Sorozat (nem?) ajánló: Kossuthkifli

Kavarognak bennem a gondolatok, nehezemre esik rendszerezni őket. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a sorozatot, azt mondanám, rossz. De ez így nem igaz. Vagy hogy értelmetlen. De ez sem igaz. Egy nehezen kivehető massza az egész, jó és rossz összetevőkkel, amiben sajnos, több a rossz.

Ha már a cím egy sütemény neve, stílszerűen mondhatnám azt is, hogy ennek a sorozatnak ugyan jó az alapreceptje, de a tölteléke már el van szúrva, a cukrász meg hiába űzi a szakmáját évtizedek óta, valamit nagyon elrontott a sütéskor.

Gondjaim vannak a címmel, ugyanis esküdni mernék rá, hogy a sorozatban elhangzott, hogy ez a pozsonyi kifli másik neve, de nem egy helyen olvastam a neten, hogy a bejgli régies neve. Márpedig a bejgli nem azonos a pozsonyi kiflivel, úgyhogy vagy én tévedek, vagy mindenki, aki szerint a bejgliről kapta a címét.

Nem olvastam a könyvet, ezért nem tudom, az irodalmi alapanyag milyen, de úgy tudom, a szerző, Fehér Béla eléggé elkeseredett azon, mi készült a könyvéből.

Már a trailer megnézésekor tudtam, hogy aki hiteles történelmi sorozatot vár az 1848-49-es forradalom és szabadságharcról, az csalódni fog. Látszottak némi mesei vagy fantasy elemek. Az első rész után még azt mondtam, a történet érdekel, de a színészek egytől-egyik ripacsok, és nem tudtam eldönteni, hogy ez attól van, mert ez egy paródia, vagy csak szimplán rosszak. Aztán valaki mondta, hogy a könyv fülszövegében benne van, hogy paródia. Ez ugyan megmagyarázott néhány dolgot, de szerintem az eltúlzott színészi játék nem egyenlő a paródiával. Ami szomorú, mert tele van nagy nevekkel, Haumann Péter, Reviczky Gábor, Rudolf Péter, hogy csak néhányat említsek a teljesség igénye nélkül. A másik nagy bajom az volt, hogy egyszerűen nem értettem, mit mondanak. És nem a régies vagy ál-régies stílussal volt a bajom, hanem, hogy egyszerűen nem lehetett kivenni, hogy mit beszélnek. Különösen zavaró volt ez Nagy-Kálózy Eszter óriási műfoga esetében, amire nem tudom, mi szükség volt. Nem tudom, ez a hangfelvétel hibája volt-e, vagy megint a színészekre húzzam rá a vizes lepedőt.

Nem voltam benne biztos, hogy akarom-e folytatni, de végül csak nekiduráltam magam, és végignéztem, bár erősen csappanó lelkesedéssel. A 3-4. részt már csak fél szemmel néztem, fél füllel hallgattam, ill. a 4. rész végén kicsit felélénkültem, mikor odaértek a kísértetkastélyba. Ott volt néhány jó jelenet.

Ahogy haladtak előre az epizódok, azon gondolkodtam, el kellett volna dönteni (az írónak, a fogatókönyvírónak, a rendezőnek?), hogy most akkor mi akar ez lenni. Történelmi regény, fantasy, mese, kísértethistória, mágikus realizmus? Végül is a műfajkeveredéssel sincs semmi gond, ha jól csinálják. Jó példa erre Jasper Fforde magyarul mindössze két kötetig jutott Thursday Next-sorozata, amiben aztán van minden, mégis rendkívül szórakoztató egységet alkot. Na, ez a sorozat nem. Sajnos, egy nagy katyvasz az egész.

Hozzá akartam még tenni, hogy természetesen nem maradhatott el a Jancsó Miklós munkássága óta minden magyar filmben kötelező szex, de aztán rájöttem, hogy manapság már mindent elönt a szex, az amerikai könyveket, filmeket, sorozatokat is, szóval ez sajnos, nem magyar sajátosság.

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi pozitívat mondhatnék mégis róla, és van egyvalami. A szövegbe ügyesen bele vannak szőve híres magyar versek, elbeszélő költemények sorai. Ez jópofa dolog volt.

Ezenkívül tetszett a zenéje és a látványra sem mondhatok rosszat. Értem ezalatt a jelmezeket, díszleteket, helyszíneket.

Kár érte, ennyi erővel akár jó is lehetett volna.

10/5

Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai

Az eléggé félresikerült Shakespeare-es könyv után valami viccesre és hihetőbbre vágytam, így esett az itthon tornyosuló olvasatlan könyvek közül erre a kötetre a választásom, és nagyjából hozta is, amit elvártam tőle.

Soha életemben nem hallottam még a doajókról, akik Kamerunban élnek, és ha rákeresek erre a névre, nagyjából ez a könyv fog előjönni találatként. Ha az angol írásmódra - dowayo - keresünk rá, már több szerencsével járunk:

A könyv szerzője angol, és ez számomra egyértelműen ki is derül a stílusból, részben a tipikus angol humornak köszönhetően. Nigel Barleyt az égvilágon minden éri, ami embert érhet, szinte már bohózatba illő vagy Rejtő Jenőhöz méltó formában. Néha azon is elgondolkodtam, hogy ezeket a részeket valóban humorosnak szánta-e a szerző vagy egyszerűen csak leírta, ami történt vele. Akárhogy is, a könyv jó részén jókat nevettem, bár ha velem történnek meg ilyenek, valószínűleg nem mulatok ilyen jól.

Hogy őszinte legyek, maguk a doajók nekem elég unalmas törzsnek tűnnek, maga a szerző is mondja, hogy igazából nem csinálnak semmit, nincsenek túl érdekes rítusaik, szokásaik, stb. Azok a részek, amik az életüket taglalták, szégyen ide vagy oda, nem kötöttek le túlzottan. Amit megtudtam róluk, az sem volt éppen pozitívnak mondható, borzasztóan megbízhatatlan népség, ha azt mondják, ott lesznek egy adott időpontban, még véletlenül sem érnek oda akkorra, a koponyaünnep (a halottak napjához igen távolról hasonlító valami) leírása határozott undort keltett bennem, ugyanis röpköd az ürülék és a vér, iszonyatosan babonásak és tudatlanok, stb.

Megtudtam még, hogy mi, itt "nyugaton" valahogy úgy képzeljük, ezek az ún. természeti népek összhangban élnek a természettel, és kiváló nyomolvasók, miközben ebből semmi sem igaz. Egyáltalán nem óvják a környezetet, Barleyt pl. megrótták, amiért nem vitt magával puskát, hogy lelőhessék a földjeiken garázdálkodó antilopcsordákat, a motor és az emberi lábnyom közti különbséget fel tudják ismerni, de nagyjából ennyi. Nem tudják megkülönböztetni pl. az oroszlánt a leopárdtól, a szemükben az egyik pöttyös, a másik meg nem.

A könyv olvastán egy egészen kicsit sem jött meg a kedvem, hogy valaha az életben Afrikába látogassak. A bürokrácia, a hivatalok működése (vagy inkább nem működése) egyszerűen botrányos. Belegondoltam, hogy akármilyen nehezen mennek is dolgok néha kis hazánkban, azért nagyjából működik a posta, néha elvesznek levelek, de a többségük csak célba ér, az egészségügy is elég rossz helyzetben van, de legalább úgy-ahogy működik, úgy gondolom, minimális esetben kell attól tartanunk, hogy bemegyünk egy fogorvoshoz, aki se szó, se beszéd, kikapja az első két fogunkat érzéstelenítés nélkül, majd kiderül, hogy az illető nem is a fogorvos volt, csak az asszisztense, majd jön az "igazi" fogorvos, aki bead egy injekciót olyan tűvel, amit már máson is használtak, és ettől hepatitiszt kapunk. Biztos lehet a magyar egészségügyben is efféle rémtörténeteket hallani, de Kamerunban ezek mindennaposak. A hivatalok működése is nehézkes tud nálunk lenni, de el sem tudom képzelni, Afrikában hogy működik bármi is egyáltalán az alapján, amit Barley leír.

A mi szemünkben megdöbbentő lehet a szexualitás megélése, a gyerekeknél már egész korán kezdődik a szexuális aktivitás. Bár senki nem tudja, hány éves, az író úgy 8 éves korra teszi ezt az időszakot! És még akkor nem beszéltünk a körülmetélésről, ami nemcsak a fitymabőr levágását jelenti, hanem, hogy a péniszt gyakorlatilag teljes hosszában "meghámozzák", utána a fiúkat-férfiakat kb. 9 hónapra elkülönítik a nőktől, és egy tökből készült péniszvédőt kell viselniük. A gyengédség és a szex két teljesen különálló fogalom, és a feleségek anyagi ellenszolgáltatást kapnak, ha a férjükkel hálnak, amit ők teljesen természetesnek vesznek.

Tehát épp az antropológiai rész nem kötött le igazán, ami végül is a lényeg lenne a könyvben, viszont nagyon tetszettek a szerző jellemábrázolásai, a fura fazonok bemutatása, akikkel találkozott. Ezeken a részeken rendkívül jól mulattam.

A könyv végén szerepel pl. egy nemzeti ünnep leírása, ahol írónk az orvos nagydarab feleségével kellett, hogy táncoljon, miközben mindenki nagy ívben elkerülte őket, a szépségversenyre a doajó lányok nem úgy jelentkeztek, hanem odarendelték őket, azt sem tudták, miért, és amikor elfogy a kölessör (ami egyébként rendkívül gyenge, de a doajók folyton részegek tőle) egy szigorú tekintetű muszlim illegális ivójából kell utánpótlást hozni, amire egy vidám, szélütött ápoló vállalkozik, akit úgy elvinni ölben a motorjáig.

Ilyenek és még ennél sokkal cifrább dolgok esnek meg a szerzővel.

Nigel Barley 18 hónapot tölt doajóföldön, és a hazaútja sem kevésbé kalandos. Legyengülve, lefogyva, betegen tér vissza Angliába, de fél év múlva újra elmegy Afrikába...

Ha valakit ez nem riasztott volna el az antropológiai témájú könyvektől, a szerzőnek megjelent egy újabb könyve is magyarul, a címe Az antropológia nem extrém sport, ahol indonéziai kalandjairól olvashatunk a toradzsák között.

10/8

Robert Galbraith: A selyemhernyó - Zanza

Ámbár a Cormoran Strike-sorozattal nehézkesen indult az ismeretségünk, majdnem nem is lett belőle semmi, hisz az első részt kevés híján félbehagytam, annál inkább érdeklődve és kíváncsian vártam a második részt.

Egyértelműen sokkal jobban tetszett, mint a Kakukkszó, az első oldaltól kezdve lekötött, mégis úgy gondolom, hogy csak egy zanza posztot írok róla, azt is csak azért, mert sorozatról van szó. Kicsit sovány indok, meglehet.

A szerkesztés kb. hasonló, mint az első résznél, és itt sem történik sok minden majd' a feléig, mégsem volt unalmas. Úgy tűnik, a sorozat kigyógyult a gyerekbetegségekből, és sikeresen kijavította, ami az első részben

nekem nem tetszett. 

Még többet tudunk meg Robin és Cormoran magánéletéről, ugyanúgy sok a jövés-menés, nyomozgatás, beszélgetés, és akciózás megint csak a kötet végére jut, de most egyáltalán nem találtam unalmasnak addig sem, amíg felgyorsulnak az események. Ugyanakkor sötétebb, baljóslatúbb és komorabb is, pedig az első kötet sem volt éppen csupa hejehuja. 

Galbraith-Rowling meglengeti a lehetőségét egy Cormoran-Robin párosnak, aminek nem tudom, tudnék-e örülni, valahol logikus, másrészt viszont klisés fordulat lenne. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki ebből.

Aki szereti a sorozatot, annak jó hír, hogy már elkészült a 3. rész, remélhetőleg hamarosan nyomdába kerül odakint, és magyarul is eljut hozzánk, bár ez szerintem idén már nem fog megtörténni.

A borító illik az első részhez, és a fordítás is hasonló színvonalú.

10/9

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

Shakespeare nevével, arcával, stb. nekem elég sok mindent el lehet adni, még ezen a "szépségen" is elgondolkodtam, de emberfeletti önmegtartóztatással lemondok róla. (Ha nem jött volna át, ezt iróniának szántam.) Viszont a címben említett könyvről azt hittem, hogy valami komoly munka, vagy ha az nem, hát szórakoztató, vagy ha az sem, hát...

Amadea nagyon jól szórakozott a könyvön, ezért nagy reményekkel vágtam az olvasásába, ámbár az nem ártott volna, ha eljut a tudatomig, hogy Amadea és az én könyves ízlésem alig-alig fedi egymást. De hát Shakespeare, emberek, Shakespeare, a világ valaha élt legnagyobb drámaírója! Egy róla írt könyvet el kell olvasnom, na! Sajnálattal kell közölnöm, hogy rohadtul gyökeresen ellenkező a véleményem a könyvről, mint neki. 

Azt meg kell hagyni, hogy a szerző hihetetlen mennyiségű kutatási órát ölhetett ebbe a könyvbe, az a rengeteg idézet, utalás, ami szerepel benne, valóban csodálatra méltó. (Itt kell megjegyeznem, hogy minden elismerésem a fordítóé, nem kis munka lehetett ezt mind azonosítani, megtalálni, beilleszteni, a szöveghez igazítani, lábjegyzetelni.) Amellett az írónak elképesztő a fantáziája, ennyi kitalált adatot összeírni Shakespeare-ről nem semmi, de nagyjából ez az összes pozitívum, amit le tudok írni erről a műről.

A történet szerint... (mi szerint? nincs története) Jó, akkor a cselekmény szerint... (cselekménye sincs) Na jó, a könyv arról szól, hogy adva van egy Pickleherring nevű fickó, aki öregkorában visszaemlékszik a WS-rel való ismeretségére. Tulajdonképpen nem árul zsákbamacskát, mert rögtön az elején kijelenti, hogy a könyvből egy szó sem igaz. Utána viszont hihetetlen részletességgel meséli el a mester életét. Pl. hogy hányféle írásmódja van a családnevének, hogy milyen következtetésekre lehet jutni a műveiből, stb. Ezek között egyrészt vannak tökéletesen érdektelenek, mint hogy milyen növényeket ismerhetett, tudott-e franciául, és egészen vadak, hogy pl. megerőszakolták-e vajon. Mindezt a drámáiból visszafejtve. Ez még érdekes is lehetne, ha nem lenne ott az elején, hogy hazugság az egész. Kérdem én, így mi értelme van?

Vannak benne nyilván mesei elemek, mint mikor elrabolták valami madarak, mikor az anyja varázsfőzetet készített vagy mikor a szabónak egy éjszaka alatt kellett megvarrni a költő nadrágját egy templomban, ahol felébred egy démon. De vannak olyan elemek, amik akár igazak is lehetnek, a családneve írásmódja, levelek, emberek, a testvérei, gyerekei, felesége, stb., amik közül viszont így lehetetlen volt eldönteni, hogy mi igaz és mi sem. Nyilván igaz, hogy elvette a 8 évvel idősebb Anne Hathawayt, és három gyereke született, hogy Stratfordban élt, stb, de a többi? Mi a tény, mi a feltételezés, és mi az egyértelmű fikció? Ennek így nem láttam semmi értelmét, csak mérhetetlenül zavaró volt.

Amit kimondottan utáltam viszont, azok a szexuális utalások voltak. A könyv jelentős részének a Shakespeare ötven árnyalata címet lehetne adni, ugyanis éppannyira pornografikusak voltak a leírások, éppannyira nem volt hozzá semmilyen cselekmény, és éppannyira nem szolgált semmit. Volt egy olyan érzésem, hogy az író itt élte ki a szexuális aberrációit vagy mocskos fantáziáit. Igazából még csak azt sem mondhatom, hogy annyira perverzek lettek volna a cselekedetek (bár helyenként igen, pl. amikor arról mesél, WS anyja hogyan játszadozott a fia "kakaskájával"), gyakran inkább csak a leírás módja tette őket azzá.

Értékelhető cselekmény akkor volt a könyvben, mikor Pickleherring saját életéről mesél, de annak is jelentős részét az teszi ki, hogy a padlón levő lyukon át figyeli az alatta "dolgozó" 15 éves kurva ténykedéseit, és ezt kommentálja. 

Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy a történet kitalált. WS-ről amúgy is kevés tényadat maradt fent, és egyáltalán nem zavar, ha valós szereplőkről kitalált történetet írnak. Ott van a Mr. Selfridge c. sorozat. Erősen kétlem, hogy a százada is megtörtént az amerikai áruház-tulajdonossal meg a boltjával, mint amit ott láthatunk, de mégis részről részre leköt, érdekel az ő története, a családjáé és az alkalmazottaié is.

Vagy nézzük a Ripper Streetet! A Leman Street-i H ügyosztály létezett a 19. század végén, Hasfelmetsző Jack idejében, és a sorozatbeli Edmund Reid is létező személy volt. Szintén megint csak nem tudom, mi igaz, mi nem a sorozat eseményeiből, de nem is érdekel, mert annyira jó. Zseniálisan ötvözi a fikciót a kor valós elemeivel. 

Ha ebben a könyvben kapok egy izgalmas történetet, aminek eleje-közepe-vége van, egy csöppet sem bánkódom, hogy kitalált. (L. A szerelmes Shakespeare c. film) De így, ezek az egyre unalmasabbá váló fejtegetések, a nyilvánvaló mesei elemek, és a felesleges szexuális leírások mérhetetlenül unalmassá tették a könyvet, ráadásul 533 oldalon át! Az utolsó 150 oldalt már csak átlapoztam, de az előtte levő majd' 400-ból sem sok maradt meg az unalom, undor, értetlenség és bosszúság érzésén kívül, hogy mégis minek áldoztam erre a marhaságra időt és pénzt.

Ez így nem regény és nem is tudományos munka, holott bármelyik lehetne.

Biztos lesz, aki azt fogja gondolni, hogy buta vagyok és nem érek fel az ilyen nagyságokhoz, de nem érdekel. 

Á, még pontozni sincs kedvem.

Sorozat (nem?) ajánló: Jonathan Strange & Mr. Norrell

És mostantól A hollókirály lesz a cím, mert én ezt az angol címet ki nem írom még egyszer. Susanna Clarke regényének ugyanis ez a magyar címe, és ezúttal egyet bírok érteni vele. Az eredeti cím hosszú és  - legalábbis számomra  - nem is túl vonzó.

A könyvet nem olvastam, bár hallottam róla, sok-sok igen dicsérő szót, Neil Gaiman egyenesen az elmúlt hetven év legjobb fantasztikus regényének nevezte, amitől számomra nem lett vonzóbb, mivel Gaimannel ugye, döcögősen indult a "kapcsolatunk", és rögtön abba is maradt az Amerikai istenek közepén valahol.

Viszont, amint meghallottam, hogy sorozat készült belőle, érdekelni kezdett, mint szinte bármi, ami varázslós. Megnéztem, és nem is csalódtam. 

Vagyis egy kicsit.

Enyhén spoileres leírás következik!

A történet mondjuk úgy, egy párhuzamos univerzumban játszódik a napóleoni háborúk idején, amikor is Angliában a könyvesboltok és könyvtárak tele vannak az elméleti mágiáról szóló könyvekkel, klubok alakulnak az angol mágia barátainak, akik mindent megbeszélnek a mágiáról. Igen, megbeszélnek, merthogy gyakorlati mágia többé már nem létezik, legalábbis nem tudni egyetlen olyan varázslóról sem, aki valóban tudna is varázsolni, nemcsak könyvből olvasott róla.

Mígnem egy nap előkerül egy bizonyos Mr. Norrell, akiről az a hír járja, hogy képes a gyakorlati mágiára, csakhogy ő nagy elvonultságban él, és nem akar mutatkozni. Végül ráveszik, hogy mutassa be varázslótudományát, és ő elvarázsolja a yorki apátság szobrait, hogy azok beszéljenek és énekeljenek. Innentől fogva Norrell istenített és csodált mágus lesz, Londonba költözik, az előkelő társaság a kegyeit keresi. 

Aztán egy nap végrehajt egy veszélyes és elfeledett varázslatot, feltámaszt egy nőt, amivel hihetetlen kalamajkát okoz. Majd újabb meglepetés, előkerül egy másik gyakorlati mágus, Jonathan Strange, aki először Norrell tanítványa lesz, majd egyre inkább szembekerülnek egymással, míg szinte már ellenségekké válnak.

Végig fura, vegyes érzéseim voltak a sorozat nézése közben. Az első két rész még nem kötött le annyira, de kínlódás vagy unalom nélkül végig tudtam nézni, aztán egyre izgalmasabbá váltak az epizódok, az utolsó két résznél meg azt éreztem, amit sorozatnál már elég régen, hogy jaj, mikor jön már a következő, nem akarok egy hetet várni.

A történetnek és a sorozatnak amolyan igazi brit hangulata van, amit nagyon szeretek, eleinte erősen emlékeztetett Diana Wynne Jones könyveire, főleg A trónörökösre, A Merlin-összeesküvésre vagy A másik palotára, csak épp némileg komorabb változatban. Ez az érzésem enyhébb formában végig megmaradt, de semmiképp sem gondolnám A hollókirályt másolásnak (egy évvel későbbi, mint A Merlin-összeesküvés), bár érdekelne, Clarke-ot vajon befolyásolta-e Jones bármelyik könyve.

Ugyanakkor a jó kis brit hangulat mellett végig nem tudtam eldönteni, hogy ez most komoly-e, ugyanis az egyre sötétebb események mellett olyan volt, mint önmaga paródiája. Nem tudom, hogy a könyvben is ilyenek-e a karakterek vagy a színészek játszanak ilyen parodisztikusan, de némelyiküket nem lehetett komolyan venni. 

A Norrell-t játszó Eddie Marsan magányos, elvonult embert alakít, aki azonban titokban vágyik az elismerésre, és hogy bizonyítson, belemegy a végzetes feltámasztási varázslatba is. Végül egyre jobban a személyes sértettsége vezérli, de a nyilvánosság előtt csak az angol mágia érdekeit nézi. Befolyásolható, aki rossz emberek tanácsait fogadja meg. Pl. Henry Lascelles-ét, akit az a John Heffernan játszik, aki a Ripper Streetben Ronald Capshaw-t, és mindkét figura igencsak tenyérbemászó. Lascelles-ben nincs semmi parodisztikus, sokkal inkább félelmetes és visszataszító.

Ellenben Drawlight, akit Vincent Franklin alakít, már sokkal kevésbé komolyan vehető figura, eltúlzott és nevetséges, ugyanakkor szánalmasan gyáva.

Jonathan Strange, akit Bertie Carvel formál meg, nekem sokkal szimpatikusabb volt, mint Norrell. Ő ugyanis a felesége, Arabella kedvéért teszi, amit tesz, azért, hogy megtartsa a szerelmét, megszerezze a nő megbecsülését. Ez sem önzetlen ok ugyan, de nemesebb és számomra elfogadhatóbb, mint Norrell titkolt becsvágya. A színész iszonyat jól alakít, főleg az utolsó pár részben, de egyet nem bírtam elviselni, ha nyitott szájjal mosolygott. Attól kivert a víz, ugyanis vicsorgásnak éreztem.

Jonathan felesége, Arabella igazán szerethető karakter. Talpraesett nő, mindig tudja, mi a helyes és mit kell tenni. Épp ezért egy kicsit talán egysíkú, hisz nincsenek komoly vívódásai, szenvedései, a jelleme nem fejlődik, hisz nincs hova, úgy jó, ahogy van. Charlotte Riley pontosan, hitelesen alakítja.

Childermass (Enzo Cilenti) volt a másik kedvenc karakterem. Ő elméletileg Norrell szolgája, de inkább bizalmasa és józan esze.

Vinculus figurája még, akit kiemelnék, Paul Raye alakításában. (Ő is Ripper Street szereplő, a Drake életét tönkretevő szektás fickót játszotta.) Talán ő volt a legellentmondásosabb figura, akinek a játéka (szerepe? vajon így kellett megoldania vagy így sikerült?) súrolta a ripacskodást.

Írhatnék még Segundusról, Honeyfootról (a nevek megint egy kicsit Diana Wynne Jones-kategória, hozzávéve még J. K. Rowling névadási preferenciáit is) és a tündérről, aki csöppet sem kedves, nem az a kívánságteljesítő fajta (vagyis teljesíti ő, csak nincs benne köszönet), de akkor sosem lenne vége ennek a posztnak.

Az elején azt írtam, kicsit azért csalódtam, és ez az utolsó rész utolsó tíz perce. Egyszerűen nem értettem, hogy ez mi volt. Mintha az írónő? (nem tudom, a könyvben hogy lett vége, meglehet, a forgatókönyvírókat kell szidni) mindenképp el akarta volna kerülni a szirupos happy endet, ezért csinált valami szerinte váratlant, ami viszont így tényleg meghökkentő volt, és az előzmények fényében - bocsánat, de - marhaság. Igenis elvártam volna valami korrekt lezárást, uram bocsá, akár romantikus befejezést is. Sőt, még akár tragikusat is, de ez így jellegtelen volt, és semmilyen. Csak bámultam a monitort, és nem akartam hinni a szememnek. Az volt az érzésem, hogy az írónő talán akart írni egy 2. részt is, de aztán mégsem.

Ajánlom a sorozatot azoknak, akik szeretik a varázslós történeteket, de el tudják viselni, hogy komorabb, nehezebben emészthető, és nem riasztotta el őket, amit a legvégéről írtam. Nem ajánlom könnyed szórakozásnak, negyven fokos hőségben, mert figyelni kell, és nem árt egy kicsit befogadónak lenni. A látványvilág csodálatos, némelyik varázslat igazán mutatósra sikeredett, a jelmezeket és díszleteket én helyenként szürrealisztikusnak éreztem, de illett a sorozat egészéhez.

A könyv elolvasásához nem igazán jött meg a kedvem, nem tudom, tudna-e újat nyújtani. Nyilván sokkal részletesebb, hisz valami 800 oldal, szemben a 7 epizóddal, de most már nem vagyok benne biztos, hogy kíváncsi vagyok-e ezekre a plusz részletekre. Ez így volt kerek egész - mínusz a lezárás, amivel továbbra sem bírok kibékülni.

Emiatt pontot is vonok le. Nem volt tökéletes, de a 9-est megkapta volna, így azonban csak:

10/8,5

Fehér Klára: Hova álljanak a belgák?

Fehér Klára gyerekkori "szerelem". Nagyon szerettem az újságokban megjelent kis karcolatait, amiben pellengérre állította a 70-es, 80-as évek visszásságait, pl. a "rendes" szalámiszeletek közé rejtett szalámicsücsköt, a pult alól kapható banánt, a leváló talpú cipőt, stb. A kedvencem a kókuszdió volt, amit szintén pult alól kapott, és nagyon szerette volna megkóstolni a kókusztejet. Miután megküzdött a kókuszdió felnyitásával, végre megízlelhette a kókusztejet, amit hatalmas csalódást jelentett. Az írásait a kritizálás mellett belengi a humor, és az írói stílusa miatt magukkal ragadnak.

Férjével, a szintén író, Nemes Lászlóval nem lett gyerekük, helyette rendkívül sokat utaztak, és ezeket az útleírásokat is nagyon szerettem olvasni, főleg az olyan egzotikus helyekről, mint Egyiptom vagy Japán, ahová magyar ember a kék és piros útlevelek korában nem gyakran jutott el.

De a felnőtteknek és gyerekeknek szánt regényei is kedvesek voltak a szívemnek, az örök kedvencem a Bezzeg az én időmben, amit nem is egyszer fogtam a kezembe.

A Hova álljanak a belgák? becsapott a címével, mert azt hittem, szintén útleírás, de nem, hanem felnőtteknek szóló regény. Nem emlékszem, olvastam-e már, de sok motívum ismerős belőle, ám ez nem jelent semmit, mert Fehér Klára műveiben időnként vissza-visszaköszönnek hasonló szereplők, történelmi korok, események.

A Bezzeg az én időmben c. könyvében is három lánytestvér van, akikből kettő, Kati (itt is ő a főszereplő) és Zsóka azonos nevű, és jaj, vajon ott is Ági volt a harmadik? Nem emlékszem. A lányok itt is kereskedelmi szakközépbe járnak, az apa munkanélküli, és mérhetetlen nagy a szegénység. De ez nem ugyanaz a család, bár a könyv egy része itt is a 2. világháborúban játszódik. Csakhogy itt a családfő zsidó, ezért családostul hosszú hónapokig bujkálni kényszerülnek egy raktárban. Ilyenről az ifjúsági regényben nincs szó.

A könyv csapong az időben, olyan, mint mikor valamiről eszünkbe jut valami, arról egy újabb dolog, és már rég nem arról van szó, amiről először beszéltünk. Vagy találkozunk egy ismerőssel, aki megkérdezi, emlékszel, mikor... Netán kezünkbe akad egy könyv, meglátunk egy képet, és máris ezernyi emlék tolul fel nem időrendi sorrendben. A 2. világháború, aztán az ötvenes évek, majd napjaink (értsd a könyv írása szerinti napjaink, vagyis a 80-as évek), és közben a család életén keresztül képet kapunk az egész társadalomról, a zsidóüldözésekről, Rákosi elvtársról, érintjük '56-ot, majd a diktatúra felpuhulásával ér véget a korszak.

A könyv elején a családnak döntenie kell, hogy együtt bujkálnak-e, hiszen szétválva nagyobb lenne a túlélés esélye, és ők arra szavaznak, hogy maradjanak együtt. És bár túlélik a háborút, később az élet mégis szétszakítja őket. Van egy pont, amikor Katit megkérdezi az egyik külföldre szakadt rokona, nem akar-e nála maradni szabályszerű luxuskörülmények között. Kati azt feleli, hogy nem, mert ott nincs egres. Na persze, nem az egres a lényeg, hanem az, hogy akkor még nem számított hülyének az, aki itthon maradt rosszabb anyagi körülmények között is, mert itt született, ez a hazája. Ezt én még értem, de a mai fiatalok egy részének már hiába is magyaráznám. Talán, ha elolvasnák ezt a könyvet, valamit felfognának belőle, bár ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

A könyv lapjai csak úgy peregtek, végig lekötött, egy háromórás út során Pestre és vissza gyakorlatilag ki is olvastam, és közben még arról is sikerült egy kis időre elfeledkeznem, hogy kb. 40 fok van a vonaton, nem jár a levegő és a szemembe süt a nap. 

Valamikor volt arról szó, hogy a gyerekkori élmények, könyvek, filmek, sorozatok évtizedekkel később újraolvasva, -nézve gyakran csalódást jelentenek. Fehér Klára nem tartozik ezek közé. Ugyanannyira élveztem, mint az évtizedekkel ezelőtt olvasott alkotásait. Mintha visszakaptam volna a gyerekkorom egy darabkáját. Köszönöm!

10/10

A közszereplő és a vélemény

Szilvamag pár napja írt Lakatos István könyvéről, ami számomra meglepő reakciót váltott ki a könyv írójából a facebook oldalán, mely szerint marhára elege van a sótlan és fantáziátlan emberekből. Ütköztek a különböző vélemények, szilvamag is kapott egy véleményem szerint elég bunkó kommentet a blogján, és az fb-oldalon is osztották rendesen. Én meg elgondolkodtam egy kicsit.

Nem szeretném az ominózus posztot értékelni, mivel a könyvet nem olvastam, ezért nincs róla véleményem. De függetlenül ettől, azt gondolom, egy író nem sértődhet meg, ha valakinek nem tetszik a könyve, mivel erre minden esély megvan. Nem nevezheti ostobának az olvasóját, aki jó esetben pénzt adott ki a könyvéért, és időt fektetett az olvasásába. Nem mondhatja, hogy az átlagolvasó nem fogja megérteni, mert akkor mégis kinek szánta? Valami szűkebb rétegnek? És azt az átlagolvasónak honnan kellene tudnia? Bizony még az is meglehet, hogy nem az olvasó a hülye, alulinformált, műveletlen, hanem esetleg a könyv szar. És most ezt nem Lakatos könyvére értem, hanem úgy nagy általánosságban. Meg az is előfordulhat, hogy a könyv jó, de mégsem tetszik mindenkinek. Bizony! Egy "besértődős" író egyszerűen nevetségessé teszi magát, akár igaza van, akár nem.

És nemcsak az írók. A politikus nem hülyézheti le a választóit, mert azok juttatták a magas polcra. A tanár nem nevezheti ostobának a tanítványait, és nem sértődhet meg, ha a diák nem szereti a tantárgyát, mert az (lenne) a dolga, hogy megszerettesse, és a gyengébbeket is felzárkóztassa (más kérdés, hogy mindig akad olyan, akivel nem sokat lehet kezdeni, de szinte mindenki fejleszthető), és tapasztalatból tudom, hogy a legunalmasabb, legszárazabb tantárgyat is elő lehet adni viccesen és szórakoztatóan, csak fantázia kell hozzá. A sportoló, énekes, színész nem inthet be a rajongóinak, mert belőlük él, stb.

Belőlem ez a reakció nem azt váltotta ki, hogy biztos szilvamag a buta, mert nem elég fejlett egy ilyen új és formabontó könyvre, hanem hogy az író - hogy finoman fogalmazzak - nem korrekt.

Jómagam a Dobozvárost olvastam tőle pár hónapja, és mind a mai napig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Sok jópofa és vicces dolog volt benne, egyes szereplők és történések kedvemre voltak, más részeit viszont kifejezetten unalmasnak találtam, és volt benne egy csomó furcsaság, szokatlan rész, amit akár baromságnak is titulálhatnék, de inkább nem teszem. Gondolkodtam rajta, hogy az író más könyveit is elolvasom, de ettől most eléggé elment a kedvem, és nem szilvamag nem igazán pozitív értékelése miatt, hiszen nem vagyunk egyformák, ami neki nem tetszett, azt lehet, hogy én imádnám, és fordítva, hanem Lakatos István hozzáállása miatt. Érezzem magam rosszul, ha nem tetszik, vagy hallgassam el a véleményemet, mert netán megkapom, hogy nem vagyok elég fejlett a könyveihez? Kösz, nem.

Gaura Ágnes: Átkozott balszerencse

Az első kötet egyértelmű sikere után világos volt, hogy folytatni fogom a sorozatot, és már alig vártam, hogy a kezembe kaparintsam a második részt. Pontosabban a Kindle-olvasómra. Isten tartsa meg a Delta Vision Kiadó jó szokását, hogy az e-könyveiket ilyen embertelen jó áron vesztegetik! 

Igyekszem spoilermentes lenni, ha valaki még nem olvasta az első részt, bár nem lesz könnyű dolgom. 

Bori úgy érzi, egy ideje üldözi a balszerencse, végül arra kezd gyanakodni, valaki megátkozta. Attila pedig a múzsa csókja óta olyan érzelmet él át, amit elvileg a maga fajtája nem ismer. Ez a két dolog olyan eseményekhez vezet, amik mindkettejük életét fenekestül felforgatják. Noha végtelenül sajnáltam őket, ugyanakkor csetlésük-botlások helyenként iszonyú vicces volt, pl. (pici spoiler jön!) Attila Shakespeare-szonetteket tanul meg és Bori véletlenül vámpírszérumot ad be magának. Aztán a dolgok kezdenek eldurvulni és egyre veszélyesebbé válni, míg a végén már sem Boriéknak, sem nekem nem volt nevethetnékünk, inkább izgulnivalónk, de az rendesen.

Olvasás közben azon gondolkodtam, hogy valami Buffy-féle akciót várnék, karót a vámpírszívbe, szuperhősös mozdulatok közepette, és bár ilyet nem nagyon kaptam (igaz, egy karó azért elrepül, komoly következményekkel járva), mégsem unatkoztam. A könyv olvasmányos, gyorsan peregnek a lapok, és mikor lapoztam egyet, és ott vigyorgott rám szinte nyelvet öltve a "Vége a 2. kötetnek" felirat a lap alján, nemigen akartam hinni a szememnek. Most mi, hogy, komolyan? Így lett vége? (Meglepetésemhez hozzájárult az is, hogy a Kindle szerint 89%-nál jártam, így jogosan gondoltam, hogy van még pár oldal, de a könyv végén fel van sorolva hosszú oldalakon keresztül a kiadó összes könyve. A kiadóknak ezt a szokását meg egyes köteteikből kb. 30 oldalas részletek közlését a könyv végén különben eléggé utálom, de ez egy más kérdés.) Tiszta szerencse, hogy már kapható a 3. kötet, így nem kell éveket várnom, míg az írónő megírja és a kiadó kiadja.

Most nem voltak társadalmi-politikait áthallások és az elrejtett műveltségi morzsákból is kevesebbet kaptunk, de ezt nem hiányoltam, mert helyette többet tudhattam meg a varázslókról, médiumokról és táltosokról, és arról, hogy miért olyan fontos a vámpír szíve. Itt volt egy kis Harry Potter utánérzésem, de számomra nem volt zavaró.

Még nem tudom, örüljek-e annak, amerre Attila és Bori kapcsolata halad, majd a következő kötetek elolvasása után eldöntöm. Mindenesetre folytatni fogom, ez már biztos, úgyhogy folyt. köv.!

10/9