A gyilkos, a nyitott ajtó meg a szék

Esti beszélgetés a gyerekszobában jó éjt-puszi és ölelés után a kisebbikkel:

- Anyu, hagyd nyitva résnyire az ajtót, jó?

- Jó.

- Vagy inkább mégse, ha jön a gyilkos (itt egy pillanatra elállt a lélegzetem), még csak ki sem kell nyitnia az ajtót.

Meggyőződésem, hogy ha egy gyerek beszél valami problémáról, azt komolyan kell venni, bármilyen badarságnak tűnik is, ezért nem mondom, hogy ugyan, miféle gyilkos?, hanem rövid szünet után így szólok:

- De Andris, zárva van a bejárati ajtó, ha jönne egy gyilkos, be kéne törnie, és arra csak felébrednék.

- És akkor átjössz?

- Persze, és hívom a rendőrséget.

- Mire azok kijönnek, már meghaltunk. (Meglep a realitása.)

- Akkor leszúrom egy késsel.

- Hogy jutsz el a konyhába? (Valahogy azt érzem, nem lenne helyes válasz, ha azt mondanám, először a konyhába megyek a késért, és nem hozzá. Kicsit gondolkodom, és így folytatom:)

- Akkor leütöm ezzel a székkel itt a szobádban.

Úgy tűnik, őt megnyugtatja a válasz, mert csend lesz, és hamarosan elalszik. Én viszont elgondolkodom, hogy vajon mennyire lenne hatásos egy szék mondjuk, egy késsel hadonászó gyilkos ellen vagy netán pisztollyal felfegyverkezett ellen. És vajon mit tennék, ha jönne egy gyilkos? Mennyire lennék bátor? Remélem, sosem kell megtudnom.