Shannon Hale: Ever After High 3. - Holnemvolt Csodaország

Ezúttal kicsit többet kellett várni két rész között, mint az előző alkalommal, pedig már nagyon kíváncsi voltam a sorozat következő részére.

Bár a történet ott folytatódik, ahol a 2. rész abbamaradt, nevezetesen felébredt egy veszélyes csodaországi lény, a gruffacsór, a könyv mégsem szoros folytatása az előző két kötetnek. Nem tudunk meg többet Raven Queenről és társairól, hogy mi lesz a zendülőkkel, akik nem voltak hajlandók aláírni a Mesehősök Végzetkönyvét, vagy hogy kiszabadul-e Raven anyja, a Hófehérke gonosz mostohája. 

Ez egy picit csalódás is volt, de nagyjából mégis kárpótolt a történet, mert meglehetősen izgalmasra sikeredett. A gruffacsór Csodaországgá akarja változtatni Holnemvolt országot, ami végzetes következményekkel járhatna. A közepe táján számomra volt egy mélypont, amikor nem tudott lekötni, de az lehet, hogy az én hibám volt, mert akkortájt épp elég rossz passzban voltam.

Rengeteg történetszál maradt nyitva (mondhatnám, hogy az összes), ezért feltételezem, hogy lesz még folytatás. Legalábbis remélem.

A borító megint igazán csajos, dombornyomott, és szép fényes, de most nem lila meg rózsaszín, hanem inkább kék. Nekem jobban tetszik.

A fordítás ismét zseniális, pedig a fordítónak ezúttal sem lehetett könnyű dolga a sok szójátékkal meg halandzsa, akarom mondani rébuszi nyelvvel.

10/9

Viszlát, Quentin, viszlát, Elfaba! Túl rövid az élet az unalmas könyvekre

Úgy tűnik, valami kóros félbehagyási vírus söpör végig a bloggertársakon. Először Miamona hagyta abba A varázslókat, majd ugyanaznap PuPilla egy másik könyvet. Nima egyenesen 15 könyvnél bizonytalanodott el, hogy folytassa-e.

Én szerényen csak két könyvnél húzom le a rolót. Lev Grossman könyve egyszerűen nem tud érdekelni. Reklámozták úgy, hogy ez a felnőtt Harry Potter Hát nagyon nem. Az varázslatos, ennek csak a címe az. Miamona minden szavával egyetértek. Ilweran (neki tetszett) leírása alapján nyomasztónak képzeltem, de egyszerűen csak érdektelen. Kicsit sarkosabban unalmas. 

Angol barátnőm lelkesedik nagyon a Wicked c. musicalért. Tudtommal Magyarországon még nem mutatták be, viszont megtudtam, hogy Gregory Maguire A boszorkány c. könyvéből készült. A címből nem sok derül ki, de ha megmondom az alcímet: A Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora, már biztosan egyértelmű lesz, miről szól a könyv. Az Óz (vagy Oz? Kétféleképpen láttam leírni) egyik, víztől rettegő, zöld bőrű szereplőjének életéről. Mivel nagyon szeretem a mesefeldolgozásokat, örömmel kezdtem a könyvbe, de kb. negyedénél ráuntam. Az első rész nyomasztó, a második meg egyszerűen unalmas. Amúgy Kathie-nek sem tetszett a könyv, és azt olvastam, hogy a musicalben jelentős változtatások vannak a könyvhöz képest. 

Azt hiszem, innentől az lesz az alap, hogy ami Amadeának tetszik, azt nagy ívben elkerülöm. Félreértés ne essék, kedvelem a blogját, szoktam olvasgatni, de ami neki eddig tetszett, attól én a falba verném a fejem. Márpedig neki tetszett ez a könyv. Amúgy négy kötetről van szó, de nálunk nem adták ki a többi részt. Részemről nem csodálom.

Mivel jelenleg rossz az autóm, és rengeteget buszozok, mire eljutok a munkahelyemre, legalább olvashatnék, de az elmúlt héten egy betűt sem olvastam, mert nem vágytam rá. Kellene vagy olyan izgalmas, amit nem tudok letenni, vagy olyan vicces, szórakoztató, stb., ami megkönnyíti a napi kb. 4 órás utazgatást. Jelenleg nem tudok ilyet. Ötlet?

Ui. Elkezdtem a Frankensteint. Egy nap alatt 40%, ezt biztató jelnek veszem.

Gaura Ágnes: Lidércnyomás (Borbíró Bori-sorozat 3.)

Mikor az írónő nemrég közzétette a Facebook-oldalán, hogy végzett a sorozat 5. könyvével, és ha minden jól megy, karácsonyra meg is jelenik, hirtelen rájöttem, hogy bele kell húznom, ha addigra utol akarom érni magam a részekkel (később arra is, hogy hová rohanok, de ez már más tészta).

Rettenetesen nehéz lenne spoilermentesen írni erről a részről azoknak, akik még nem olvasták az előző részeket. Azért megpróbálom.

Szóval, folytatódik a Bori és az Attila közti furcsa, tisztázatlan kapcsolat. Hőseink, Fehérhollóval, a vámpírúrral az USA-ba utaznak, hogy megoldjanak egy alakváltó sorozatgyilkosságot. Szó esik még ősi magyar hiedelmekről is.

Hát kb. itt abba is kellene hagynom, mert minden további szó súlyosan spoilerveszélyes, de akkor igen nyúlfarknyi poszt lenne ebből, ezért innentől mindenki csak saját felelősségre olvasson tovább!

Néhány helyen azt olvastam, hogy ez a sorozat leggyengébb darabja, de ezzel nem értek egyet. Picit valóban lassan indul be, de a könyv 2. fele kárpótol minden várakozásért. A rémálomcsapdás részt pl. lélegzetvisszafojtva olvastam. Egyébként is érdekelnek az álmok és a rémálmok. Kicsit eszembe jutott Vavyan Fable Álomhajszája és Böszörményi Gyula Gergő-sorozata. Hogy aztán a könyv hatására-e vagy sem, de alvás közben előjött az én egyik legrosszabb rémálmom is az utóbbi pár napban, kétszer is, vagy épp fordítva, a rémálmom rezonál a könyvvel, nem tudom. Mindenesetre izgalmas volt. Mármint a könyv, nem a rémálmom.

Arra elég hamar rájöttem, hogy Attila mit gondol, mi történik vele éjszakánként, de arra már nem, hogy miképpen fordulhat ez elő. Varázslat vagy valami más? 

Továbbra is megmaradt az a fajta kidolgozottság a könyvben, ami már a sorozat védjegyének számít, hogy úgy mondjam, az okossága, hogy látszik, az írónő rengeteg energiát fektet a háttér megalapozásába, hogy figyelhetem az utalásokat, az átkötéseket, (vajon észreveszem-e és rájövök-e) sőt, még tanulhatok is belőle. 

Megtudtam egy s mást a részfaszú bagolyról (bocs, de a könyvben így szerepel, és különben is a gyerekeknek előadott rézfülű erős eufemizmus), és amikor előkerült a lúdvérc, hirtelen rájöttem, mit jelent a könyv címe. Emellett megmaradt humorosnak és szellemesnek.

Sajnos, Boriból egy kicsit "kiszerettem", mert igaz, hogy talpraesett, vagány és okos, de ugyanakkor egyre inkább azt vettem észre, hogy főleg Attilával lekezelő és igazságtalan is. A férfit tartja bunkónak, pedig gyakran pontosan ő bunkó a férfival, aki csak erre reagál tapló módon. Jó, az sem szép, de érthető és nem meglepő. Aztán Bori észbe kap, de lehet, hogy későn.

A slusszpoén bevallom, engem nem lepett meg, számítottam valami ilyesmire, bár nem örültem neki. Kíváncsi vagyok, mi fog ebből az egészből kisülni. Nyilván semmi beleszólásom, de azért nem igazán tudnék örülni, ha ez huzavona még 5-6 részen keresztül folyna. Szóval valamerre eldőlhetne a dolog.

Részemről egész biztos, hogy folytatom a sorozatot, remélem, tartja a színvonalat.

10/10

Cressida Cowell: Így neveld a sárkányodat - III. Hablaty Harákoló Harald (1. rész)

Már jó ideje szerettem volna elolvasni az azonos című (kivéve az alcímet) rajzfilm alapjául szolgáló könyvet (ill. elolvastatni a fiammal), de csak angolul volt elérhető, ami akkor nem volt opció, de pár hónapja láttam, hogy már magyarul is kapható.

A borítója rögtön megfogott, szép, színes és dombornyomott, szerintem felkelti a gyerekek figyelmét. Mert hát gyerekkönyv ez a javából, méghozzá a jobbik fajtából. Aranyos, humoros, izgalmas, könnyen követhető, olvasmányos. Ámbár 250 oldal, de nagy betűkkel szedve, szellősen, sok rajzzal, fénykoromban simán kiolvastam volna egy délután alatt. Ez most már sajnos, nem megy, de így sem volt több pár napnál.

Apropó, rajzok. A film szemet gyönyörködtető animációja után nekem furák voltak ezek a hevenyészve összedobott rajzok, de később kicsit megszoktam őket. Megszeretni nem sikerült teljesen, de el tudom képzelni, hogy kisgyerekek számára vonzók lehetnek.

A fordítás remek volt, főleg a nevek lefordítását találtam zseniálisnak. Hegyesenköpő Bélhangos volt talán a kedvencem. Egy dolog zavart, az a rengeteg nagybetű, amit én teljesen feleslegesnek éreztem. Nyilván az eredetiből vették át, nem hiszem, hogy a fordító magánakciója lenne. De így tele volt ilyesforma mondatokkal: 

 - Ó, DEHOGYNEM! - sziszegte Primkó összeszorított foggal... - Iszonyúan FÁRASZTÓ ez a gyerek...

Meg: az Ördögien Okos Haditerv, és hasonlók.

Ami viszont nem volt rossz ötlet, hogy amikor a sárkányok (bocs: A Sárkányok) beszélnek, az más betűtípussal van nyomva.

Szó esik még többek között a sárkánynevelés kézikönyvéről (ezen nagyon jót nevettem), Hablaty anyjának melltartójáról (amiben semmi szexualitás sincs, ami gyerekkönyv lévén talán nem meglepő, bár manapság már ez sem feltétlenül egyértelmű, mert egyszerűen nincs könyv szex nélkül már ifjúságiban sem), és még a történet viszonylagos rövidsége ellenére is rengeteg mindenről.

A nagybetűktől eltekintve nagyon tetszett a könyv, és már meg is rendeltem a 2. kötetét. Egyelőre hármat találtam magyarul, de jóval több részből áll a sorozat, remélem, a magyar kiadók "jó" szokása ellenére nem hagyják félbe.

Ha valaki azonban a rajzfilmet várná könyvben, az csalódni fog, ugyanis pár néven kívül (Hablaty, Pléhpofa, Fogatlan, Hibbant-sziget) gyakorlatilag semmi, de semmi egyezés sincs a két alkotás között. Nincs elveszett anya, Fogatlan teljesen más körülmények között kerül Hablatyhoz, de az egész történet teljesen másról szól, mint a film. Nem értem, az eredeti cselekmény miért nem felelt meg a rajzfilm alkotóinak, pedig abból is lehetett volna vicces, izgalmas és látványos mozit készíteni.

10/9,5 (a levonást csak a nagybetűk miatt kapta)

U.i. 1: Ha író lennék, nem tudom, mit szólnék hozzá, ha a művemet megveszik, hogy feldolgozzák, aztán ennyire megváltoztatják. Emlékszem, a True Blood sorozat idején Charlaine Harris azt nyilatkozta, tetszenek neki a változtatások, de nem tudom elképzelni, hogy igaz lenne. Vagy hogy J. K. Rowling tényleg azt gondolta-e, hogy milyen remekül sikerült az Átmeneti üresedés BBC-s sorozatadaptációja a brutális eltérések ellenére...

U.i. 2.: A könyv utolsó oldalán ez áll: "Cressida Cowell Londonban, illetve Skócia nyugati partjainál, egy kicsiny, lakatlan szigeten nőtt fel." Ha egyszer ott nőtt fel, hogy lehet lakatlan? Elég valószínű, hogy nem egyedül élt ott, és nem a vadak nevelték fel, mint Mauglit, tehát ha a családja is ott volt, akkor már nem lakatlan, nem? Vagy mégis?

Sorozat (nem?) ajánló: A. D. The Bible Continues (2015)

Tegnap valaki mondott egy mondatot. Már nem emlékszem, ki volt (egy tanfolyamon voltam, és viszonylag sokan voltunk) vagy, hogy mi volt pontosan a mondat, de valami ilyesmi volt: A jól nevelt lányok sosem viszik semmire.

Erről eszembe jutott Kajafás felesége, és hogy írni akartam a fenti sorozatról. Az első epizód ott kezdődik, ahol a Jézus történetek véget szoktak érni, azaz Jézus keresztre feszítésével és halálával. Az őskeresztényeket, köztük az apostolokat üldözik, bujkálniuk kell. Pontosabban, hol nyíltan prédikálnak és térítenek, hol menekülnek, hol börtönbe zárják őket.

A sorozat a Bibliából az Apostolok cselekedeteit dolgozza fel. Nagyon-nagyon régen olvastam, még főiskolás koromban, ezért viszonylag halvány emlékeim vannak, hogy mi a vége, a sorozat mindenesetre hatalmas függővéggel zárul, ami szerintem elég meglepő egy bibliai történetet feldolgozó sorozat esetében, és ami arra enged következtetni, hogy a készítők újabb évadot terveztek. Hogy lesz-e, azt nem tudom.

Eleinte nagyon bejött, aztán a közepe felé eléggé ráuntam, hónapokig pihentettem, és csak nemrég fejeztem be, köszönhetően az augusztusi hőhullámnak, mikor a fotelban punnyadáson és sorozatnézésen kívül kb. semmire sem volt erőm.

Ami nem tetszett, az főleg a színészi játék volt. Egyes szereplők nekem már-már ripacsok voltak. Saul pl. erősen túljátszott volt, pálfordulását nem tudtam elhinni, kereszténynek éppolyan tenyérbe mászó volt, mint keresztényüldözőnek. A többi apostoltól sem voltam elragadtatva, bár Péternek voltak jó pillanatai.

Caligula őrültségét jól mutatták be, ahogy Heródes és Heródiás tétovaságát, határozatlanságát is, akiknek - hiába ők a zsidók királya és a felesége - alig van hatalmuk a rómaiak uralma alatt.

Talán meglepő, de Kajafás egészen szimpatikus figura volt, legalábbis, ahogy itt ábrázolták. A népe és a hit védelme volt számára a fontos. Nem tudom, hogy történelmileg milyen ember volt, mit lehet tudni róla, de itt számomra hiteles volt az aggodalma, olyan embernek látszik, aki úgy gondolja, a tetteivel a legjobbat teszi.

Eleinte nagyon megragadott a felesége hűsége, és feltétel nélküli támogatása. Abban a korban egy nő nagyjából csak így tudott érvényesülni, ha egy férfi mögé állt, annak karrierjét segítve. Leah az apja és a bátyja ellenében is a férje mellé áll, de az már elég hamar kiderül, hogy irányítani akarja a férjét, ami önálló akciókra sarkallja, és végül végzetes döntésekhez és eseményekhez vezet. Elég nagy csalódás volt, hogy a támogatása mögött nem annyira (vagy nemcsak) a szerelem áll, hanem számítás.

Pilátus lassan beleőrül abba, hogy nem sikerül kiirtani a keresztényeket, és ez megmérgezi a házasságát is. Klaudia, aki szintén a férje mellett áll, később teljesen kiábrándul belőle, de a változtatáshoz túl gyáva.

Hiányoltam a sorozatból a csodákat. Jézus feltámad ugyan, és az angyal párszor megjelenik, de ezeken kívül inkább politikai harcokat láthatunk a hatalomért, az őskeresztények, a zsidók és családjuk és a zelóták életébe kapunk bepillantást.

Elgondolkodtam rajta, hogy meddig a hitünk felvállalása, és mikortól őrültség. Szent István pl. szerintem teljesen esztelenül vonult prédikálni a rómaiak szeme elé, akik nagyjából azonnal megölik. Ezt én inkább tragikus forrófejűségnek tartottam, mintsem a hit kinyilvánításának. Ugyanezt éreztem Saulnál, miután a damaszkuszi úton megjelenik neki Jézus, és ő megvakul, majd megkeresztelkedik, kiáll Jeruzsálemben a templomban, és téríteni kezd, mondván, hogy majd Jézus úgyis megvédi, vagy az történik, ami az Úr akarata. Sokan meghaltak már emiatt, véleményem szerint teljesen értelmetlenül. Saul csak azért nem hal meg, mert Kajafásnak tervei vannak vele. 

Ha valaki szereti a Bibliával kapcsolatos sorozatokat, akkor ajánlom megnézésre, de azt is, hogy mindenki rugaszkodjon el az eredeti szövegtől egy kicsit. Nekem, őszintén szólva, helyenként csalódás volt, máskor meg magával ragadott. Korántsem tökéletes darab, de vannak értékei.

10/7

Bernard Cornwell: Az utolsó királyság (Angolszász históriák 1. rész)

Nos, viszonylag ritkán olvasok történelmi témájú könyveket, legalábbis mostanában. Gyerek- és fiatalkoromban többször előfordult ugyan, de a 9. századi Anglia és a dánok sosem tartoztak a kedvenc korszakaim közé.

Dánok, igen, és nem vikingek. Cornwell a könyve végére toldott egy számomra elég érdekes rövid kis általános ismertetőt a korról, amiből többek között megtudtam, hogy abban a korban nem használták a viking szót, vagy hogy a könyvben gyakran szereplő furcsa betű, egy nagy C, aminek a tetején egy ékezet van, az angolból már kikopott hangot jelöl (ezt manapság kb. Ae-vel írják át), amit ash-nek hívnak. 

Magyar szakot végzett emberként, fordítóként és nyelvmániásként ezek és hasonlók érdekeltek leginkább a könyvből. (Ezzel a kijelentésemmel most biztos megbotránkoztattam pár embert.) A könyv elején pl. van egy földrajzi helységnév lista, amiből megtudhatjuk, hogyan hangzottak akkoriban a mostani helységnevek. Pl. London Lundene volt, a Temze Temes, Devonshire Defnascir (és rögtön le is vontam a következtetést, hogy a mostani -shire végződés, ami a grófságokat jelenti, akkoriban -scir volt), stb. Sajnos kiejtés nincs mellettük, így ezen a téren a sötétben tapogatóztam.

Szerepel néhány óangol mondat is, és úgy láttam, annak az angolnak sok köze nincsen ahhoz az angolhoz, amit manapság beszélnek a szigetországban.

A történetről többet nem szeretnék elárulni, mint amit a könyv fülszövege elmond: 

Az utolsó királyság az első kötete annak a regénysorozatnak, amely Nagy Alfréd király és leszármazottai történetét meséli el. Főhőse, Uhtred egy nemesi sorban született angol fiú a kilencedik századi Northumbriában. Mikor tízesztendős korában elárvul, egy dán viking ejti fogságba, majd fogadja örökbe és vikingként neveli. Uhtred felcseperedik, a háttérben dúl az angol-dán háború, s neki mindkét oldalhoz húz a szíve. A dánok férfivá érésének hajnalán indítják addigi legnagyobb hadjáratukat Alfréd királysága ellen. Uhtrednek szembe kell néznie sorsával, s a mindent eldöntő ütközet borzalmai közepette végre megtudja, hová tartozik.

Leginkább apróságok, benyomások maradtak meg bennem a könyvből. A dánok életstílusa. Ahogy harcosokat nevelnek a fiaikból. Hogy 11-12 éves fiúk már ölnek, 12-13 éves lányok férjhez mennek, és gyereket szülnek.  Vajon mit szólnának ehhez azok az emberek, akik szerint 16 évesen lehet először diákmunkát vállalni? Elgondolkodtam a könyv olvasása közben, hogy vajon nem féltjük-e túl a gyerekeinket. Nem állítom, hogy ez az életmód helyes lenne, dehogy állítom, hiszen akárhogy is nézzük, gyerekek voltak, de talán életképesebbek voltak azok a fiatalok. 

Érdekes volt, ahogy Uhtredet harcolni tanítják, a pajzsfal működése, de a csatajelenetek egy cseppet sem kötöttek le. Nekem elég lett volna, ha közlik, hogy ki nyert, ki halt meg, és ki maradt életben. (Szinte hallom, ahogy a férfi olvasók felhördülnek.) Érdekes volt a dánok vallása (északi istenek, Thor és társai) és a kereszténység szembeállítása. Erről pl. hosszasan tudnék írni, de nem lenne ember, aki elolvassa.

Cornwell ügyesen szövi a történetbe a történelmi eseményeket, ami nálam egyértelműen jó pont. De sajnos, számomra túl "fiús" olvasmány, az a sok vér és harc és ölés nem az én műfajom, még akkor sem, ha már korántsem borzadok el ezektől annyira, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Kicsit lehetne olvasmányosabb helyenként, és nem igazán szerettem meg egyik szereplőt sem.

A könyv pontszáma számomra:

10/8

És hogy miért is olvastam el a könyvet? Hát mert sorozat készült belőle, kérem szépen, amit október 10-én mutatnak be "odaát". 

A sorozat imdb oldalán most már meg lehet nézni a szereposztást (pár hete még nem volt fent). Az Uhtredet játszó Alexander Dreymon arcát teljesen meggyőzőnek találtam a szerepre, bár színészi kvalitásairól még semmit sem tudok. Viszont, mivel '83-as születésű, félek, hogy kicsit "öreg", hisz Uhtred a könyv végén is csak kb. 22 éves.

Gondolkodtam azon, hogy folytassam-e a könyveket. Ha a további kötetekből is készül sorozat, akkor egyértelműen, de nem kizárt, hogy  ettől függetlenül is. Ha nem is lettem rajongó, de Cornwellnek sikerült felkeltenie az érdeklődésemet a könyvei iránt.

A könyv különben jelenleg nem kapható (legjobb esetben antikvár példány, de azokra is vadászni kell, nemrég akadtam a Vaterán egy 17 ezer forintos, horribilis árú darabra), de kis szerencsével a sorozat miatt talán újra kiadják.

David Benioff: Tolvajok tele - Zanza

A szülinapomra kapott könyvutalványból vettem meg végre ezt a könyvet, amire már hónapok óta ácsingóztam. Külön jólesett hóról és fagyról olvasni a 38 fokos melegben.

A könyvről annyiszor, annyian és annyi helyen írtak - többnyire szuperlatívuszokban -, hogy úgy érzem, nem tudnék sok újat mondani. 

Bevallom, én nem fogok ömlengeni. Jól összerakott, tisztességesen megírt könyv, meghökkentő, bár korántsem meglepő véggel, jók a jellemrajzok, jól követhető a történet, de számomra semmi több. Néhol valóban izgalmas volt, máshol viszont elkalandozott a figyelmem, de ez lehet, hogy az én hibám, mostanában egyre gyakrabban fordul elő, sajnos.

Az viszont egyértelműen a könyv javára írható, hogy elgondolkodtatott, és ez bizonyos szempontból több mint amit sok könyv elmondhat magáról. Meddig bírtam volna ki egy ostromgyűrűbe zárt városban? Képes lettem volna ölni, hogy életben maradjak, vagy hogy a gyerekeimnek enni tudjak adni? Netán kannibalizmusra vetemedtem volna vagy inkább csendben tűrök és éhen halok? Remélem, soha nem kell kipróbálnom, épp elég volt olvasni róla.

Meglátszik, hogy a könyvet a Trónok harca sorozat egyik forgatókönyvírója írta, filmvászonra vagy képernyőre kívánkozik.

10/8

Sorozat (nem?) ajánló: The Enfield Haunting

Reea a Kossuthkifli alatt kommentben azt írta, hogy sok sorozatot nem ajánlok mostanában. Igazából nem mondanám, hogy nem ajánlom őket, ami annyira rossz vagy unalmas, hogy ténylegesen nem ajánlanám, azokat általában végig sem nézem, írni meg végképp nem írok róluk. Különben is nézőpont kérdése, hogy kinek mi tetszik. 

Eredetileg egy sorozatról akartam csak így írni, aztán valóban egyre több olyan sorozat került elém, ami vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, így ez a cím lassacskán önálló rovattá nőtte ki magát. A zárójeles "nem" szó, mögötte a kérdőjellel számomra azt hivatott jelezni, hogy valamilyen szinten, igen, ajánlom azt a sorozatot, de valamiért mégsem. Ez minden sorozat esetében más ok.

Ezúttal egy olyan sorozatról essék szó, ami nekem egyértelműen nagyon tetszett, nem igazán tudok belekötni, de mégsem ajánlom mindenkinek. 

Nem ajánlom azoknak, akik nem szeretik a kísértetes sztorikat, netán félnek tőlük. Persze, kísértetes sorozat és kísértetes sorozat között is van különbség. Gyerekkoromban volt egy, amiben meghal egy ember, de a szelleme a földön marad láthatatlanul, csak a barátja látja, aki (talán) rendőr, és ennek a nem látható halottnak a segítségével nyomoz, és old meg bűnügyeket. Nemhogy nem féltem tőle, egyenesen imádtam. (Valakinek nem rémlik, hogy mi lehetett ez?)

Ugyanakkor volt egy másik, kosztümös változat, talán a 18. vagy 19. században játszódott, már nem emlékszem igazán, csak arra, hogy a csavar az volt benne, hogy a főhős látta a szellemeket. Arra viszont a mai napig jól emlékszem, milyen ijesztőnek találtam, hogy a szellemek egy része köztünk jár a földön, mi nem látjuk őket, de ők nagyon is jól látnak minket. Ijesztő volt belegondolni, hogy látják, mikor eszem, alszom, fürdök, vécére megyek vagy még intimebb dolgot teszek, én viszont nem látom őket.

Nos, az Enfield Haunting az utóbbi fajtából való, abból a fajtából, amit este nyolc után és egyedül egy sötét lakásban ne nézzen senki, aki egy kicsit is ijedős!

Nem azért, mert annyira horrorisztikus, bár van benne pár rémisztő jelenet, de még egy átlagos Teen Wolf epizód is (a 3. évadtól kezdve) véresebb, mint ez. Engem az borzasztott el, hogy a sorozat valós események alapján készült, és belegondoltam, hogy mi lenne, ha egyszer csak a mi házunkban jelenne meg egy poltergeist, törne-zúzna, és szállná meg a testemet vagy valamelyik gyerekemét. (Bár néha a nagyfiam esetében komolyan elgondolkodom, hogy nem ez történt-e...) Aztán nem hinnének nekem, azt gondolnák, hogy őrült vagyok, és elektrosokkal ki akarnák sütni az agyamat. És ez igencsak megijesztett. 

A sorozat Guy Lyon Playfair könyvéből készült, és a 70-es években játszódik. Őt személyesíti meg Matthew Macfadyen.

Adva van egy, ha jól számoltam, ötgyerekes csonka család, az apa elhagyta öket, az anya egyedül neveli a gyerekeket, amikor is egy szépnek éppen nem nevezhető napon a legkisebb lány, Janet, "hazahoz" egy szellemet. Ráadásul egy kopogószellemet, azt a fajtát, amelyik tárgyakat képes mozgatni, meg tud szállni egy embert, és ezáltal tud kommunikálni. És hogy teljes legyen az öröm, ez a poltergeist még rosszindulatú és veszélyes is...

Itt kerül a képbe Maurice Grosse, a Pszichikai Kutató Társaságtól, aki úgymond nyomozni kezd az ügyben, majd a társaság odaküldi magát Playfairt is, aki eleinte erősen kétkedő. Aztán a fő történetszál, a Hodgson-család kálváriája mellé csatlakozik még Grosse-ék tragédiája is, ami végül szerves részévé válik az egész sorozatnak. A többit nem árulom el, aki bírja az ilyen műveket, feltétlenül nézze meg!

Ami engem lenyűgözött, az egyértelműen a színészi játék volt, Timothy Spall, mint Grosse alig néhány gesztussal és szóval is egész történeteket tudott elmesélni. A 11 éves Janetet játszó Elisabeth Worthington-Cox zsenge kora ellenére nem most kezdte a szakmát, játszott pl. a Demónában, és ő a legfiatalabb Olivier-díjazott. Egyértelműen tehetséges kislány, de a többi színész is tudása legjavát adta.

A látványvilág, díszletek, ruhák, frizurák és a rendezés számomra tökéletes volt, nem tudok és nem is akarok benne hibát keresni. Mivel én is kb. akkor voltam gyerek, mint amikor ez a sorozat játszódik, egy csomó minden fájdalmasan ismerős volt. A borzalmasan kényelmetlen, szúrós dzsörzé ruhák, a garbók, a feltupírozott frizurák, a förtelmesen randa bútorok, tapéták nem váltottak ki belőlem semmiféle nosztalgikus érzést, inkább csak viszolygást, mert ezeket már abban az időben is utáltam. Viszont mindezek hozzájárultak a hitelességhez. A főcím és a zene is fokozza a hátborzongató élményt.

Ezúttal a "nem" szót nyugodtan ki lehetne venni a címből, mert igazán jó, vérbeli angol sorozatot láthat az, aki nem fél a saját árnyékától.

10/10

Sorozat (nem?) ajánló: Kossuthkifli

Kavarognak bennem a gondolatok, nehezemre esik rendszerezni őket. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a sorozatot, azt mondanám, rossz. De ez így nem igaz. Vagy hogy értelmetlen. De ez sem igaz. Egy nehezen kivehető massza az egész, jó és rossz összetevőkkel, amiben sajnos, több a rossz.

Ha már a cím egy sütemény neve, stílszerűen mondhatnám azt is, hogy ennek a sorozatnak ugyan jó az alapreceptje, de a tölteléke már el van szúrva, a cukrász meg hiába űzi a szakmáját évtizedek óta, valamit nagyon elrontott a sütéskor.

Gondjaim vannak a címmel, ugyanis esküdni mernék rá, hogy a sorozatban elhangzott, hogy ez a pozsonyi kifli másik neve, de nem egy helyen olvastam a neten, hogy a bejgli régies neve. Márpedig a bejgli nem azonos a pozsonyi kiflivel, úgyhogy vagy én tévedek, vagy mindenki, aki szerint a bejgliről kapta a címét.

Nem olvastam a könyvet, ezért nem tudom, az irodalmi alapanyag milyen, de úgy tudom, a szerző, Fehér Béla eléggé elkeseredett azon, mi készült a könyvéből.

Már a trailer megnézésekor tudtam, hogy aki hiteles történelmi sorozatot vár az 1848-49-es forradalom és szabadságharcról, az csalódni fog. Látszottak némi mesei vagy fantasy elemek. Az első rész után még azt mondtam, a történet érdekel, de a színészek egytől-egyik ripacsok, és nem tudtam eldönteni, hogy ez attól van, mert ez egy paródia, vagy csak szimplán rosszak. Aztán valaki mondta, hogy a könyv fülszövegében benne van, hogy paródia. Ez ugyan megmagyarázott néhány dolgot, de szerintem az eltúlzott színészi játék nem egyenlő a paródiával. Ami szomorú, mert tele van nagy nevekkel, Haumann Péter, Reviczky Gábor, Rudolf Péter, hogy csak néhányat említsek a teljesség igénye nélkül. A másik nagy bajom az volt, hogy egyszerűen nem értettem, mit mondanak. És nem a régies vagy ál-régies stílussal volt a bajom, hanem, hogy egyszerűen nem lehetett kivenni, hogy mit beszélnek. Különösen zavaró volt ez Nagy-Kálózy Eszter óriási műfoga esetében, amire nem tudom, mi szükség volt. Nem tudom, ez a hangfelvétel hibája volt-e, vagy megint a színészekre húzzam rá a vizes lepedőt.

Nem voltam benne biztos, hogy akarom-e folytatni, de végül csak nekiduráltam magam, és végignéztem, bár erősen csappanó lelkesedéssel. A 3-4. részt már csak fél szemmel néztem, fél füllel hallgattam, ill. a 4. rész végén kicsit felélénkültem, mikor odaértek a kísértetkastélyba. Ott volt néhány jó jelenet.

Ahogy haladtak előre az epizódok, azon gondolkodtam, el kellett volna dönteni (az írónak, a fogatókönyvírónak, a rendezőnek?), hogy most akkor mi akar ez lenni. Történelmi regény, fantasy, mese, kísértethistória, mágikus realizmus? Végül is a műfajkeveredéssel sincs semmi gond, ha jól csinálják. Jó példa erre Jasper Fforde magyarul mindössze két kötetig jutott Thursday Next-sorozata, amiben aztán van minden, mégis rendkívül szórakoztató egységet alkot. Na, ez a sorozat nem. Sajnos, egy nagy katyvasz az egész.

Hozzá akartam még tenni, hogy természetesen nem maradhatott el a Jancsó Miklós munkássága óta minden magyar filmben kötelező szex, de aztán rájöttem, hogy manapság már mindent elönt a szex, az amerikai könyveket, filmeket, sorozatokat is, szóval ez sajnos, nem magyar sajátosság.

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi pozitívat mondhatnék mégis róla, és van egyvalami. A szövegbe ügyesen bele vannak szőve híres magyar versek, elbeszélő költemények sorai. Ez jópofa dolog volt.

Ezenkívül tetszett a zenéje és a látványra sem mondhatok rosszat. Értem ezalatt a jelmezeket, díszleteket, helyszíneket.

Kár érte, ennyi erővel akár jó is lehetett volna.

10/5

Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai

Az eléggé félresikerült Shakespeare-es könyv után valami viccesre és hihetőbbre vágytam, így esett az itthon tornyosuló olvasatlan könyvek közül erre a kötetre a választásom, és nagyjából hozta is, amit elvártam tőle.

Soha életemben nem hallottam még a doajókról, akik Kamerunban élnek, és ha rákeresek erre a névre, nagyjából ez a könyv fog előjönni találatként. Ha az angol írásmódra - dowayo - keresünk rá, már több szerencsével járunk:

A könyv szerzője angol, és ez számomra egyértelműen ki is derül a stílusból, részben a tipikus angol humornak köszönhetően. Nigel Barleyt az égvilágon minden éri, ami embert érhet, szinte már bohózatba illő vagy Rejtő Jenőhöz méltó formában. Néha azon is elgondolkodtam, hogy ezeket a részeket valóban humorosnak szánta-e a szerző vagy egyszerűen csak leírta, ami történt vele. Akárhogy is, a könyv jó részén jókat nevettem, bár ha velem történnek meg ilyenek, valószínűleg nem mulatok ilyen jól.

Hogy őszinte legyek, maguk a doajók nekem elég unalmas törzsnek tűnnek, maga a szerző is mondja, hogy igazából nem csinálnak semmit, nincsenek túl érdekes rítusaik, szokásaik, stb. Azok a részek, amik az életüket taglalták, szégyen ide vagy oda, nem kötöttek le túlzottan. Amit megtudtam róluk, az sem volt éppen pozitívnak mondható, borzasztóan megbízhatatlan népség, ha azt mondják, ott lesznek egy adott időpontban, még véletlenül sem érnek oda akkorra, a koponyaünnep (a halottak napjához igen távolról hasonlító valami) leírása határozott undort keltett bennem, ugyanis röpköd az ürülék és a vér, iszonyatosan babonásak és tudatlanok, stb.

Megtudtam még, hogy mi, itt "nyugaton" valahogy úgy képzeljük, ezek az ún. természeti népek összhangban élnek a természettel, és kiváló nyomolvasók, miközben ebből semmi sem igaz. Egyáltalán nem óvják a környezetet, Barleyt pl. megrótták, amiért nem vitt magával puskát, hogy lelőhessék a földjeiken garázdálkodó antilopcsordákat, a motor és az emberi lábnyom közti különbséget fel tudják ismerni, de nagyjából ennyi. Nem tudják megkülönböztetni pl. az oroszlánt a leopárdtól, a szemükben az egyik pöttyös, a másik meg nem.

A könyv olvastán egy egészen kicsit sem jött meg a kedvem, hogy valaha az életben Afrikába látogassak. A bürokrácia, a hivatalok működése (vagy inkább nem működése) egyszerűen botrányos. Belegondoltam, hogy akármilyen nehezen mennek is dolgok néha kis hazánkban, azért nagyjából működik a posta, néha elvesznek levelek, de a többségük csak célba ér, az egészségügy is elég rossz helyzetben van, de legalább úgy-ahogy működik, úgy gondolom, minimális esetben kell attól tartanunk, hogy bemegyünk egy fogorvoshoz, aki se szó, se beszéd, kikapja az első két fogunkat érzéstelenítés nélkül, majd kiderül, hogy az illető nem is a fogorvos volt, csak az asszisztense, majd jön az "igazi" fogorvos, aki bead egy injekciót olyan tűvel, amit már máson is használtak, és ettől hepatitiszt kapunk. Biztos lehet a magyar egészségügyben is efféle rémtörténeteket hallani, de Kamerunban ezek mindennaposak. A hivatalok működése is nehézkes tud nálunk lenni, de el sem tudom képzelni, Afrikában hogy működik bármi is egyáltalán az alapján, amit Barley leír.

A mi szemünkben megdöbbentő lehet a szexualitás megélése, a gyerekeknél már egész korán kezdődik a szexuális aktivitás. Bár senki nem tudja, hány éves, az író úgy 8 éves korra teszi ezt az időszakot! És még akkor nem beszéltünk a körülmetélésről, ami nemcsak a fitymabőr levágását jelenti, hanem, hogy a péniszt gyakorlatilag teljes hosszában "meghámozzák", utána a fiúkat-férfiakat kb. 9 hónapra elkülönítik a nőktől, és egy tökből készült péniszvédőt kell viselniük. A gyengédség és a szex két teljesen különálló fogalom, és a feleségek anyagi ellenszolgáltatást kapnak, ha a férjükkel hálnak, amit ők teljesen természetesnek vesznek.

Tehát épp az antropológiai rész nem kötött le igazán, ami végül is a lényeg lenne a könyvben, viszont nagyon tetszettek a szerző jellemábrázolásai, a fura fazonok bemutatása, akikkel találkozott. Ezeken a részeken rendkívül jól mulattam.

A könyv végén szerepel pl. egy nemzeti ünnep leírása, ahol írónk az orvos nagydarab feleségével kellett, hogy táncoljon, miközben mindenki nagy ívben elkerülte őket, a szépségversenyre a doajó lányok nem úgy jelentkeztek, hanem odarendelték őket, azt sem tudták, miért, és amikor elfogy a kölessör (ami egyébként rendkívül gyenge, de a doajók folyton részegek tőle) egy szigorú tekintetű muszlim illegális ivójából kell utánpótlást hozni, amire egy vidám, szélütött ápoló vállalkozik, akit úgy elvinni ölben a motorjáig.

Ilyenek és még ennél sokkal cifrább dolgok esnek meg a szerzővel.

Nigel Barley 18 hónapot tölt doajóföldön, és a hazaútja sem kevésbé kalandos. Legyengülve, lefogyva, betegen tér vissza Angliába, de fél év múlva újra elmegy Afrikába...

Ha valakit ez nem riasztott volna el az antropológiai témájú könyvektől, a szerzőnek megjelent egy újabb könyve is magyarul, a címe Az antropológia nem extrém sport, ahol indonéziai kalandjairól olvashatunk a toradzsák között.

10/8

Robert Galbraith: A selyemhernyó - Zanza

Ámbár a Cormoran Strike-sorozattal nehézkesen indult az ismeretségünk, majdnem nem is lett belőle semmi, hisz az első részt kevés híján félbehagytam, annál inkább érdeklődve és kíváncsian vártam a második részt.

Egyértelműen sokkal jobban tetszett, mint a Kakukkszó, az első oldaltól kezdve lekötött, mégis úgy gondolom, hogy csak egy zanza posztot írok róla, azt is csak azért, mert sorozatról van szó. Kicsit sovány indok, meglehet.

A szerkesztés kb. hasonló, mint az első résznél, és itt sem történik sok minden majd' a feléig, mégsem volt unalmas. Úgy tűnik, a sorozat kigyógyult a gyerekbetegségekből, és sikeresen kijavította, ami az első részben

nekem nem tetszett. 

Még többet tudunk meg Robin és Cormoran magánéletéről, ugyanúgy sok a jövés-menés, nyomozgatás, beszélgetés, és akciózás megint csak a kötet végére jut, de most egyáltalán nem találtam unalmasnak addig sem, amíg felgyorsulnak az események. Ugyanakkor sötétebb, baljóslatúbb és komorabb is, pedig az első kötet sem volt éppen csupa hejehuja. 

Galbraith-Rowling meglengeti a lehetőségét egy Cormoran-Robin párosnak, aminek nem tudom, tudnék-e örülni, valahol logikus, másrészt viszont klisés fordulat lenne. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki ebből.

Aki szereti a sorozatot, annak jó hír, hogy már elkészült a 3. rész, remélhetőleg hamarosan nyomdába kerül odakint, és magyarul is eljut hozzánk, bár ez szerintem idén már nem fog megtörténni.

A borító illik az első részhez, és a fordítás is hasonló színvonalú.

10/9

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

Shakespeare nevével, arcával, stb. nekem elég sok mindent el lehet adni, még ezen a "szépségen" is elgondolkodtam, de emberfeletti önmegtartóztatással lemondok róla. (Ha nem jött volna át, ezt iróniának szántam.) Viszont a címben említett könyvről azt hittem, hogy valami komoly munka, vagy ha az nem, hát szórakoztató, vagy ha az sem, hát...

Amadea nagyon jól szórakozott a könyvön, ezért nagy reményekkel vágtam az olvasásába, ámbár az nem ártott volna, ha eljut a tudatomig, hogy Amadea és az én könyves ízlésem alig-alig fedi egymást. De hát Shakespeare, emberek, Shakespeare, a világ valaha élt legnagyobb drámaírója! Egy róla írt könyvet el kell olvasnom, na! Sajnálattal kell közölnöm, hogy rohadtul gyökeresen ellenkező a véleményem a könyvről, mint neki. 

Azt meg kell hagyni, hogy a szerző hihetetlen mennyiségű kutatási órát ölhetett ebbe a könyvbe, az a rengeteg idézet, utalás, ami szerepel benne, valóban csodálatra méltó. (Itt kell megjegyeznem, hogy minden elismerésem a fordítóé, nem kis munka lehetett ezt mind azonosítani, megtalálni, beilleszteni, a szöveghez igazítani, lábjegyzetelni.) Amellett az írónak elképesztő a fantáziája, ennyi kitalált adatot összeírni Shakespeare-ről nem semmi, de nagyjából ez az összes pozitívum, amit le tudok írni erről a műről.

A történet szerint... (mi szerint? nincs története) Jó, akkor a cselekmény szerint... (cselekménye sincs) Na jó, a könyv arról szól, hogy adva van egy Pickleherring nevű fickó, aki öregkorában visszaemlékszik a WS-rel való ismeretségére. Tulajdonképpen nem árul zsákbamacskát, mert rögtön az elején kijelenti, hogy a könyvből egy szó sem igaz. Utána viszont hihetetlen részletességgel meséli el a mester életét. Pl. hogy hányféle írásmódja van a családnevének, hogy milyen következtetésekre lehet jutni a műveiből, stb. Ezek között egyrészt vannak tökéletesen érdektelenek, mint hogy milyen növényeket ismerhetett, tudott-e franciául, és egészen vadak, hogy pl. megerőszakolták-e vajon. Mindezt a drámáiból visszafejtve. Ez még érdekes is lehetne, ha nem lenne ott az elején, hogy hazugság az egész. Kérdem én, így mi értelme van?

Vannak benne nyilván mesei elemek, mint mikor elrabolták valami madarak, mikor az anyja varázsfőzetet készített vagy mikor a szabónak egy éjszaka alatt kellett megvarrni a költő nadrágját egy templomban, ahol felébred egy démon. De vannak olyan elemek, amik akár igazak is lehetnek, a családneve írásmódja, levelek, emberek, a testvérei, gyerekei, felesége, stb., amik közül viszont így lehetetlen volt eldönteni, hogy mi igaz és mi sem. Nyilván igaz, hogy elvette a 8 évvel idősebb Anne Hathawayt, és három gyereke született, hogy Stratfordban élt, stb, de a többi? Mi a tény, mi a feltételezés, és mi az egyértelmű fikció? Ennek így nem láttam semmi értelmét, csak mérhetetlenül zavaró volt.

Amit kimondottan utáltam viszont, azok a szexuális utalások voltak. A könyv jelentős részének a Shakespeare ötven árnyalata címet lehetne adni, ugyanis éppannyira pornografikusak voltak a leírások, éppannyira nem volt hozzá semmilyen cselekmény, és éppannyira nem szolgált semmit. Volt egy olyan érzésem, hogy az író itt élte ki a szexuális aberrációit vagy mocskos fantáziáit. Igazából még csak azt sem mondhatom, hogy annyira perverzek lettek volna a cselekedetek (bár helyenként igen, pl. amikor arról mesél, WS anyja hogyan játszadozott a fia "kakaskájával"), gyakran inkább csak a leírás módja tette őket azzá.

Értékelhető cselekmény akkor volt a könyvben, mikor Pickleherring saját életéről mesél, de annak is jelentős részét az teszi ki, hogy a padlón levő lyukon át figyeli az alatta "dolgozó" 15 éves kurva ténykedéseit, és ezt kommentálja. 

Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy a történet kitalált. WS-ről amúgy is kevés tényadat maradt fent, és egyáltalán nem zavar, ha valós szereplőkről kitalált történetet írnak. Ott van a Mr. Selfridge c. sorozat. Erősen kétlem, hogy a százada is megtörtént az amerikai áruház-tulajdonossal meg a boltjával, mint amit ott láthatunk, de mégis részről részre leköt, érdekel az ő története, a családjáé és az alkalmazottaié is.

Vagy nézzük a Ripper Streetet! A Leman Street-i H ügyosztály létezett a 19. század végén, Hasfelmetsző Jack idejében, és a sorozatbeli Edmund Reid is létező személy volt. Szintén megint csak nem tudom, mi igaz, mi nem a sorozat eseményeiből, de nem is érdekel, mert annyira jó. Zseniálisan ötvözi a fikciót a kor valós elemeivel. 

Ha ebben a könyvben kapok egy izgalmas történetet, aminek eleje-közepe-vége van, egy csöppet sem bánkódom, hogy kitalált. (L. A szerelmes Shakespeare c. film) De így, ezek az egyre unalmasabbá váló fejtegetések, a nyilvánvaló mesei elemek, és a felesleges szexuális leírások mérhetetlenül unalmassá tették a könyvet, ráadásul 533 oldalon át! Az utolsó 150 oldalt már csak átlapoztam, de az előtte levő majd' 400-ból sem sok maradt meg az unalom, undor, értetlenség és bosszúság érzésén kívül, hogy mégis minek áldoztam erre a marhaságra időt és pénzt.

Ez így nem regény és nem is tudományos munka, holott bármelyik lehetne.

Biztos lesz, aki azt fogja gondolni, hogy buta vagyok és nem érek fel az ilyen nagyságokhoz, de nem érdekel. 

Á, még pontozni sincs kedvem.

Sorozat (nem?) ajánló: Jonathan Strange & Mr. Norrell

És mostantól A hollókirály lesz a cím, mert én ezt az angol címet ki nem írom még egyszer. Susanna Clarke regényének ugyanis ez a magyar címe, és ezúttal egyet bírok érteni vele. Az eredeti cím hosszú és  - legalábbis számomra  - nem is túl vonzó.

A könyvet nem olvastam, bár hallottam róla, sok-sok igen dicsérő szót, Neil Gaiman egyenesen az elmúlt hetven év legjobb fantasztikus regényének nevezte, amitől számomra nem lett vonzóbb, mivel Gaimannel ugye, döcögősen indult a "kapcsolatunk", és rögtön abba is maradt az Amerikai istenek közepén valahol.

Viszont, amint meghallottam, hogy sorozat készült belőle, érdekelni kezdett, mint szinte bármi, ami varázslós. Megnéztem, és nem is csalódtam. 

Vagyis egy kicsit.

Enyhén spoileres leírás következik!

A történet mondjuk úgy, egy párhuzamos univerzumban játszódik a napóleoni háborúk idején, amikor is Angliában a könyvesboltok és könyvtárak tele vannak az elméleti mágiáról szóló könyvekkel, klubok alakulnak az angol mágia barátainak, akik mindent megbeszélnek a mágiáról. Igen, megbeszélnek, merthogy gyakorlati mágia többé már nem létezik, legalábbis nem tudni egyetlen olyan varázslóról sem, aki valóban tudna is varázsolni, nemcsak könyvből olvasott róla.

Mígnem egy nap előkerül egy bizonyos Mr. Norrell, akiről az a hír járja, hogy képes a gyakorlati mágiára, csakhogy ő nagy elvonultságban él, és nem akar mutatkozni. Végül ráveszik, hogy mutassa be varázslótudományát, és ő elvarázsolja a yorki apátság szobrait, hogy azok beszéljenek és énekeljenek. Innentől fogva Norrell istenített és csodált mágus lesz, Londonba költözik, az előkelő társaság a kegyeit keresi. 

Aztán egy nap végrehajt egy veszélyes és elfeledett varázslatot, feltámaszt egy nőt, amivel hihetetlen kalamajkát okoz. Majd újabb meglepetés, előkerül egy másik gyakorlati mágus, Jonathan Strange, aki először Norrell tanítványa lesz, majd egyre inkább szembekerülnek egymással, míg szinte már ellenségekké válnak.

Végig fura, vegyes érzéseim voltak a sorozat nézése közben. Az első két rész még nem kötött le annyira, de kínlódás vagy unalom nélkül végig tudtam nézni, aztán egyre izgalmasabbá váltak az epizódok, az utolsó két résznél meg azt éreztem, amit sorozatnál már elég régen, hogy jaj, mikor jön már a következő, nem akarok egy hetet várni.

A történetnek és a sorozatnak amolyan igazi brit hangulata van, amit nagyon szeretek, eleinte erősen emlékeztetett Diana Wynne Jones könyveire, főleg A trónörökösre, A Merlin-összeesküvésre vagy A másik palotára, csak épp némileg komorabb változatban. Ez az érzésem enyhébb formában végig megmaradt, de semmiképp sem gondolnám A hollókirályt másolásnak (egy évvel későbbi, mint A Merlin-összeesküvés), bár érdekelne, Clarke-ot vajon befolyásolta-e Jones bármelyik könyve.

Ugyanakkor a jó kis brit hangulat mellett végig nem tudtam eldönteni, hogy ez most komoly-e, ugyanis az egyre sötétebb események mellett olyan volt, mint önmaga paródiája. Nem tudom, hogy a könyvben is ilyenek-e a karakterek vagy a színészek játszanak ilyen parodisztikusan, de némelyiküket nem lehetett komolyan venni. 

A Norrell-t játszó Eddie Marsan magányos, elvonult embert alakít, aki azonban titokban vágyik az elismerésre, és hogy bizonyítson, belemegy a végzetes feltámasztási varázslatba is. Végül egyre jobban a személyes sértettsége vezérli, de a nyilvánosság előtt csak az angol mágia érdekeit nézi. Befolyásolható, aki rossz emberek tanácsait fogadja meg. Pl. Henry Lascelles-ét, akit az a John Heffernan játszik, aki a Ripper Streetben Ronald Capshaw-t, és mindkét figura igencsak tenyérbemászó. Lascelles-ben nincs semmi parodisztikus, sokkal inkább félelmetes és visszataszító.

Ellenben Drawlight, akit Vincent Franklin alakít, már sokkal kevésbé komolyan vehető figura, eltúlzott és nevetséges, ugyanakkor szánalmasan gyáva.

Jonathan Strange, akit Bertie Carvel formál meg, nekem sokkal szimpatikusabb volt, mint Norrell. Ő ugyanis a felesége, Arabella kedvéért teszi, amit tesz, azért, hogy megtartsa a szerelmét, megszerezze a nő megbecsülését. Ez sem önzetlen ok ugyan, de nemesebb és számomra elfogadhatóbb, mint Norrell titkolt becsvágya. A színész iszonyat jól alakít, főleg az utolsó pár részben, de egyet nem bírtam elviselni, ha nyitott szájjal mosolygott. Attól kivert a víz, ugyanis vicsorgásnak éreztem.

Jonathan felesége, Arabella igazán szerethető karakter. Talpraesett nő, mindig tudja, mi a helyes és mit kell tenni. Épp ezért egy kicsit talán egysíkú, hisz nincsenek komoly vívódásai, szenvedései, a jelleme nem fejlődik, hisz nincs hova, úgy jó, ahogy van. Charlotte Riley pontosan, hitelesen alakítja.

Childermass (Enzo Cilenti) volt a másik kedvenc karakterem. Ő elméletileg Norrell szolgája, de inkább bizalmasa és józan esze.

Vinculus figurája még, akit kiemelnék, Paul Raye alakításában. (Ő is Ripper Street szereplő, a Drake életét tönkretevő szektás fickót játszotta.) Talán ő volt a legellentmondásosabb figura, akinek a játéka (szerepe? vajon így kellett megoldania vagy így sikerült?) súrolta a ripacskodást.

Írhatnék még Segundusról, Honeyfootról (a nevek megint egy kicsit Diana Wynne Jones-kategória, hozzávéve még J. K. Rowling névadási preferenciáit is) és a tündérről, aki csöppet sem kedves, nem az a kívánságteljesítő fajta (vagyis teljesíti ő, csak nincs benne köszönet), de akkor sosem lenne vége ennek a posztnak.

Az elején azt írtam, kicsit azért csalódtam, és ez az utolsó rész utolsó tíz perce. Egyszerűen nem értettem, hogy ez mi volt. Mintha az írónő? (nem tudom, a könyvben hogy lett vége, meglehet, a forgatókönyvírókat kell szidni) mindenképp el akarta volna kerülni a szirupos happy endet, ezért csinált valami szerinte váratlant, ami viszont így tényleg meghökkentő volt, és az előzmények fényében - bocsánat, de - marhaság. Igenis elvártam volna valami korrekt lezárást, uram bocsá, akár romantikus befejezést is. Sőt, még akár tragikusat is, de ez így jellegtelen volt, és semmilyen. Csak bámultam a monitort, és nem akartam hinni a szememnek. Az volt az érzésem, hogy az írónő talán akart írni egy 2. részt is, de aztán mégsem.

Ajánlom a sorozatot azoknak, akik szeretik a varázslós történeteket, de el tudják viselni, hogy komorabb, nehezebben emészthető, és nem riasztotta el őket, amit a legvégéről írtam. Nem ajánlom könnyed szórakozásnak, negyven fokos hőségben, mert figyelni kell, és nem árt egy kicsit befogadónak lenni. A látványvilág csodálatos, némelyik varázslat igazán mutatósra sikeredett, a jelmezeket és díszleteket én helyenként szürrealisztikusnak éreztem, de illett a sorozat egészéhez.

A könyv elolvasásához nem igazán jött meg a kedvem, nem tudom, tudna-e újat nyújtani. Nyilván sokkal részletesebb, hisz valami 800 oldal, szemben a 7 epizóddal, de most már nem vagyok benne biztos, hogy kíváncsi vagyok-e ezekre a plusz részletekre. Ez így volt kerek egész - mínusz a lezárás, amivel továbbra sem bírok kibékülni.

Emiatt pontot is vonok le. Nem volt tökéletes, de a 9-est megkapta volna, így azonban csak:

10/8,5

Fehér Klára: Hova álljanak a belgák?

Fehér Klára gyerekkori "szerelem". Nagyon szerettem az újságokban megjelent kis karcolatait, amiben pellengérre állította a 70-es, 80-as évek visszásságait, pl. a "rendes" szalámiszeletek közé rejtett szalámicsücsköt, a pult alól kapható banánt, a leváló talpú cipőt, stb. A kedvencem a kókuszdió volt, amit szintén pult alól kapott, és nagyon szerette volna megkóstolni a kókusztejet. Miután megküzdött a kókuszdió felnyitásával, végre megízlelhette a kókusztejet, amit hatalmas csalódást jelentett. Az írásait a kritizálás mellett belengi a humor, és az írói stílusa miatt magukkal ragadnak.

Férjével, a szintén író, Nemes Lászlóval nem lett gyerekük, helyette rendkívül sokat utaztak, és ezeket az útleírásokat is nagyon szerettem olvasni, főleg az olyan egzotikus helyekről, mint Egyiptom vagy Japán, ahová magyar ember a kék és piros útlevelek korában nem gyakran jutott el.

De a felnőtteknek és gyerekeknek szánt regényei is kedvesek voltak a szívemnek, az örök kedvencem a Bezzeg az én időmben, amit nem is egyszer fogtam a kezembe.

A Hova álljanak a belgák? becsapott a címével, mert azt hittem, szintén útleírás, de nem, hanem felnőtteknek szóló regény. Nem emlékszem, olvastam-e már, de sok motívum ismerős belőle, ám ez nem jelent semmit, mert Fehér Klára műveiben időnként vissza-visszaköszönnek hasonló szereplők, történelmi korok, események.

A Bezzeg az én időmben c. könyvében is három lánytestvér van, akikből kettő, Kati (itt is ő a főszereplő) és Zsóka azonos nevű, és jaj, vajon ott is Ági volt a harmadik? Nem emlékszem. A lányok itt is kereskedelmi szakközépbe járnak, az apa munkanélküli, és mérhetetlen nagy a szegénység. De ez nem ugyanaz a család, bár a könyv egy része itt is a 2. világháborúban játszódik. Csakhogy itt a családfő zsidó, ezért családostul hosszú hónapokig bujkálni kényszerülnek egy raktárban. Ilyenről az ifjúsági regényben nincs szó.

A könyv csapong az időben, olyan, mint mikor valamiről eszünkbe jut valami, arról egy újabb dolog, és már rég nem arról van szó, amiről először beszéltünk. Vagy találkozunk egy ismerőssel, aki megkérdezi, emlékszel, mikor... Netán kezünkbe akad egy könyv, meglátunk egy képet, és máris ezernyi emlék tolul fel nem időrendi sorrendben. A 2. világháború, aztán az ötvenes évek, majd napjaink (értsd a könyv írása szerinti napjaink, vagyis a 80-as évek), és közben a család életén keresztül képet kapunk az egész társadalomról, a zsidóüldözésekről, Rákosi elvtársról, érintjük '56-ot, majd a diktatúra felpuhulásával ér véget a korszak.

A könyv elején a családnak döntenie kell, hogy együtt bujkálnak-e, hiszen szétválva nagyobb lenne a túlélés esélye, és ők arra szavaznak, hogy maradjanak együtt. És bár túlélik a háborút, később az élet mégis szétszakítja őket. Van egy pont, amikor Katit megkérdezi az egyik külföldre szakadt rokona, nem akar-e nála maradni szabályszerű luxuskörülmények között. Kati azt feleli, hogy nem, mert ott nincs egres. Na persze, nem az egres a lényeg, hanem az, hogy akkor még nem számított hülyének az, aki itthon maradt rosszabb anyagi körülmények között is, mert itt született, ez a hazája. Ezt én még értem, de a mai fiatalok egy részének már hiába is magyaráznám. Talán, ha elolvasnák ezt a könyvet, valamit felfognának belőle, bár ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

A könyv lapjai csak úgy peregtek, végig lekötött, egy háromórás út során Pestre és vissza gyakorlatilag ki is olvastam, és közben még arról is sikerült egy kis időre elfeledkeznem, hogy kb. 40 fok van a vonaton, nem jár a levegő és a szemembe süt a nap. 

Valamikor volt arról szó, hogy a gyerekkori élmények, könyvek, filmek, sorozatok évtizedekkel később újraolvasva, -nézve gyakran csalódást jelentenek. Fehér Klára nem tartozik ezek közé. Ugyanannyira élveztem, mint az évtizedekkel ezelőtt olvasott alkotásait. Mintha visszakaptam volna a gyerekkorom egy darabkáját. Köszönöm!

10/10

A közszereplő és a vélemény

Szilvamag pár napja írt Lakatos István könyvéről, ami számomra meglepő reakciót váltott ki a könyv írójából a facebook oldalán, mely szerint marhára elege van a sótlan és fantáziátlan emberekből. Ütköztek a különböző vélemények, szilvamag is kapott egy véleményem szerint elég bunkó kommentet a blogján, és az fb-oldalon is osztották rendesen. Én meg elgondolkodtam egy kicsit.

Nem szeretném az ominózus posztot értékelni, mivel a könyvet nem olvastam, ezért nincs róla véleményem. De függetlenül ettől, azt gondolom, egy író nem sértődhet meg, ha valakinek nem tetszik a könyve, mivel erre minden esély megvan. Nem nevezheti ostobának az olvasóját, aki jó esetben pénzt adott ki a könyvéért, és időt fektetett az olvasásába. Nem mondhatja, hogy az átlagolvasó nem fogja megérteni, mert akkor mégis kinek szánta? Valami szűkebb rétegnek? És azt az átlagolvasónak honnan kellene tudnia? Bizony még az is meglehet, hogy nem az olvasó a hülye, alulinformált, műveletlen, hanem esetleg a könyv szar. És most ezt nem Lakatos könyvére értem, hanem úgy nagy általánosságban. Meg az is előfordulhat, hogy a könyv jó, de mégsem tetszik mindenkinek. Bizony! Egy "besértődős" író egyszerűen nevetségessé teszi magát, akár igaza van, akár nem.

És nemcsak az írók. A politikus nem hülyézheti le a választóit, mert azok juttatták a magas polcra. A tanár nem nevezheti ostobának a tanítványait, és nem sértődhet meg, ha a diák nem szereti a tantárgyát, mert az (lenne) a dolga, hogy megszerettesse, és a gyengébbeket is felzárkóztassa (más kérdés, hogy mindig akad olyan, akivel nem sokat lehet kezdeni, de szinte mindenki fejleszthető), és tapasztalatból tudom, hogy a legunalmasabb, legszárazabb tantárgyat is elő lehet adni viccesen és szórakoztatóan, csak fantázia kell hozzá. A sportoló, énekes, színész nem inthet be a rajongóinak, mert belőlük él, stb.

Belőlem ez a reakció nem azt váltotta ki, hogy biztos szilvamag a buta, mert nem elég fejlett egy ilyen új és formabontó könyvre, hanem hogy az író - hogy finoman fogalmazzak - nem korrekt.

Jómagam a Dobozvárost olvastam tőle pár hónapja, és mind a mai napig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Sok jópofa és vicces dolog volt benne, egyes szereplők és történések kedvemre voltak, más részeit viszont kifejezetten unalmasnak találtam, és volt benne egy csomó furcsaság, szokatlan rész, amit akár baromságnak is titulálhatnék, de inkább nem teszem. Gondolkodtam rajta, hogy az író más könyveit is elolvasom, de ettől most eléggé elment a kedvem, és nem szilvamag nem igazán pozitív értékelése miatt, hiszen nem vagyunk egyformák, ami neki nem tetszett, azt lehet, hogy én imádnám, és fordítva, hanem Lakatos István hozzáállása miatt. Érezzem magam rosszul, ha nem tetszik, vagy hallgassam el a véleményemet, mert netán megkapom, hogy nem vagyok elég fejlett a könyveihez? Kösz, nem.

Gaura Ágnes: Átkozott balszerencse

Az első kötet egyértelmű sikere után világos volt, hogy folytatni fogom a sorozatot, és már alig vártam, hogy a kezembe kaparintsam a második részt. Pontosabban a Kindle-olvasómra. Isten tartsa meg a Delta Vision Kiadó jó szokását, hogy az e-könyveiket ilyen embertelen jó áron vesztegetik! 

Igyekszem spoilermentes lenni, ha valaki még nem olvasta az első részt, bár nem lesz könnyű dolgom. 

Bori úgy érzi, egy ideje üldözi a balszerencse, végül arra kezd gyanakodni, valaki megátkozta. Attila pedig a múzsa csókja óta olyan érzelmet él át, amit elvileg a maga fajtája nem ismer. Ez a két dolog olyan eseményekhez vezet, amik mindkettejük életét fenekestül felforgatják. Noha végtelenül sajnáltam őket, ugyanakkor csetlésük-botlások helyenként iszonyú vicces volt, pl. (pici spoiler jön!) Attila Shakespeare-szonetteket tanul meg és Bori véletlenül vámpírszérumot ad be magának. Aztán a dolgok kezdenek eldurvulni és egyre veszélyesebbé válni, míg a végén már sem Boriéknak, sem nekem nem volt nevethetnékünk, inkább izgulnivalónk, de az rendesen.

Olvasás közben azon gondolkodtam, hogy valami Buffy-féle akciót várnék, karót a vámpírszívbe, szuperhősös mozdulatok közepette, és bár ilyet nem nagyon kaptam (igaz, egy karó azért elrepül, komoly következményekkel járva), mégsem unatkoztam. A könyv olvasmányos, gyorsan peregnek a lapok, és mikor lapoztam egyet, és ott vigyorgott rám szinte nyelvet öltve a "Vége a 2. kötetnek" felirat a lap alján, nemigen akartam hinni a szememnek. Most mi, hogy, komolyan? Így lett vége? (Meglepetésemhez hozzájárult az is, hogy a Kindle szerint 89%-nál jártam, így jogosan gondoltam, hogy van még pár oldal, de a könyv végén fel van sorolva hosszú oldalakon keresztül a kiadó összes könyve. A kiadóknak ezt a szokását meg egyes köteteikből kb. 30 oldalas részletek közlését a könyv végén különben eléggé utálom, de ez egy más kérdés.) Tiszta szerencse, hogy már kapható a 3. kötet, így nem kell éveket várnom, míg az írónő megírja és a kiadó kiadja.

Most nem voltak társadalmi-politikait áthallások és az elrejtett műveltségi morzsákból is kevesebbet kaptunk, de ezt nem hiányoltam, mert helyette többet tudhattam meg a varázslókról, médiumokról és táltosokról, és arról, hogy miért olyan fontos a vámpír szíve. Itt volt egy kis Harry Potter utánérzésem, de számomra nem volt zavaró.

Még nem tudom, örüljek-e annak, amerre Attila és Bori kapcsolata halad, majd a következő kötetek elolvasása után eldöntöm. Mindenesetre folytatni fogom, ez már biztos, úgyhogy folyt. köv.!

10/9

Megvan Göthe Salmander, hurrá! Vagy mégsem?

A Harry Potter rajongók már valószínűleg vágják a centit (velem együtt) 2016. november 18-áig, amikor is megjelenik a mozikban a Legendás lények és gondozásuk c. trilógia első része. 

Ha valaki nem hallott volna még róla, a filmnek nem sok köze van Harry Potterhez, csak annyiban, hogy a film címével azonos tantárgy szerepel a Roxfort tanmenetében, ezáltal Harryék is tanulják. Az új trilógia (ami eredetileg tévésorozat lett volna) főszereplője a tankönyv írója, Newt Scamander (a magyar fordításban Göthe Salmander), és Harry ideje előtt játszódik 70 évvel New Yorkban. Mivel maga J. K. Rowling írta (írja?) a forgatókönyvet, jó esélyt látok rá, hogy a történet remek lesz.

Szóval megvan a főszereplő, és immár hivatalos, Göthét Eddie Redmayne fogja játszani. Hagyom, hogy ízlelgessétek. Eddie Redmayne.

EDDIE REDMAYNE????? Most komolyan? Nem tudom, ki hogy van vele, tudom, hogy most nagy dobás a srác, Oscar meg minden, de én egy csöppet sem örülök a döntésnek. A mindenség elméletében nem láttam, de előtte pár filmben meg sorozatban igen, és az a kategorikus véleményem, hogy legjobb esetben is közepes színész. Fapofával játszik, a hangja meg! Na, az nem hang, hanem hörgés. Pfff.

Nézzétek meg ezt a macskával pózolós képet, brrr. Elnézést a rajongóitól!

Most jó pár fokkal kevésbé várom a filmet, de persze, ettől még meg fogom nézni.

John Le Carré: Az éjszakai portás

Ez a könyv bátran pályázhatna a legunalmasabb olvasmányaim top 10-es listájának egyik helyére. Három hónapot vett el az életemből, mire kiszenvedtem magamból, hogy végigolvassam, és legalább háromnegyed részére nem emlékszem.

A történet még csak nem lenne rossz, de a kivitelezés olyan elképesztően gyenge, a szereplők olyan idegesítőek, ellenszenvesek vagy megjegyezhetetlenek, hogy szavakat is nehezen találok rá. Még a végére is csak a nevüket tudtam megkülönböztetni, de hogy kinek dolgoznak, mit csinálnak, angolok vagy amerikaiak, pozitív vagy negatív szereplők, ez legtöbbjükről végig nem derült ki.

Ott van ez a Jonathan Pine, a címszereplő éjszakai portás, aki különben a könyvben magában már éjszakai üzletvezető. Elvileg ő lenne a jófiú, de akkora idióta, hogy nem lehet kedvelni. Ott van Roper, aki Sophie szerint a világ legrosszabb embere. Hogy ki Sophie? Egy jó darabig fogalmam sem volt róla, és később is csak annyi derült ki számomra, hogy valami arab maffiózó nője, Pine gyengéd érzelmekkel viseltetik iránta, és míg Pine olyan 27 körül van, a nő 40. És egyszer mintha azt is említették volna, hogy ő is arab, de ez már egyáltalán nem biztos.

Roper gyanús üzelmekkel foglalkozik, fegyverkereskedő, és kőgazdag, de hogy ő lenne a világ legrosszabb embere? Hát ha van is ilyen cím, azért nem Roper lenne a dobogón szerintem, noha kétségkívül nem kispályás.

Vannak még angol rendőrök, akik el akarják kapni Ropert, és amerikai titkosszolgák, akik meg nem, mert számukra értékesebb lenne, ha minél több infót tudnának megszerezni tőle. (Vagy fordítva? Angol titkosszolgák és amerikai rendőrök? Nem jegyeztem meg.)

Ott van Jed, Roper fiatal szeretője, akit Pine először nagyon nem kedvel, és mégis beleszeret, pedig tudálékos, buta és parancsolgató. Jó, láttunk már ilyet, sokszor lesz ellenszenvből szerelem, de még az utolsó pillanatban is, amikor pedig már elvileg dúl a szerelem, Pine csupa negatív dolgot gondol róla. De hát ott a tökéletes teste, ugye!

Burr, aki nem tudom, ki a franc, beszervezi Pine-t, hogy kémkedjen Roper után. Ami tetszett, hogy hogyan építik fel a háttérsztoriját, hogy hónapokkal korábban elkezdik már, hogy mire Roper közelébe kerül, és az emberei nyilván lenyomozzák, legyen egy hihető, leinformálható története. Elküldik lakni egy walesi faluba, belekeverik valami gyilkosság gyanújába, utána Franciaországban tűnik fel, stb. Hónapokig tartó, türelmes előkészítés szükséges. És pont ez a része tetszett a könyvnek.

Amikor azonban megvan "a nagy találkozás" Roperrel, onnantól fogva visszasüpped a dögunalomba, pedig itt kellene jönniük az izgalmaknak. De nem, helyette Pine érzelgős belső monológjait hallgathatjuk, megismerünk még egy csomó totálisan érdektelen embert, stb.

Majd egyszer csak Pine eltűnik, és gyanítják, hogy lebukott, talán Roper már meg is ölette. Itt megint lenne lehetőség izgalmakra, helyette hosszú-hosszú, igen hosszú oldalakon át valami titkosszolgálati-rendőrségi viszályokról, egymás bemószerolásáról, árulókról meg hatalmi harcokról olvashatunk. Komolyan mondom, ha nem őszülne már a hajam (sajnos), most megőszült volna.

A könyv legvége kárpótolt egy egészen picit az addigi megpróbáltatásokért. Tetszett az is, hogy nem lett teljesen happy end, így kicsit hitelesebbnek hatott. De azért ez a Jed rettenetes egy p...a, nem értem, Pine mit eszik rajta. 

Nem tudom, a fordítás olyan furcsa-e vagy az eredeti szöveg is ilyen borzalom, de vannak benne gyöngyszemek. Pl. Roper jobbkeze, Corcoran őrnagy mindenkit "öreg szivi"-nek szólít, mekkora baromság ez már! És nem tudom, hány oldal után jöttem rá, hogy az időnként emlegetett "közeli megfigyelő" nem más, mint Pine. Gyanítom, az eredeti szöveg sem lehet túl jó, de a fordítás ezúttal nem ad hozzá.

Többé az életben nem olvasok Le Carrétól, az tuti.

Erősen kacérkodtam a 2 ponttal, de annyit adtam a a szürkének is, annál azért egy picivel jobb volt. De egy igen halvány 4-esnél nem érdemel jobbat.

10/4

Nyilván felmerül, hogy mi a jó büdös francnak kínlódtam vele ennyit, ha ennyire nem tetszett. Jogos a kérdés, nos, a könyvből sorozatot forgatnak (kinek juthatott eszébe ez az eszement ötlet?), és a szereplőgárda egyes tagjai miatt látatlanban elvállaltam a feliratozását. (Ezt lehet, hogy felül fogom vizsgálni.) Gondoltam, elolvasom a könyvet, míg a sorozat el nem készül.

Az imdb-n már látható a szereposztás.

Hugh Laurie nagyon jó lehetne Roper szerepére, mindössze kicsit öregnek tartom, mivel a könyvben a 40-es éveiben jár, de ne ítélkezzünk előre, lehet, hogy nem fog zavarni. 

Tom Hiddlestont el tudom képzelni elegáns angol úriembernek, még tökös kémnek is, de ennek a teszefosza Pine-nak rohadtul nem, hát kíváncsi vagyok, mit fog kihozni belőle.

A sorozatban Burr nő! Ez nem kis riadalmat okozott nekem, mikor pár napja megláttam, mert hirtelen megijedtem, hogy a könyv háromnegyed részéig nem jöttem volna rá, hogy nem férfi? Mondjuk, az se lenne csoda, bár az is igaz, hogy az utolsó pár lapon kötöttem csak össze, hogy a keresztneve Leonard, pedig többször is felmerült. Na, ennyire kötött le a könyv! Szóval, a könyvben Burr nem nő, és egyelőre persze még nem tudni, ez miért változik meg a sorozatban.

Corcoran őrnagy Tom Hollander, aki szerintem rohadt jó színész, de én az őrnagyot teljesen másmilyennek képzeltem. Ettől függetlenül megszavazok neki egy esélyt.

Tobias Menzies is játszik benne, aki valami elképesztően beteg rohadékot alakított elképesztően jól az Outlanderben. Az imdb nem írja, milyen szerepet kapott, de ezek után bizalmat szavazok neki, remélem, nem okoz csalódást.

Elizabeth Debickit, akit Jedet alakítja, nem ismerem, mint ahogy a szereposztás további része sem ismerős. 

Mindenesetre 2016-ig kell várni, hogy kiderüljön, a sorozat készítőinek sikerül-e valami jobbat kihozni a könyves alapanyagból, mint az eredeti. Csak remélni tudom.

Lustanyu és vasárnapi zárvatártás challenge

Nemrég akadtam erre a blogbejegyzésre, és irtó jót mulattam rajta.

Na de még sokkal tanulságosabb volt elolvasni a kommenteket! Hogy egyeseknek fogalmuk sincs róla, hogy mi az az irónia! És teljes komolysággal adnak jó tanácsokat arról, hogy hogyan lehet jobban megszervezni a bevásárlást. A kedvencem az volt, aki a baba altatása közben énekelve tereget... Mindig jó látni, hogy vannak "bezzeg" szuperanyák, akiknek tökéletes a gyerekük, a párkapcsolatuk, az otthonuk, a frizurájuk, az időbeosztásuk, stb., hadd érezze magát jó szarul az, akinek gondjai vannak. :D

Na, akkor még egyszer! Megértem, hogy a boltosok is szeretnének otthon lenni vasárnap, teljesen jogos igény, de:
1. ahogy már korábban írtam, nemcsak ők dolgoznak vasárnap (és a hosszított péntek-szombati nyitvatartás jobb?), az ő szabad vasárnapjukért miért nem aggódnak honatyáink?
2. ebben az országban miért lehet csak szélsőségekben gondolkodni? miért nem lehet pl. olyasmit kitalálni, hogy délig legyenek nyitva a boltok vagy hogy a dolgozókat ne lehessen kötelezni mondjuk, havi egy vasárnapnál többre. nem tudom, ne nekem kelljen megmondani, hogy mi lenne a megoldás, ami mindenkinek elfogadható. azt látom, hogy ez a dolog csak erősítette a társadalmi széthúzást, aki nem tud bevásárolni, anyázik, a boltosok meg jogosan érzik azt, hogy járna nekik is a szabad vasárnap. igazságot tenni szinte lehetetlen.