonság kedvéért csak meg kéne néznem azt a reteszt. De ha kinyitom a bejárati ajtót, hogy ellenőrizzem, a macskák (anyacica és négy kölyke) tuti felébrednek, és mind ott fog keveregni a lábam alatt, meg lévén győződve róla, hogy evés idő van. Egy percig tanakodok, mérlegelve, hogy a két rossz közül melyik a kisebb, aztán újra kilesek az ablakon... Basszus, nyitva a kertkapu! Ezt elbaltáztam. Kirohanok, az öt macska naná, hogy felébred, de addigra a kutyának se híre, se hamva. Ilyenkor egy idő után mindig előkerül, de hogy ez fél óra vagy fél nap, előre nem lehet tudni. Adok a cicáknak enni, majd mérgemben elolvasok pár oldalt a Vasdruida 3-ból, hogy elálmosodjak, mikor különös zörgést hallok a terasz felől. Kinézek, és ott a kutya, épp eszi a macskák kajáját! Juppi! Csak úgy negyed órát volt el, szuper! A kutyát visszazárom az udvarra, a kapura ráhúzom az összes reteszt és kallantyút, ami csak létezik - na, most szökj meg, ha tudsz! - és visszafekszem aludni.

Negyed 4. Sírás a tetőtérből... Az a nyomorult lépcső! Felérek:

- Mi a baj, csillagom?

- Kérek tejet.

Ott a cumisüveg az asztalon, benne kis maradék tejjel az esti elalvásról, odaadom neki, megissza, majd:

- Kérek még!

Na, ez nem jött be. Elindulok lefelé a konyhába tejért, félúton rájövök, hogy nem hoztam a cumisüveget, visszafordulok, de ekkor utolérnek a cicák, akiknek az ennivalóját megette a kutya, tehát ők most fel vannak háborodva. Ahogy belépek Szaffi szobájába, már csörtet is utánam kettő. Nagy nehezen összeszedem őket, egyik kezemben két kapálózó macska, a másikban a cumisüveg, le a konyhába. Felteszem a tejet, és míg melegszik, újra adok enni a jószágnak. Azok végre megnyugszanak úgy-ahogy, bár mivel ébren vagyok, azt hiszik, játszani is szabad. Némi macskanevelés következik, prédikációval az éjjeli alvásról.

Fél 4. Felviszem a tejet (ekkor már legszívesebben megölném azt, aki kitalálta a lépcsőt), Szaffi úgy issza, mint aki egy hete nem kapott inni, aztán lefekszik. 

- Maradjak még egy kicsit?

- Igen.

Jó, odafekszem mellé, és hamarosan hallom az egyenletes szuszogást.

4 óra 6 perc. Visszavánszorgok az ágyamba. 

Mit gondoltok, ez alatt az idő alatt mit csinált a gyerek öregapja, a férjem? Hát aludt. VÉGIGALUDTA AZ EGÉSZET! Semmire fel sem riadt, sem a kutyára, sem a macskákra, sem a viharra, sem az ötszöri le-fel mászkálásra a lépcsőn. 

Reggel azt mondja, a gyerek milyen jól végigaludta az éjszakát. Hát ja, tényleg...

Gonosz könyvek? - avagy mitől megyek a falnak olvasás közben (2. felvonás)

Eljött az ideje az újabb témázásnak, bár az elsőben nem vettem részt, illetve nem egészen úgy, ahogy a bloggerina-társak, ráadásul mivel az egyik előző posztban már érintettem, hogy mi bosszant egy könyvben, nem is voltam benne biztos, hogy akarok erről írni, de aztán némi gondolkodás után rájöttem, hogy van még bosszankodni való a tarsolyomban. Lássuk akkor ezeket pontokba szedve! (Rend a lelke mindennek!)

A könyvek külalakja:

1. A puhakötéses könyvek - igen, utálom a puhakötéses könyveket. Szétesik, megtörik a gerince, kicsúszik a kezemből, stb. Szívem szerint minden könyvet kiadnék keményborítósban is (akkor is, ha drágább), hogy legalább eldönthessem, melyiket akarom. 

2. Ezzel kapcsolatos a következő, ami böki a csőrömet: az indokolatlanul vastag könyvek. Könyörgöm, miért kell egy 500 oldalas könyvnek 4 centi vastagnak lenni, egy 300 oldalasnak meg 3 centisnek? Ha mindehhez még puhakötéses is, meg sem lehet rendesen fogni. Tartani, mondjuk, egy vonaton vagy az ágyban? Netán fél kézzel? Képtelenség! Értem én, hogy ennek - legalábbis részben - gazdasági megfontolásai vannak, a vastagabb papír, és ezzel áttérünk a...

3. pontra, a szellős sortáv, a nagy margók vastagabb, tehát drágább könyvet eredményeznek. Én pedig utálom, ha hülyének néznek, mert ugye, úgyse jövök rá, meg elsős kisdiák vagyok, aki nem tud megbirkózni egy sűrűbb szedésű könyvvel...

4. A sablonos borítók. Mert fantasy-borítón 99%-ban zord arckifejezésű férfi van, csuklya alá rejtett arccal, vagy anélkül, de karddal, íjjal, vagy valami hasonlóval, netán valami természetfölötti lény. Vagy mindez együtt.

A romantikusokon meg félig meztelen nő egyedül vagy egy szintén félig ruhátlan férfival, szexre éhes képpel. Na, és persze, tökéletes testtel. Brr. Ismét az olvasók lenézésével találkozhatunk. Biztos van, akit ez vonz, de ha én meglátok egy ilyen borítót, kb. már az sem érdekel, milyen a tartalma, menekülőre fogom.

Helyesírás, nyelvhelyesség:

Hm, ez nagyjából a fordítón múlik idegen nyelvű könyv esetében, de a szerkesztőnek, lektornak is nagy szerepe kell(ene), hogy legyen, akár magyar, akár külföldi alkotásról van szó, de sajnos, egyre több hibával, következetlenséggel találkozom mostanában. Pedig egy csomó kiküszöbölhető lenne egy szimpla helyesírás ellenőrző programmal. Ami nekem nagyon szemet szúr, az a helytelen toldalékolás. Már az olyan egyszerű neveknél is, mint mondjuk, János, találkozhatunk olyan formával, hogy János-t. És akkor még hol vannak a bonyolultabbak, mint hogy bármilyen furcsa, de a Jo alak pl. "Jóval" lesz a toldalékoláskor, stb. Pedig ezekre is vannak szabályok, utána lehet járni, kérem! Az internet korában, amikor ez mindössze pár kattintás, nemigen van rá más magyarázat, mint az igénytelenség, netán a sietség.

Arról már szóltam a Kakukkszónál, hogy nekem a "kell menjek" még mindig helytelen forma, de úgy tűnik, semmit sem tehetek ellene, hiába ágálok.

A könyv tartalma:

1.Klisék a történetvezetésben és a szereplőkben. Kimásolom ezt a részt a korábbi bejegyzésből, mert úgysem tudnám jobban megfogalmazni: "Sikítva menekülök az ellenkező irányba, ha egy fülszöveg így kezdődik: A jóképű és gazdag - itt jön egy férfinév, lehetőleg valami jó kacifántos, egy Billre meg Joe-ra sem emlékszem közülük, Alastair meg Craig, de minimum Edward vagy Christian - megismerkedik a szép, de félénk - tetszés szerinti női név, szintén nem jellemző egy Lizzy vagy Jane, annál több Anastasia meg Abigail, és hasonlók - ... na, én itt félre is dobom a könyvet. Többnyire kapunk egy adoniszi testű, krőzus gazdag pasit, meg egy szép, de önbizalom hiányos vagy átlagos lányt, akik halálosan egymásba szeretnek. De mert semmi sem megy egyszerűen, a pasiról kiderül, hogy egy agresszív állat, akit kezeltetni kéne, a lány meg egy idióta, mert egyáltalán szóba áll vele, ahelyett, hogy feljelentené zaklatásért. Persze, minden jó, ha a vége jó, és a női olvasók egy része sóhajtozva epekedhet az ilyen vadbarmok után."

YA esetén az idegesítő tini főhősök verik le a biztosítékot, hisztis kis hm... kamaszlánykák, beképzelt fiúcskák, rosszul megírt, egysíkú karakterek, szerelmi háromszög, stb. 

Romantikus könyvet és YA-t ezek miatt már nem is olvasok egy ideje, minek? Tizenkettő egy tucat, tisztelet a kivételnek. 

2. Megjegyezhetetlen nevek. Ez főleg a fantasyre jellemző, a Trónok harcában (bár a könyveket nem olvastam, és a sorozattal is elakadtam valahol a 3. évadban) pl. még a 2. évadban is csak a főszereplőket bírtam megkülönböztetni név alapján, és még párat arcról, de üssetek agyon, most nem tudnék hirtelen háromnál többet felsorolni, leírni meg pláne nem.

3. Túl sok szereplő és történetszál. Főleg, ha ez már a megértés rovására megy. És ennek ikertestvére, a...

4. Logikátlanság. Most nem apró bakikra gondolok, mint hogy a főszereplő a 120. oldalon még fehér lovon nyargalt, a 121-en meg már feketén, és közben le sem szállt a lóról, hanem nagy hibákról, önellentmondásokról.

5. Kidolgozatlanság. Megalkot a szerző mondjuk egy új világot, de nincs rendesen kifejtve a háttér, ilyenkor nem tudom elképzelni, és ez zavar. Ennek ellentéte az...

6. Elveszünk a részletekben. Hacsak nem gasztro-könyv vagy a történet szempontjából elengedhetetlen, ki a fenét érdekel, hogy mit evett a főhős, vagy hogy milyen utcákon keresztül futott a gyanúsított. Mintha ez utóbbi jelentene az olvasók zömének bármit is, mivel még sosem járt arra. Különösképp, ha ez még egy kitalált városban is játszódik. Kivétel, ha mondjuk, a szereplő jellemének jobb megismerését szolgálják az ilyen részletek.

7. Öncélú erőszak vagy szex. Már sokat fejlődtem (ha ezt annak lehet nevezni), és nem akadok ki egy brutálisabb jelenetnél, amiben folyik a vér vagy egy szaftosabb szexjelenet olvastán, amennyiben tényleg szükséges, de ha csak azért van benne, hogy így vagy úgy megbotránkoztasson, azt ki nem állhatom. És végezetül a számomra legnagyobb bűn, az...

8. Unalmasság, vontatottság. Ez persze, igen szubjektív, kinek mi az unalmas, és nem keverendő össze a lassan csordogálással. A most olvasott A szél neve például az átlagosnál hosszabb könyv, úgy 20%-ánál járok, és még mindig alig történt valami, de egy betűjét sem untam eddig. Ügyesen adagolja az információkat, úgy, hogy tudni akarjam, mi jön ezután. Egy krimiben sem muszáj folyton akciónak lenni, és ha csak beszélgetnek, jönnek-mennek, az is megírható úgy, hogy érdekes legyen.

Ha jól megvakargatnám, biztosan jutna még eszembe egy s más, de bosszankodásból ennyi egyszerre elég, azt hiszem. Kíváncsian várom, a többieket mi bosszant fel olvasás közben, és kommentelni is ér!

És a többieket mi dühíti fel? (Ha kihagytam valakit, sikítson, és pótolom)

reea

Zenka

FFG

PuPilla

Ilweran

Nima

Andi

tigi

szeee

Anaria

Laura Arkanian

Catriana

William Shakespeare: Coriolanus

Egy ideje már tervezem, de Zenka nagy nyári Shakespeare-kihívása adta meg a végső löketet, hogy újraolvassam az avoni hattyú pár művét. Hogy mi vezetett épp a Coriolanushoz, főleg, hogy már írtam arról, hogy nem a tragédiái a kedvenceim, arról majd kicsit később.

Bár már olvastam valamikor, talán még gimis lehettem, talán főiskolás, de teljesen elfelejtettem, hogy ezt a drámát Petőfi Sándor fordította. Még csak arra sem emlékeztem, hogy valaha tanultam volna, hogy Petőfi egyáltalán tudott angolul, de nyilván tudott. A latin nevek átírásánál van egy kis keveredés: Caius Martius helyett Cajus Marcius szerepel, ami így elég öszvér megoldás lett, míg a többi név nem változott. 

Caius Martius egy római nemes, akinek szó szerint a mindene a háborúskodás, arra nevelték gyerekkora óta, hogy Rómáért mindent, és minél több sérülése van, annál jobb. Ha pedig elesik a harcban, hát dicsőséggel hal meg. A Coriolanus melléknevet azután kapja, hogy gyakorlatilag egyedül beveszi az ellenséges volszkok városát, Coriolit. Megvív és majdnem le is győzi a volszkok vezérét, Tullus Aufidiust, majd győzedelmesen hazatér. Nem értettem az anyját, akinek fontosabb volt a fia dicsőséges győzelme, mint az élete, de bizonyára ilyen nők is vannak. 

Anyja és atyai jó barátja, Menenius Agrippa azt szeretnék, ha megtenné a következő logikus lépést, és indulna a szenátusi helyért. Ehhez azonban el kell nyernie a nép jóindulatát, akik amúgy ki nem állhatják, többek között, mert gőgösnek tartják. Ez az ellenszenv kölcsönös, hisz Coriolanus megveti a népet, és rendkívül nehezére esik a kedvükben járni, szavazatot koldulni. Akkoriban az volt a szokás, hogy a sebesült katonák kiállnak a térre, és mutogatják a sebeiket, ezzel is kivívva a nép rokonszenvét. Nagyon-nagyon nehezen, de Coriolanus megteszi ezt, és végül sikerül is elég szavazatot szereznie, de aztán csak sikerül a népet ellene hangolni, és az áhított szenátori cím helyett száműzetés lesz a jutalma. 

Ekkor jön az a rész, amit ugyan értek, de szerintem nem következik elég logikusan az előzőekből, nincs eléggé megindokolva, Coriolanus sértettségében, bosszúvágyból átáll a volszkokhoz. Bár elismerem, hogy a harag és a bosszú igen erős érzelmek, igen sok borzalmas dologra rá tudják venni az embert, valahogy az előzményekből Coriolanus nem tűnt olyan embernek, aki ilyen lépéshez folyamodna. Hol van a Róma iránti szeretete, hűsége? Mindegy lenne számára, hogy hol harcol? Mondom, megértem az érzelmeit, de hogy épp ahhoz forduljon, aki alig pár napja még a halálos ellensége volt? Megtámadná azt a várost, ahol nem mellesleg a barátja, az anyja, a felesége és a fia él? Ez legalábbis felvet néhány érdekes kérdést a jellemével kapcsolatban. 

De amit szintén nem értek, hogy Aufidius vajon miért fogadja be gyakorlatilag azonnal az ellenségét? Számára sem fontos semmi más, csak, hogy nemvárt szövetségest kap Róma ellen? Coriolanus segítsége igencsak értékes, hiszen amellett, hogy testközelből tapasztalhatta, milyen kíméletlen katona is, még bőséges helyismerettel is rendelkezik. De hol van a tisztességes, nemes vezér, aki nem kér az árulóból, akármennyi előnye is származhat belőle? Sehol. Már együttes erővel készülnek Róma ellen. Nem csoda, ha Rómában megijednek, és többen is elmennek irgalomért könyörögni. Először Menenius, a barát, akit Coriolanus meg sem akar ismerni, majd a családja, anyja, felesége, fia, akik már nagyobb szerencsével járnak, mert sírásuk meglágyítja a katona szívét, aki azzal áll Aufidius elé, hogy inkább kössenek békét Rómával. Nem tudom, mit várt, de ezúttal nem lepődtem meg a volszk vezér reakcióján, aki több más emberrel együtt megöli, majd mikor elpárolog a haragja, tisztességes végbúcsút vesznek tőle.

Talán érződik, hogy másodszori olvasásra sem lett a kedvencem a darab, és bár WS-nek más művei sem tökéletesek, de szemet tudok hunyni a hibák felett az egyéb erényei miatt, itt ez nem sikerült. Nagy hiányérzet maradt bennem.

S hogy miért mégis ez a darab lett az első az újraolvasós sorban? Mert még január végén láttam a National Theatre Live előadássorozatán belül. Lassan egy éve, hogy először hallottam erről a kezdeményezésről, pedig nem újkeletű. A lényege, hogy angol színházi előadásokat közvetítenek a világ számos mozijában, részben felvételről, részben az előadással azonos időben, kivetítő segítségével. Budapesten az Uránia moziban láthatók ezek, ha valakit érdekel, érdemes jó előre lefoglalni a jegyeket, mert elég gyorsan fogynak. Az idén Shakespeare-emlékév is van, csak szólok! 

Mikor elkezdtük nézni a darabot, úgy éreztem, valamiről csúnyán lemaradtam, hogy talán nem a színdarab elején kezdődik ez előadás (újraolvasás után, de, ott kezdődik), kicsit "csapjunk a lecsóba" érzésem volt, és kapkodtam a fejem, ezért már ott elhatároztam, hogy ezt nekem ismét el kell olvasnom, hogy meg is értsem, amit láttam. Eddig tartott... A másik zavaró körülmény a felirat volt. Alul ugyanis ott maradt az angol felirat, és ahelyett, hogy kitakarták volna, és ráteszik a magyart, az felülre került, ami némiképp tudathasadásos állapotot eredményezett, mert nem tudtam eldönteni, melyiket olvassam, ráadásul a magyar felirat igen komoly, több másodperces csúszásban volt. Shakespeare angolul azért elég nagy falat nekem, ezért aztán a szövegértéssel is bőven akadtak gondok. Helyenként jóformán csak most értettem meg, hogy mit láttam. Némi túlzással. 

Ez a darab azok közé tartozott, amik élőben mentek, furcsa érzés volt arra gondolni, hogy Angliában és a világ még sok más mozijában egyszerre nézi ugyanazt az előadást több ezer ember. Mit tesz a modern technika! Az elején megnézhettünk egy érdekes rövidfilmet magáról a színházról, ami valaha banánérlelő raktár volt, és az alkotókról, szereplőkről, az alkotás folyamatáról. Ez jó volt ráhangolódásnak. 

Az előadással kapcsolatosan vegyesek az érzelmeim. Az épp csak jelzés értékű díszlet, a mai ruhák nem zavartak, azon is túltettem magam, hogy egyes szerepeket nők alakítottak, akik eredetileg férfiak voltak. Vigye kánya, belefér! A rendezéssel sem volt különösebb bajom, de a színészi alakításokkal már nem voltam maradéktalanul elégedett. Bár Tom Hiddlestont jó színésznek tartom, magamban nem őt látom, ha elképzelem, hogy néz ki Coriolanus, inkább valami nagydarab gyilkológépet, mint pl. Russell Crowe a Gladiátorban vagy Hadley Frasert, aki Aufidiust alakította. Kétségtelenül igen lelkes, energikus előadást láttam tőle, beleadott mindent, de nekem ezúttal ez nem volt elég. 

A Meneniust alakító Mark Gatiss jó választás volt, de az anyát és a feleséget alakító színésznők nem tudtak magukkal ragadni. Mikor könyörögni mennek Coriolanushoz, engem nem hatott meg, én biztos nem fakadtam volna könnyekre tőle. Pinduri szerepben feltűnik Alfred Enoch, a Harry Potter-filmek Dean Thomasa, mint C. katonatársa, bajtársa, alakítása korrekt volt, talán egy nagyobb szerepben jobban megcsillogtathatta volna a képességeit.

Az előadás két részből állt, az első fele nem igazán kötött le, szemben a másodikkal, ami sokkal jobban tetszett. Volt néhány történetbeli apró eltérés az eredeti darabhoz képest, ami túlzottan nem volt zavaró, a vége pedig igen hatásosra sikerült. 

Akárhogy is, hibái ellenére nagy élmény volt, és remélem, megismételhetem majd ezt a fura színház-mozit valamikor egy másik darab megtekintésével. De legközelebb igyekszem valami vígjátékot választani. Vagy legalábbis valami kevésbé véreset...