Témázgattak a bloggertársak megint (alant majd lesznek linkek), de én kénytelen voltam kihagyni, mert éppen dögrováson voltam. Aztán pár perce rádöbbentem, hogy jövő héten megyek dolgozni, és ráadásul a hétvégén megkezdődik a másodállásom is, szóval vagy most írom meg a posztot a mesékről, vagy kábé soha. A most mellett döntöttem, ami meglehet, nem a legjobb ötlet, mert még mindig szédülök, köhögök, és nagyjából annyira tudok értelmesen és összefüggően gondolkodni, mint egy... öööö... papucsállatka. Bár a papucsállatkának is bizonyára megvan a magához való esze, szóval nem tudom, ez mennyire számít referenciának.
Az eredeti téma az lett volna, hogy szeretjük-e még a meséket, és olyan sok szép írás született a mesék szerepéről, hogy ki milyen meséket szeretett gyerekkorában, vagy épp ki nem szerette a meséket, hogy miért és mennyire fontos a mese akár felnőttkorban is, hogy úgy érzem, csak ismételni tudnám őket, főleg, hogy egy csomó mese nekem ugyanúgy a kedvencem volt. (A Szutyejev ugyan kimaradt, szégyellem bevallani...) Viszont egy ideje gondolkodom azon, hogy írjak arról, milyen érzelmeket kelt bennem egy-egy régi mese újraolvasva vagy egyáltalán csak előszedve, leporolva.
Lévén két fiam van, és pici koruktól olvasok nekik, és hát mit mást, mint a saját valahai kedvenceimet (aztán bejött pár új is azért), meglepő módon egész más szemmel nézem a meséket így felnőttként. Vajon tényleg meglepő? Hiszen sokat változtam, tapasztaltam, másképp nézem a világot, stb., miért ne nézném másképp a meséket is? Ami gyerekkoromban természetes volt, vagy épp fel sem tűnt, azon most megütközöm, annál megtorpanok, és a fejemet csóválom, hogy hogy is van ez?
Annyi jó kis könyv van, ami az elméletet boncolgatja, a mesék szimbolikáját, eredetét, hatását, én ebbe nem mennék bele, csakis a saját gondolataimra, érzéseimre hagyatkoznék, amik, még az is lehet, teljesen megalapozatlanok, semmiféle tudományos hátterük sincs, az egyetlen, ami elmondható róluk, hogy az enyéim.
Az úgy volt, hogy még a tavasszal azzal jött haza a kisebbikem, hogy mindennap el kell olvasni egy népmesét. Mondom, meddig? Hát a tanév végéig. Aztán megtudtam a tanító nénitől, hogy ez valamiféle "bünti házi", merthogy a gyerekem állítólag vajmi keveset tud a népmesékről. Na, ezen kissé kiakadtam, és igencsak ambivalens érzéseim támadtak, mert egyrészt mérges voltam, hogy mi az, hogy a büdös kölök nem tud semmi a népmesékről, hisz ovis kora óta olvasok neki meséket, népmeséket vegyesen, másrészt kissé kétkedve fogadtam a tanerő állítását pont ugyanezen okok miatt. De hát együttműködő szülő lennék vagy mi a szösz (még ha az iskola néha nem is úgy gondolja), ha mindennap népmese, akkor mindennap népmese, mese nincs! Vagy izé, van! Illyés Gyula 77 magyar népmeséje tűnt a kézenfekvő megoldásnak, lévén mint a címe is mutatja, 77 mese van benne, tehát bőven kitart a tanév végéig, másrészt én is ezen nőttem fel, szinte rongyosra olvastam, és imádtam, harmadrészt, ez megvan, tehát sem boltba, sem könyvtárba nem kell szaladni.
Bár egy részüket, a rövidebbeket már ovis korában is olvastam a gyereknek, de azokat már elég jól elfelejtette, és maradtak még teljesen újak is (mármint neki újak), ezért elég jól le is kötötte. Nem mondom, én a 20. körül már némiképp gépiesen olvastam őket, de hát muszáj volt kitartani. Mivel elég jól ismertem magukat a meséket, a tartalomra nem igazán kellett figyelnem, hát valami más ragadta meg a figyelmemet. Olyasmik, amikre gyerekként nem is gondoltam, észre sem vettem, fel sem tűnt, vagy ha mégis, nem mentem bele mélyebben, elintéztem magamban, vagy teljesen más jött le nekem belőle.
Bocsánat, ha most nem olvasnék vissza az Isten tudja, hány mesét a pontos cím meg oldalszám kedvéért, ezért csak úgy nagy általánosságban írom le, ami akkor (és néha azóta is) olvasás közben felötlött bennem.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy ezek a mesék egy nagyjából középkori állapotot adnak vissza, az akkori jogviszonyokkal, szokásokkal, stb., érdekes megfigyelni ezeket, vajon mennyire van változás manapság?
Van az a mese, amiben a királylány malacot kér a kondástól, és a fiú úgy ad neki, ha a lány megmutatja magát térdig, derékig meg nyakig. Akkoriban maximum azon gondolkodtam, hogyan tud úgy forogni a lány, hogy a ruhája a nyaka körül lebeg, hát nem akad el a karjában? Most viszont az jutott eszembe, hogy ez szexuális ellenszolgáltatás, még ha maga az aktus nincs is benne. (vagy csak kihagyták, hogy szalonképesebb legyen.) Hú, erről nagyon sokat tudnék értekezni, hogy az utcalányokat már akkor is lenézték, de az ilyen tulajdonképpen ravaszkodás, befolyásolás meg nagyon is elfogadott volt és ma is az, törvényileg is nehezen lehet belekötni, hogy a nők milyen szinten tudják a szexszel a pasikat az orruknál fogva vezetni, stb. De nem folytatom, mert sosem fejezném be ezt a posztot.
Jóval több mesében szerepel a nők alávetettsége, mindegy, hogy királylány vagy parasztlány, azt teszi jórészt, amit a férfiak mondanak neki. A férfiak megküzdenek a kezéért, próbákat állnak ki, és ha teljesítik, elvehetik feleségül. A nő ilyen szempontból szinte trófea, jutalom. Nem számít, hogy szereti-e a legényt, akit akkor lát életében először. Majd megszereti. Alig néhány mesében jelenik meg az a motívum, ahol a lány nem elégedett azzal, akit így kap, legtöbbször a lány boldogan adja a kezét, akármilyen kiállhatatlan perszóna is volt előtte, akárhogy is próbálta megnehezíteni a főhős dolgát, néha még segít is neki, ha kedvére való az illető ifjú.
(Még egyszer hangsúlyoznám, hogy most kizárólag a mai, felnőttkori énem gondolatait közvetítem, aminek adott esetben semmi köze a mesék klasszikus értelmezéséhez! Megvan az esély, hogy valaki számon kéri rajtam, hogy a mesék mondanivalója nem ez, ezért hangsúlyozom ezt ilyen vehemensen. Már gyereknek is ilyen voltam egy bizonyos kor felett, tudni akartam, mi van a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után, lett-e gyerekük, a férj segített-e a ablakot pucolni, szeretem a dolgokat a másik oldaláról, szemszögéből is megvizsgálni.)
Elgondolkodtam rajta, hogy én szeretném-e, ha az apám idehívna egy halom kérőt, próbák elé állítaná őket, aztán, mindegy, milyen az illető, nekem ahhoz képe hozzámennem, aki kiállja őket. Az én válaszom egyértelműen nem, de vajon az akkori nők egyáltalán gondoltak erre? Vagy úgy vélekedtek, mint a házimanók a Harry Potterben, hogy a házimanó dolga a gazdája kiszolgálása, és ugyan mi a fenéért akarna szabad lenni meg fizetést kapni? A lányról az apa, a feleségről a férj dönt, és punktum. Másrészről, ha a férfiak nem felejtenék el, mi a dolguk a nőkkel szemben, és nem uralkodni akarnának rajtuk, hanem védelmezni, és a jólétüket biztosítani, akkor feltételezhető, hogy az apa a legjobb kérőt választja a lányának, és a férj is azon dolgozik, hogy a felesége boldog legyen. Persze, voltak kivételek, amik - igaz, jóval elenyészőbben -, de azért megjelennek itt-ott. A lány, aki lehetetlen próbát ad fel, mert nem akar férjhez menni, vagy aki megöletné a próbákon szerzett férjét, mert a... nemtom, pohárnokot szereti. Vagy a szomszéd herceget. Nők, akik nem akarnak engedelmeskedni. De végül az előbbiek is beletörődnek sorsukba, az utóbbiak meg vagy pórul járnak, vagy elhagyják őket, hogy a főhős méltóbb feleséget kaphasson.
Apropó próbák. Némelyik egyértelműen teljesíthetetlen varázslat nélkül - ami persze a mesék szerves része - de mi a fenének ad fel egy apa olyan feladatot, amit úgysem lehet végrehajtani? Pl. hogy a hegyet másnapra el kell hordani, meg szőlőt ültetni, amiből estére már bor legyen. Nem akarja igazából odaadni a lányát? Élvezi a karóba húzatást? A legméltóbbat akarja kiválasztani ezáltal, aki aztán tényleg bármire képes a lányáért?
Vissza a nőkre. Vissza-visszatérő motívum a nőkkel szembeni - és teljesen elfogadott - erőszak. Ezek főleg már a házasságban élő nőkre vonatkoznak, ahol is felfedezhető az a szokás, hogy a férj megverhette a feleségét, ha úgy látta jónak, de legalábbis jót ordibált vele. Ez ma már elvben nem elfogadott magatartásminta a mi kultúránkban, más kérdés, hogy ettől még létező jelenség, de legalább nem törvényes. A középkorban (sőt alig pár évtizede) ez azonban másképp volt. A rest macska c. mesében a férj úgy akarja rávenni a lusta feleségét a házimunkára, hogy a macskának adja ki feladatnak, majd mikor az "furcsa módon" nem teljesíti, felköti a felesége hátára, és megveri, amiből persze az asszony is kap. Végül az asszony megsajnálja a cicát, és inkább elvégzi "helyette" a házimunkát. (Az, hogy ez a feleség nem volt egy észkombájn, más tészta.)
A buta feleségről szóló mesében a férj megunja a felesége sorozatos baklövéseit, és jól elveri. De még lehetne sorolni. (Ellenpéldaként ott van a buta urát elverő feleség, de olyat csak egyet olvastam.) A beszéd is kifejezi a nők alárendeltségét, míg a férj tegezi a nőt, a nő magázza az urát. Jó-jó, a tisztelet jele, de miért is? Mert ő a férfi? A férfi talán nem tisztelheti a feleségét? Ez ma már nevetségesnek hangzik, de akkor teljesen elfogadott volt. Lehetne rajta vitatkozni, hogy jó volt-e vagy sem. Gyerekként nem ütköztem meg rajta, mert az édesanyám magázta a szüleit, én a nagyszüleimet, és arra már nem emlékszem, hogy a nagyanyám magázta-e a férjét, de könnyen elképzelhető, hogy igen. A szüleim már tegezték egymást, és én is őket, a magázódás akkoriban már letűnőben volt.
Az erőszak. Állítólag nagyon fontos, hogy a gyerek már kiskorban találkozzon ezzel, nem kell előle eltagadni, csak épp az a nagyon fontos, hogy olvasott-mesélt formában tegye ezt, nem látott formában, mert egy gyerek épp annyit képzel el belőle, amit még el bír viselni, ha viszont látja, filmen, rajzfilmen, sokkal inkább megrémíti. Ez különben egészen biztosan így van, emlékszem, tudatosan nem féltem a meséktől, de egyik-másik rajztól igen, és a gyerekeim is inkább látott élményektől féltek, mint olvasottaktól. Bár aztán ki tudja, mert ha pont annyit képzeltem el, amennyit fel tudtam dolgozni, miért álmodtam néha rosszakat pl. farkasokról?
A karóba húzás (amiről pl. én csak annyit tudtam, hogy a már halott fejét tűzték ki oda, hogy az illető valójában hogy halt meg, arról nem tudtam, de attól még most is felfordul a gyomrom), a boszorkány emberi csontokkal kikövezett kastélyának udvara, stb., ha belegondolunk, erősen horror kategória, de gyerekként erre nem igazán gondoltam így.
A "csalások". Hogy némi igazságot is szolgáltassak a gyengébbik nemnek, a magyar népmesékben megjelennek az okos nők, akik nem ülnek otthon, és várják, hogy a legény megmentse őket. Pl. a lány, aki átvágja magát Mátyás királyt is a "hoztam is ajándékot, meg nem is" dologgal, vagy amelyik megkeresi az eltűnt nénjeit, stb. De úgy általában jellemző az okos, sőt ravasz(kodó) főhős, aki akár mások becsapása által is eléri a célját. Jót nevetünk a paraszton, aki úgy szed ki pénzt a nemesurakból, hogy megfejti Mátyás király sejtelmes mondatait (Hány még a 32?) Vagy ott a főhős, aki csellel ráveszi a másikat, hogy helyette húzza a csónakot, a sündisznócska, aki medvén lovagol, stb. Ezek mind a másik ember (emberi szerepben levő állat) hiszékenységét, butaságát használják ki. Tanulság, hogy légy résen meg használd az eszed, jót nevetünk a hoppon maradtakon, csodáljuk a főhős eszét, talpraesettségét, és eszünk sem jut (mert nem jut!), hogy ez tulajdonképpen a másik becsapása. Hányan vannak manapság, akik épp az embereknek az ilyen tulajdonságait, járatlanságát, ostobaságát használják ki? Villanyóra-leolvasónak adja ki magát, és úgy fosztja ki az idős embereket, kicsalja a pénzüket, akár a házukat is. Ez ma törvénybe ütköző, és bár néha megütközünk az emberekben rejlő mélységes ostobaságon (ki hiszi el, könyörgöm, hogy van 42 ezer forintos???), mégis alapjában sajnáljuk őket, és elítéljük a csalót. Nem így a népmesében! Egy gyerek persze, nem gondol erre, mikor mesét olvas vagy hall, na, de vajon akkor jogos?
Vagy ott a bosszúálló Lúdas Matyi, amit ma önbíráskodásnak neveznénk, de melyikünknek jutott volna eszébe ez, mikor gyerek volt? Természetesen drukkoltunk Matyinak, hogy visszaadja Döbröginek, amit kapott, ezzel bizonyítva, hogy nem tehetnek meg vele bármit, hogy az alávetett parasztgyerek is túljárhat a hatalmas uraság eszén. Helyesen tette? A törvény akkoriban nem az ő pártján állt, nem nagyon volt más választása, ha törleszteni akart.
Anyaként még egy dolog: több mese (nemcsak népmese) visszatérő motívuma a mostoha, aki annak ellenére, hogy a mostohalánya szép, kedves, okos, szorgalmas, mégis a saját vér szerinti, de csúnya, ostoba, lusta gyerekét szereti. Hát ez nem a dolgunk nekünk, anyáknak? Hogy akármilyen is a gyerekünk, szeressük? Teljesen normális reakciónak tartom, hogy a vér szerinti gyerekét részesíti előnyben, még ha nem is feltétlenül helyes, hisz attól, mert nem a vér szerinti gyereke, még bánhatna vele jól. No, persze, ezek a mostohák gyűlölik a nevelt lányukat, és akár meg is ölnék, csak ne kelljen látniuk, mennyivel jobb tulajdonságai vannak, és erősen kérdéses, hogy az az anya igazán szereti-e a gyerekét, amelyik ilyen felfuvalkodott, gonosz teremtést nevelt, vagy aki arra biztatja a lányait, hogy vágják le a lábujjukat, ill. a sarkukat, hogy beleférjen az üvegcipellőbe.
A fenti kérdésekre nincsenek egyértelmű, megfellebbezhetetlen válaszaim, de engem, miközben mesét olvastam, ezek foglalkoztattak. Mindenki vonja le a megfelelő tanulságot. És olvassatok meséket! Mesét olvasni jó! Akár a gyerekednek, akár magadnak olvasol. Bár én már jobban szeretem a továbbgondolt, "megcsavart" meséket (pl. az örök Harry Potter, az okos, bátor és fejlődőképes Ani A suttogóból, a szürreális Marija Morevna), de a mesékről nem tudok és nem is akarok lemondani.
A többiek jóval inkább az eredeti témát körüljáró posztjai:
