Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Vigyázat, aki nem olvasta a sorozat első három részét, azok számára az alábbi leírás spoileres lehet!

Hogy ezt a könyvet én mennyire vártam! Olvasónaplót vezetek (na, ne tessék valami nagy dologra gondolni, csak egy füzet, amibe beírom, hogy mit és mikor olvastam el), így meg tudtam nézni, hogy majdnem pontosan egy éve olvastam el a harmadik részt, számomra azóta volt Mac a halált hozó szextündérek rabja.

Már nem mertem más értékelését elolvasni, nem a poénok lelövésétől tartottam, hanem a szívem fájt, hogy szerény anyagi keretünkből ezt a könyvet nem (sem) tudom megvenni.

De aztán a Cor Leonis Kiadó szíves jóvoltából egyszerre több könyvhöz is hozzájuthattam. Mikor meghozta a postásautó, úgy érztem magam, mint akinek előbbre hozták a karácsonyt.

Kétféle ember van a világon (haha), akik evés közben először megeszik a legjobb falatokat, aztán utána jöhet a többi, és azok (mint én), akik a legfinomabb falatokat a végére tartogatják, hogy annak az ízével fejeződjön be az étkezés.

Úgy terveztem, a könyvek közül a Tündérkrónikák utolsó két részét hagyom utoljára, mint a a legcsábítóbb fogást, de mit szépítsem, csúnyán belebuktam. Nem tudtam megállni, és belekezdtem a 4. részbe.

Szóval ott tartottunk, hogy Mac pri-ya lett, a tündérek szexrabszolgája. Akiből ez lesz, az teljesen elveszti a tudatát, akaratát, semmi másra sem tud gondolni, csak a szexre, és végül belehal. Hm, nem valami jó kezdet. De mivel ennek a könyvnek Mac az abszolút főszereplője, ráadásul van egy ötödik része is a sorozatnak, arra kellett gondolnom, mégiscsak van valamiféle visszaút, bár élő emberről nem tudni, aki ezt túlélte volna, méghozzá ép tudattal.

A jó hír az, hogy igen, van visszaút, és ki más tudná az utat, mint Barrons? De hol volt, mikor meg kellett volna mentenie Macet? Mi történt halloween, más néven Samhain (amit rejtélyes módon szauinynak kell ejteni) éjszakáján? Mi lesz most? Hogy áll helyre a rend, helyreállhat egyáltalán?

Ahogy haladtam előre a történetben, a kérdésekre nemhogy nem túl sok választ kaptam, hanem még sokkal több kérdés merült fel bennem. A szálak egyre jobban összegabalyodtak, már nem lehet tudni, ki kinek a pártján áll. Mindenki gyanús, senkiben sem lehet megbízni, és ahogy Mac fogalmaz, nincs más hátra, mint várni a váratlant. Nincs kiszámítható, biztos pont sehol.

Bár a történet eddig sem volt éppen rózsaszín lányregény, de ha lehet, most még komorabbá vált. Szivárványlányból Mac 4.0 lett, már a fekete-vörös a színe, nem a rózsaszín. Igencsak markáns változásokon megy át. Egyesek szerint ez a könyvsorozat talán nem más, mint egy újabb fantasy a sorban, csak épp tündérekkel, de szerintem sokkal mélyebb dolgokat is feszeget. Nemi erőszak, hűség, lojalitás, hazaszeretet, bátorság. Család.

Mac jellembeli változása határozottan kedvemre volt, szükséges és logikus lépés. Dani olyan szereplővé lépett elő, akivel egész biztosan számolnunk kell a jövőben. (Nem véletlenül kapott saját sorozatot, aminek az első része nemrég jelent meg angolul. Remélhetőleg hamarosan magyarul is olvashatjuk.)

Barrons az Barrons. Erős, határozott, okos, szexi. Minden nő álma, nem? Hát az enyém biztos nem. Mert emellett ravasz, erőszakos, uralkodó, ellentmondást nem tűrő. Feltételezem, sokan azt várják (várták, hisz az 5. rész már pár hónapja elérhető, és sokan talán már tudják a választ, amit én még nem), hogy Mac és Barrons végül egy pár lesznek. Az egyértelműnek tűnik, hogy vágynak egymásra. De vajon elég ez ahhoz, hogy a mindennapokban is egymás társai lehessenek? Lehet egyáltalán társa Barronsnek, egy ennyire uralkodó figurának? Vagy aki vele akar lenni, annak el kell fogadni az alárendelt szerepet? Nem nagyon tudom elképzelni Barronst, ahogy leugrik tejért a boltba, elmosogat, megfőzi a vacsorát, netán gyereket dajkál.

Az utolsó száz oldalon rendesen felpörögnek az események, egyik meglepetés a másik után következik, csak kapkodtam a fejem. És a vége? Uramatyám, percekig csak bámultam az utolsó oldalt. Mi? Hogy ez a vége a kötetnek? Na, ne! Komolyan örülök, hogy nem kell várnom, mondjuk, fél évet az utolsó részre, hanem bármikor elolvashatom, nagyon bosszantana a várakozás. Vajon lehet ezt a hatást még fokozni?

A borító szép, a fordítás teljesen rendben van. Érthető, olvasmányos, gördülékeny. A címről kinek jut még eszébe az Edda száma, a Kölyköd voltam?

Ja, és imádtam a végén a recepteket, még a blogom címében szereplő ír gulyás is megtalálható. Egy gond van, kétlem, hogy a helybeli boltban árulnának Unseelie-húst...

A pontozásnál picit vacilláltam a 9 és a 10 között, de aztán feltettem magamnak a kérdést: Volt, ami nem tetszett benne? És a válasz, nem. Nem tudok kifogást mondani. Úgyhogy akkor:

10/10

Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Vigyázat, aki nem olvasta a sorozat első három részét, azok számára az alábbi leírás spoileres lehet!

Hogy ezt a könyvet én mennyire vártam! Olvasónaplót vezetek (na, ne tessék valami nagy dologra gondolni, csak egy füzet, amibe beírom, hogy mit és mikor olvastam el), így meg tudtam nézni, hogy majdnem pontosan egy éve olvastam el a harmadik részt, számomra azóta volt Mac a halált hozó szextündérek rabja.

Már nem mertem más értékelését elolvasni, nem a poénok lelövésétől tartottam, hanem a szívem fájt, hogy szerény anyagi keretünkből ezt a könyvet nem (sem) tudom megvenni.

De aztán a Cor Leonis Kiadó szíves jóvoltából egyszerre több könyvhöz is hozzájuthattam. Mikor meghozta a postásautó, úgy érztem magam, mint akinek előbbre hozták a karácsonyt.

Kétféle ember van a világon (haha), akik evés közben először megeszik a legjobb falatokat, aztán utána jöhet a többi, és azok (mint én), akik a legfinomabb falatokat a végére tartogatják, hogy annak az ízével fejeződjön be az étkezés.

Úgy terveztem, a könyvek közül a Tündérkrónikák utolsó két részét hagyom utoljára, mint a a legcsábítóbb fogást, de mit szépítsem, csúnyán belebuktam. Nem tudtam megállni, és belekezdtem a 4. részbe.

Szóval ott tartottunk, hogy Mac pri-ya lett, a tündérek szexrabszolgája. Akiből ez lesz, az teljesen elveszti a tudatát, akaratát, semmi másra sem tud gondolni, csak a szexre, és végül belehal. Hm, nem valami jó kezdet. De mivel ennek a könyvnek Mac az abszolút főszereplője, ráadásul van egy ötödik része is a sorozatnak, arra kellett gondolnom, mégiscsak van valamiféle visszaút, bár élő emberről nem tudni, aki ezt túlélte volna, méghozzá ép tudattal.

A jó hír az, hogy igen, van visszaút, és ki más tudná az utat, mint Barrons? De hol volt, mikor meg kellett volna mentenie Macet? Mi történt halloween, más néven Samhain (amit rejtélyes módon szauinynak kell ejteni) éjszakáján? Mi lesz most? Hogy áll helyre a rend, helyreállhat egyáltalán?

Ahogy haladtam előre a történetben, a kérdésekre nemhogy nem túl sok választ kaptam, hanem még sokkal több kérdés merült fel bennem. A szálak egyre jobban összegabalyodtak, már nem lehet tudni, ki kinek a pártján áll. Mindenki gyanús, senkiben sem lehet megbízni, és ahogy Mac fogalmaz, nincs más hátra, mint várni a váratlant. Nincs kiszámítható, biztos pont sehol.

Bár a történet eddig sem volt éppen rózsaszín lányregény, de ha lehet, most még komorabbá vált. Szivárványlányból Mac 4.0 lett, már a fekete-vörös a színe, nem a rózsaszín. Igencsak markáns változásokon megy át. Egyesek szerint ez a könyvsorozat talán nem más, mint egy újabb fantasy a sorban, csak épp tündérekkel, de szerintem sokkal mélyebb dolgokat is feszeget. Nemi erőszak, hűség, lojalitás, hazaszeretet, bátorság. Család.

Mac jellembeli változása határozottan kedvemre volt, szükséges és logikus lépés. Dani olyan szereplővé lépett elő, akivel egész biztosan számolnunk kell a jövőben. (Nem véletlenül kapott saját sorozatot, aminek az első része nemrég jelent meg angolul. Remélhetőleg hamarosan magyarul is olvashatjuk.)

Barrons az Barrons. Erős, határozott, okos, szexi. Minden nő álma, nem? Hát az enyém biztos nem. Mert emellett ravasz, erőszakos, uralkodó, ellentmondást nem tűrő. Feltételezem, sokan azt várják (várták, hisz az 5. rész már pár hónapja elérhető, és sokan talán már tudják a választ, amit én még nem), hogy Mac és Barrons végül egy pár lesznek. Az egyértelműnek tűnik, hogy vágynak egymásra. De vajon elég ez ahhoz, hogy a mindennapokban is egymás társai lehessenek? Lehet egyáltalán társa Barronsnek, egy ennyire uralkodó figurának? Vagy aki vele akar lenni, annak el kell fogadni az alárendelt szerepet? Nem nagyon tudom elképzelni Barronst, ahogy leugrik tejért a boltba, elmosogat, megfőzi a vacsorát, netán gyereket dajkál.

Az utolsó száz oldalon rendesen felpörögnek az események, egyik meglepetés a másik után következik, csak kapkodtam a fejem. És a vége? Uramatyám, percekig csak bámultam az utolsó oldalt. Mi? Hogy ez a vége a kötetnek? Na, ne! Komolyan örülök, hogy nem kell várnom, mondjuk, fél évet az utolsó részre, hanem bármikor elolvashatom, nagyon bosszantana a várakozás. Vajon lehet ezt a hatást még fokozni?

A borító szép, a fordítás teljesen rendben van. Érthető, olvasmányos, gördülékeny. A címről kinek jut még eszébe az Edda száma, a Kölyköd voltam?

Ja, és imádtam a végén a recepteket, még a blogom címében szereplő ír gulyás is megtalálható. Egy gond van, kétlem, hogy a helybeli boltban árulnának Unseelie-húst...

A pontozásnál picit vacilláltam a 9 és a 10 között, de aztán feltettem magamnak a kérdést: Volt, ami nem tetszett benne? És a válasz, nem. Nem tudok kifogást mondani. Úgyhogy akkor:

10/10

The Hollow Crown: IV. Henrik 1. rész - a feliratkészítő szemszögéből

Akárki akármit mond, ennek a drámának a valódi főszereplője Falstaff. A címszereplő IV. Henrik nem sok vizet zavar, és feliratozás közben is alig vártam, hogy olyan jelenet jöjjön, amiben Falstaff szerepel.

Az 1. rész valóban első rész, nemcsak a film kedvéért vágták ketté a színdarabot, Shakespeare (a jövőben WS, bocs, de unom már kiírni a teljes nevét) két, teljes hosszúságú darabot írt a címbeli királyról. Vagy inkább Falstaffról?

A IV. Henrik WS királydráma tetralógiájának (a II. Richárd, a két IV. Henrik és az V. Henrik a darabjai) legnépszerűbb darabja, nem véletlenül. Falstaff és az ifjú trónörökös, Hal herceg humoros kalandjai jótékonyan törik meg a politikai ármánykodást, a szóbeli és tettbeli csatározásokat.

A történet néhány évvel azután folytatódik, mint ahol a II. Richárd abbamaradt. IV. Henrik uralkodása csúcsán jár, de ahogy korábban éppen ő tette a trónjáról "letett" királlyal, úgy most az ő hatalmát próbálják meg aláásni. Gondjai támadnak a skótokkal, a korábbi támogatóival, és még a saját fia, a walesi herceg is csak gondot okoz neki léha, trónörököshöz korántsem méltó életmódjával. Elgondolkodtam rajta (bár nem vigasztal), hogy attól, mert valaki királyfi, még bizony lehet "problémás gyerek".

Egyébiránt a szereplők korával valami nagyon nem stimmel. IV. Henriket öregembernek ábrázolják. Egy helyen szerepel a darabban, hogy még nem volt 26 éves, mikor visszatért a száműzetésből. Nos, ez valójában 1399-ben volt, amikor Henrik, akkor még Bolingbroke, 32 éves volt. Ugyanebben az évben lett király, a skót háborúskodás 1400-ban történt, a Henry Percy-féle lázadók ellen pedig 1403-ban aratott győzelmet, amikor is a király valódi kora mindössze 36 év. Az 1387-es születésű Hal herceg pedig mindössze 16 éves 1403-ban, itt pedig mint felnőtt ember szerepel. (Ebből könnyen kiszámítható, hogy Henrik 20 évesen lett apa, ami abban a korban korántsem volt kirívó, sőt.) Henry Percyt pedig szintén fiatal felnőttként ábrázolják, ami kb. helyes is, márpedig ha részt vett Henrik trónra segítésében, és Henrik öreg, akkor ő sem lehetne már fiatal.

Na jó, fogadjuk el az alkotói szabadság részének, és ne akadjunk fent ilyen apróságokon! WS mestert nem a matektudása miatt szeretem.

A II. Richárd szereplőiből sok az azonos figura, ám a színészgárda teljesen más, ami eleinte zavart is, nem tudván így beazonosítani őket, a sok herceget meg lordot a csuda tudja követni, így egy idő után feladtam az erőlködést, és csak a történetre koncentráltam.

A színészek között akad néhány igen figyelemreméltó. A címszereplő Jeremy Ironst szerintem nem kell bemutatni. Falstaffot Simon Russel Beale alakította, egyszerűen zseniálisan. Nem véletlenül tartják generációja legnagyobb színpadi színészének. Bár azt gondolom, ki kellett párnázni, hogy elég kövér legyen, de ez nem zavart, nem volt túl feltűnő. A hátán vitte az egész filmet, számomra abszolút ő a főszereplő.

Tom Hiddleston figyelemreméltó fiatalember. Mikor megjelent a film elején, rögtön tudtam, hogy szerepe lesz, pedig a kamera nem is rá fókuszál. Őszintén szólva nem azonosítottam be A Thor Lokijaként. Mit tesz a frizura, a jelmez, és hogy a szinkronnak hála, nem ugyanazt a hangot hallottam.

De ez a film tele van figyelemreméltó fiatalemberekkel. Joe Armstrong, mint Henry Percy, igen jó választásnak bizonyult. Folyton dühös, a forró vére és a sértettsége hajtja, úgy tűnik, nem is gondolkodik. Igencsak érdekes angolsággal beszél, kíváncsi lennék a "rendes" beszédhangjára. Nekem úgy tűnt, hogy bár nemesember, de a beszédstílusa mégis valami vidéki bunkót idéz.

Egy pici szerepben feltűnt egyik kedvenc angol színészem, Harry Lloyd is, szívesen láttam volna többet is belőle.

A feliratkészítésnél másféle és többfajta nehézséggel szembesültem. Nos, először is, kétféle beszédstílus szerepel a darabban. A pórnép, Falstaff és társai, a kocsmai élet szereplői prózában beszélnek. Folyamatos sorokban írta meg WS, és ebből adódóan nem rímes. A nemesek versben beszélnek, rímekben, és minden sor nagybetűvel kezdődik. Nagyon érdekes, hogy Hal herceg változtatja a beszédstílusát, attól függően, hol van.

Ahol versben beszélnek, nem jelentett különösebb gondot, általában a magyar sorok rövidebbek az eredetinél, de a prózai részeknél a műfordító elég rendesen megnyomta a ceruzáját, és többnyire magyarul hosszabbak, helyenként sokkal hosszabbak lettek a mondatok. Jó, neki nem kellett holmi karakterszámokkal, 2 soros, soronként 40 karakteres felirattáblákkal számolnia, sem CPS-sel (karakter per másodperc, hogy kényelmesen lehessen elolvasni az adott feliratot). Nekem viszont igen, úgyhogy bizony rendesen meg kellett húznom a műfordítás szövegét. Nem tudom, Vas István él-e még, de ha nem, meglehet, forog a sírjában, ezúton is elnézést! Még egy jelentősebb (?) változtatást hajtottam végre. A műfordításban a trónörökös mindenhol Harryként szerepel, az eredetiben viszont Falstaff többnyire Halnek hívja. Én úgy éreztem, ez nem véletlen, a Hal, a herceg léha énjéhez tartozik, a Harry pedig a walesi herceghez, így megtartottam azt a kettősséget.

A cselekményvezetés miatt viszont legszívesebben szeneslapáttal húztam volna hátba a rendezőt és/vagy dramaturgot, forgatókönyvírót, azt, aki ezt elkövette, ugyanis olyan mértékben kutyulták össze az egyes jeleneteket, hogy a feliratozásra szánt idő jelentős része ment el a magyar kiadásban való lázas lapozgatással ("ez a rész mégis hol a jó nyavalyában van?"), ill. az interneten való vad keresgéléssel. És bár egy korábbi posztban kifejtettem, mennyire utálom a "google jó barát" mondatot, ezúttal  - el kell ismernem - segített. Beírtam a keresett angol mondatot, és legalább a felvonás és a szín számát kiadta, ennyivel is előbbre voltam.

Az hagyján, hogy ismét kimaradtak sorok, akár egész jelenetek is, ha ez legalább szép sorban történt volna. De nem! Felcseréltek, előbbre hoztak, párhuzamosan egymásba oltottak jeleneteket, sőt egy Falstaff-monológot egyenesen a dráma 2. részéből illesztettek be. Sok helyen azt mondom, dramaturgiailag elfogadható volt a változtatás, de ezt a legutóbbi döntést, bevallom, nem értettem. Nekem semmivel sem tűnt odavalóbbnak az a pár sor, mint az eredeti helyén. (Ha valaki kíváncsi, az aszú előnyeit méltató jelenetről van szó.)

Minden nyafogásom ellenére ismét egy kitűnő feldolgozást láthattam, és ami igaz, az igaz, kb. a Cadfael óta nem élveztem így a feliratkészítést.

A pont pedig nem lehet más, mint 10/10

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

Hú meg há! Amikor erről a könyvről először olvastam, rákerestem pár értékelésre, és a közös jelző az volt, hogy különös. Volt, aki egyenesen azt írta, hogy élete legfurcsább könyve. Ezt utólag nem kétlem. A különös azonban itt egyértelműen pozitív jelző. Miután elolvastam a könyvesblogokat, tudtam, hogy ez a könyv kell nekem. Még 2008-ban adta ki a Láva Könyvkiadó, de sajnos, a folytatás elmaradt. A könyvet jelenleg kapni sem lehet (én nem találtam), de sikerült egyet szereznem kölcsönbe.

Már egyszer leírtam, de mit is mondanak az ismétlésről? Úgy tudom, a CorLeonis újra kiadja, és szépen kérem őket, hogy folytassák a sorozat többi darabjával! Egy olvasójuk már biztosan van.

Erről a könyvről szinte lehetetlen spoilermentesen írni, úgyhogy csak óvatosan azoknak, akik nem szeretnének túl sokat tudni róla.

Milyen lehet egy olyan világban élni (1985-ben), ahol még tart a krími háború, Oroszországban cár van, és Wales - szocialista népköztásaság? Ahol a bűnesetek nagy részét könyvhamisítások teszik ki, ahol mindennapos az időutazás, és Will-ládák vannak az utcákon? (Ezek olyan automaták, amik Shakespeare-idézeteket szavalnak.) Ahol a reneszánsz pártiak meg a szürrealisták összecsapnak az utcákon, kukákat gyújtanak fel, és autókat borogatnak? Ugye, hogy különös könyv? Időnként jót nevettem, máskor meg csak tátottam a számat.

A történet főszereplője Thursday Next (igen, teljesen komolyan  ez a neve), aki a "külszolnál" dolgozik (juszt se lövök le minden poént, nem árulom el, mi az), irodalmi ügynök. Aztán van még egy Acheron Hades nevű zseniális és őrült (ja nem! alternatív erkölcsű...) bűnöző, aki egyszerűen kilopja Jane Eyre-t a róla szóló regényből, és... Na, itt kezdődne a komoly spoiler, szóval többet tényleg nem mondhatok.

Hades egyébként engem Moriarty professzorra emlékeztet, főleg a legújabb Sherlock sorozatból, nagyjából olyan zseniális és őrült, csak éppen még természetfeletti képességekkel is rendelkezik.

A kedvenceim a könyvmolylárvák voltak, amik névelőket, toldalékokat és hasonlókat esznek. Nagyon tetszett az, hogy a könyvekbe be lehet menni, és találkozni a bennük szereplő személyekkel. Hogy az irodalomnak mekkora hatása van, hogy ügynökök járják a házakat, hogy meggyőzzék az embereket arról, ki is írta valójában Shakespeare darabjait.

A történet szövevényes és bonyolult, néha az volt az érzésem, hogy talán túl sok mindent is akart belezsúfolni a szerző. De talán később, a további kötetekben még lesz jelentősége az itt épphogy említésre méltatott szálaknak is.

Szerettem, hogy a könyv megdolgoztatta az agyamat a főleg irodalmi, de némi történelmi utalásokkal, pl. a "Karcsi feje legurult" tagmondatnál meg is kellett állnom egy percre. (Szerintem I. Károly Cromwell általi kivégzésére utal.) De mégsem filozofikus vagy tudálékos.

A fordító Tóth Tamás Boldizsár, akit én a Harry Pooter fordítójaként tartok számon. Nem is lehet panaszom a minőségre, mindössze egy bajom van vele, ami HP-nél is volt, a beszélő nevek. Őszintén szólva már ott sem értettem, mennyivel jobb a Roxfort iskolanévnek, mint a Hogwarts, aminek a fele ráadásul egy francia! sajt, a roquefort. Vagy hogy miért McGalagony, Frics, Piton, de Potter, Weasley és Dumbledore. Amikor először olvastam angolul a Főnix Rendjét, kb. két fejezeten keresztül nem tudtam, ki az a Fuge. Azt hittem, valami új szereplő, pedig csak Caramel.

Itt ugyanaz a helyzet. Ha már lefordítunk, magyarosítunk egyes neveket, akkor nem kéne az összeset? Mert így elég zavaró tud lenni. Oké, LaPozz, Pruslick, Ida Red (ez különben nagyon jó) egyértelműek, de akkor Franz Backer bakker? McTeted megtetted? Kottor kotor? És egy idő után már mindenben rejtett nevet akartam látni, pedig pl. a Tamworthben valószínűleg nincs... És miért nincs lefordítva a főszereplő neve? Pedig az egyértelműen lehetne Jövő Csütörtök, becézve Csüti. Sajnos, hacsak nem szerkesztik újra az egész könyvet, a sorozat további részeiben is ezeknek kell maradniuk. Szerintem kár.

Szóval valóban furcsa könyvet olvastam, ugyanakkor kitűnő könyvet is. Várom a folytatást, számíthatok rá, ugye?

10/10

Lezsák Levente: Emerson & Tsa.

Dícséretes, ugyanakkor veszélyes is a kiadók azon szokása, hogy bele lehet olvasni egyes könyveikbe. Dícséretes, hiszen (remélhetőleg) nem veszek zsákbamacskát (bár pár oldalból ítélni sem mindig egyszerű), de veszélyes, mert miután beleolvasott az ember, már tudni akarja a folytatást.

Így jártam ezzel a könyvvel is. Mindjárt az első oldalon szerepelt ez mondat: "IV. Burgum, Mordia királya ezen a napon JOBB LÁBBAL kelt fel!" Jobb lábbal? Miért, az baj? Igen, Mordiában az, mert ott, ahogy a nevük is mutatja, az a normális, ha mindenkinek rossz kedve van. Na, én már ennél a mondatnál elvesztem, és tudtam, hogy ez a könyv kell nekem. Pedig azt hiszem, nem igazán az én korosztályom a célközönség, de nem túlzottan érdekelt. Azért, hogy igazoljam magam előtt egy meseregény megvásárlását, azt mondtam, megveszem a 9 éves fiamnak, és hopp, máris megvan az ürügy!

Amikor először kézbe vettem a kötetet, picit meghökkentem. Elég vékonykának tűnt, a lapjai meg gyönyörű szépek, fényes, szinte luxusszerű anyagból. Az ember azt gondolná, egy meseregény álljon kevésbé kényes lapokból, hiszen jó eséllyel nem csak bibliofil gyerekek forgatják nagy óvatosan, hanem esetleg maszatos mancsok dobják egy sarokba olvasás után. De aztán kiderült, hogy 140 oldalban rengeteg minden elfér, a lapok elég sok mindennek ellenállnak, és talán szoktatni is lehet vele az ifjúságot arra, hogy vigyázzanak jobban a holmijukra. Mi mindesetre kesztyűs kézzel bántunk vele.

Az eredeti tervem az volt, hogy gyorsan végiolvasom a könyvet, és utána adom a gyermeknek, de ez végül is meghiúsult, mert ahogy írtam, annyi minden szerepel a történetben, hogy azt bizony csak szép lassan ízlelgetve, kóstolgatva lehet élvezni. Így aztán esténként felolvastam néhány oldalt, így mindketten jól jártunk.

A történet kedves, bájos, humoros. Nekem pl. nagyon tetszett, hogy a mord királyt egy siratókórus ébreszti reggelente. De nagyon jó volt a Theobalt Emmanuel nevével való viccelődés is, és még sorolhatnám. Egyik-másik poént, utalást a kisebb gyerekek valószínűleg nem értik, de sebaj, a felolvasó szülő jól szórakozik, és esetleg alkalom nyílik arra is, hogy elbeszélgessünk róluk.

Csodásan szépek Cserkuti Dávid rajzai is, engem kissé Korcsmáros Pál Rejtő-illusztrációira emlékeztettek, van bennük némi karikatúra jelleg. Ez itt az egyik kedvencem, a könyv egyik legmulatságosabb jelenetét ábrázolja.

Egyszerűen nem tudok rosszat mondani a könyvről, de ha mindenáron muszáj, talán annyit, hogy az elején egy kicsit sokszor hallgatnak el jelentőségteljesen a szereplők. De tényleg ennyi, azt hiszem, legalább annyira élveztem a könyv olvasását, mint a fiam.

Nem tartozik szorosan ide, de nem tudok szó nélkül elmenni a postaköltség mellett. Mint már oly sokszor, megint azt éreztem, hogy másodrendű állampolgár vagyok, amiért nem a fővárosban élek (pedig akárhogy is nézzük, a vidékiek vannak többen). Ugyanis így átvételnek a futárszolgálat, illetve a Pick Pack pont marad, mindkettő - nem is emlékszem már a pontos összegre - azonos, kb. 750 forintos áron. A kiadó 25%-os kedvezményt biztosít a könyvekre, ha az ő webshopjukban veszi meg az ember, az átvételi költséggel azonban, igaz, csak pár forinttal, de meghaladta a teljes árat a fizetendő összeg...

(Azért még azt is elmondom, hogy a CorLeonis egyértelműen a kedvenc kiadóim egyike, pl. mert a rendelésem mellé ajándék könyvet is kaptam, de azért is, mert ők vették át a Tündérkrónikák sorozatot (bár, nagy bánatomra, a 4-5. részhez még nem sikerült hozzájutnom, de ami késik, ugye..), és ha minden igaz, újra kiadják Jasper Fforde könyvét, A Jane Eyre esetet. Egyúttal komolyan reménykedem, hogy ez azt is jelenti, hogy a sorozat többi részét is hamarosan olvashatjuk.)

Az értékelésem pedig mi más is lehetne, mint:

10/10