Keresés ebben a blogban

2013. február 27., szerda

Karen Marie Moning: Új nap virrad

Figyelem! Spoilerveszély, ha valaki még nem olvasta az előző részeket!

Hát elértem az utolsó részig. A negyedik után tartottam egy jókora szünetet, részben a magamnak magam által felállított szabály miatt, hogy soha nem olvasok sorozatból részeket közvetlenül egymás után, részben, mert talán tudat alatt nem akartam, hogy véget érjen a sorozat.

A még mindig tartó mormota üzemmódnak (vagyis, hogy két oldal után menthetetlenül elalszom) és mindenféle lelki nyavalyáimnak köszönhetően elég lassan haladtam a könyvvel, míg ma hajnali kettőkör sikerült befejeznem. (Aminek következtében viszont reggel egyszerűen nem ébredtem fel, ami pedig egyáltalán nem jellemző rám. Valamikor kinyomtam az ébresztésért felelős telefont, de arra sem emlékszem, hogy mikor... "Csak" egy órával keltem később, de az reggel rengeteg tud lenni.)

De ez végül is nem tartozik ide, csak jelezni szerettem volna, hogy a könyv elolvasásában ezek a dogok befolyásoltak, így talán ez is közrejátszott, hogy - kereken kimondom - ez a könyv nem kötött le annyira, mint az előző négy.

Alig vártam, hogy megtudjam, ki a halott Mac lábánál, és nem, fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet. Olvastam olyanokat, hogy egyértelmű volt, meg hogy ki lehetett találni, hát nekem nem, úgyhogy engem teljesen felkészületlenül ért. Igaz, találgattam, hogy ki a csuda lehet a rejtélyes halott, és még a megoldás is felmerült bennem, de azt elhessegettem azzal, hogy az lehetetlen, az írónő ezt az ütőkártyát biztosan nem játssza ki, hisz akkor hogyan folytatódna tovább a sztori.

És kijátszotta! Nem mondom, ügyes húzás volt, mert onnantól fogva nagyon akartam tudni, hogy ebből hogy jön ki, de sajnos, egy csomó idő elment Mac gyászával, ami egy földi halandókról szóló könyvben teljesen elfogadható is lett volna, csakhogy én a történetet szerettem volna folytatni, megtudni a válaszokat az első négy kötetben felmerült rengeteg kérdésre. Úgyhogy bevallom férfiasan, ezt a Macet utáltam, és párszor szívem szerint a sarokba vágtam volna a könyvet. Bíztattak, hogy ne adjam fel, úgy a harmadától jobb lesz, de meg kell mondanom, majdnem a felénél jártam, mikor már úgy éreztem, végre rátaláltam a hangulatára, és kezd beindulni a történet.

Onnantól fogva azonban úgy éreztem magam, mintha egy gyorsvonatban ülnék, úgy sodortak az események, sőt nem is gyorsvonatban, hanem hullámvasúton, hol fent, hol lent. Egyik meglepetés ért a másik után, csak kapkodtam a fejem, a végkifejlet meg számomra hatalmas meglepetés volt. Legalábbis az egyik fele. A másik felére szépen lassan felkészítettek, úgyhogy az annyira nem lepett meg. Hú, de nehéz úgy írni, hogy semmi lényegeset ne áruljak el! Na jó, arra a felére gondolok, hogy ki lesz Mac párja a történet végén, nos, ez a rész megjósolható volt. Nem állítanám, hogy túlzottan örültem neki, az életben semmi pénzért sem kéne egy ilyen pasi. Akivel meglehet, eszméletlen a szex, és akkora a szenvedély, hogy majd elemészt mindent, de a mindennapokhoz ennél kicsit több kell. De persze, szuperhősökhoz talán nem is való egy átlagos kapcsolat, és mégiscsak jól van ez így. Nekem kicsit sok volt a szexből, mert a történet folyása érdekelt volna, de biztos van, aki meg ezt várta az első résztől fogva.

Nem mondhatom, hogy a sorozat végére minden kérdésemre választ kaptam, de a főbbekre igen. Nagyon más fordulatot vett, mint amire az elején számítani lehetett, vagy amire legalábbis én számítottam. Valahol lezárult a történet, de mégsem, és úgy érzem, a sorozatban még van potenciál. Az írónő is így gondolta, mert elindította a sorozat spin-offját Danivel és Ryodannel a főszerepben, aminek az első részét remélhetőleg még az idén magyarul is olvashatjuk.

A kötet első fele miatt nem tudok rá több pontot adni, pedig a befejezés méltó lezárása volt a sorozatnak.

10/8

A könyvet köszönöm a kiadónak!

2013. február 14., csütörtök

A tyúkok magánélete

Szegény kis blogot rendesen hanyagolom mostanában, ezt a posztot még valamikor tavaly nyárra terveztem, mikor a tyúk-téma még újdonság volt.

Az érkezésük után kb. négy napig be sem mertem menni az udvarukba - azok az éles csőrök meg karmok, brrr! Manapság már úgy követnek, mintha az édes jó anyukájuk volnék, a puszta tény miatt, hogy én viszem a kaját. Hja, kérem, az éhség nagy úr! És olyan szelídek, hogy leülnek elém az út közepére, ami a közlekedés szempontjából elég bosszantó tud lenni, főleg, ha 30 tyúk műveli ezt. De akkor még jó darabig a kerítésen kívülről figyeltem őket, tisztes távolból. Korábban azt gondoltam, az ilyen tyúkféle állatok élete elég unalmas lehet, nem áll másból, mint evésből, ivásból és kapirgálásból. De ha elég hosszan nézegeti őket az ember, néhány érdekes dolgot lehet felfedezni.

Az, hogy ők is kialakították a hierarchiát, nem meglepő. Ennek elég nyilvánvaló jeleit adták. Pl. volt egy kedvenc koreográfiám, amit repülve futásnak neveztem el. Ez abból állt, hogy két tyúk egymással szemben kezdett futni és közben csapkodtak a szárnyukkal, majd közvetlenül a várható becsapódás előtt alig néhány centire megálltak egymástól, a nyakukat begörbítették, és mereven bámultak egymásra pár másodpercig. Oldalról úgy néztek ki, mintha a két tyúk nyaka egy szívet formált volna. De ez ne tévesszen meg senkit, nagyon nem volt ebben semmi szívélyesség, sőt! Halálos fenyegetést tartalmazott. Majd a rövid ideig tartó "farkasszemezés" (a tyúkszemezés jobban passzolna ide, de az sajnos, teljesen mást jelent) után felborzolták és megrázták a tollaikat, és mindenki ment a maga útjára. Ezt sokáig, hetekig művelték, de úgy látszik, mára már eldőltek a hatalmi viszonyok, mert abbamaradt. Volt még a csőrrel nyakra koppintás, "hé, tudd, hol a helyed!" jelentéssel, ez néha még ma is megvan. Néha sajnálom, hogy a gyereknevelésben ilyen módszereket nem lehet alkalmazni, elég hatásos.

Az is meglepett, hogy az ilyen egyszerűnek, sőt butának titulált jószágok, mégis milyen fokú szervezettséget mutatnak. A tyúkaltatásnál már írtam, hogy van két őrtyúk, akik utolsónak mennek be, de napközben is vannak őrök, akik figyelnek, hogy nincs-e veszély. Engem kicsit a mangusztákra emlékeztetnek, ahogy egy-kettő kinyújtott nyakkal, peckesen járkál fel-alá. Egyszer pl. megláttak egy ragadozómadarat az égen, és elég volt egyetlen apró kurrantás, hogy az összes jószág kb. fél másodperc alatt a biztonságosnak tartott ólban teremjen.

A macskánkkal érdekes a viszonyuk. Különösebben nem tartanak tőle, ott járkálhat közöttük, mégsem adnak le vészjelzést. Cicánk, aki a szellemes Cicvarek nevet viseli, azért (nem szó szerint) meg-megkóstolgatja őket. Lekuporodik a kerítésen kívül, majd úgy tesz, mintha rájuk ugrana, amire azok azért már ijedten rebbennek szét, őmacskasága pedig szerintem magában mosolyogva, elégedetten sétál tovább. Ám egyszer ő is pórul járt, az ijesztőt ijesztették meg. A menet ugyanúgy kezdődött, ám, ahogy a tyúkok felrebbentek, valamiért Cicvarek is megijedt, és úgy három tized másodperc alatt termett a közeli mandulafa tetején! Ó, hogy az embernél ilyenkor nincs egy kamera vagy legalább egy telefon! Igazi díjnyertes videó lehetett volna.

A hangjuk is sokféle, és mára már nagyjából meg tudom különböztetni. Amikor szerintük reggel van, először elszórtan, majd egyre türelmetlenebbül adnak nyomatékot annak, hogy kéne már valami reggeli. Az evéshangok elégedett, halk kurrogását a legjobb hallgatni. Fura mód szólnak egymásnak, ha kaja van. Én azt gondolnám, több jut egynek-egynek, ha befogják a csőrüket, de nem. Hogy ez mennyire jószívűség, vagy mennyire butaság, nem tudom. Ennek ellenére szívbaj nélkül kapják ki akár egymás csőréből is a falatot. És van még a követelőző, ami az "éhesek vagyunk, hé!" mondatot hivatott helyettesíteni. Ez nagyjából minden alkalommal felhangzik, amikor kinyitom az ajtót, és kilépek a teraszra...

Na igen, az evés. Az megér egy misét, de mivel nem szeretném ezt a posztot regény méretűre duzzasztani, majd legközelebb. Meglehet, az csak jövőre lesz, nem ígérek semmit.


2013. február 11., hétfő

A C-P duó: Kannibál-dal

(Ki emlékszik még az "emlékrohamaimra" pár hónappal ezelőtt? Akkor vallottam be, hogy gimis koromban egy költőduó egyik tagja voltam. Nos, így lefekvés előtt egy "könnyű" témájú kis vers. Honnan jött? Nem is értem. :D Az eleje kicsit szerencsétlen, de a végére belejöttünk.)

"Kérek egy feketét!"
Tért be a vendéglőbe.
"Ajánlhatok remetét?"
Szólt a vendéglőse.

"Kora legyen 32.
Foga ugyanennyi."
"Itt fogyasztja, csomagoljam?"
S rögtön elintézi.

Vérben ázva fejét vette
A szegény remetének.
Csomagolta, hazavitte
Ünnepi ebédnek.

Lehámozta a bőrt róla,
Beáztatta sóba,
Bárdot fogott jobb markába,
Aztán kicsontozta.

Vérben úszott már a konyha,
De még kibelezte,
Nem érezte már a hulla,
Hogy a sütőbe tette.

1984.