Befejeződik hát a címbeli királyról szóló dráma a 2. résszel. Most is azt éreztem, mint az 1. résznél, hogy nem is tudom, miért IV. Henrik a címe, olyannyira nem róla szól a történet. Alig szerepel, bár, ha megjelenik, az, hála Jeremy Ironsnak, hogy úgy mondjam, ütős. Az a monológ, amikor nem tud aludni, szívemhez szólt, és őszintén meg tudtam érteni atyai (na jó, szülői) aggodalmait, hogy mi is lesz léha fiával, ha ő már ősei mellett pihen. Amikor pedig már tudja, hogy beteg, és ki tudja, meddig él még, de akkor is ragaszkodik a koronájához, teljesen emberivé teszi.
A történet nem sokkal az első rész után folytatódik. Henrik megnyert egy csatát, de nem nyerte meg a háborút, a hatalma ellen való áskálódás folyik tovább, úgyhogy nem dőlhet hátra elégedetten. Sereget szervez, és itt jön be újra a képbe Falstaff, akinek az egyik feladata az, hogy katonákat toborozzon. Falstaff most az előző rész végi hamis dicsőségben sütkérezik, de érezhető, hogy nincs igazán formában. Köszvény gyötri, amitől sántít, az ágyban sem tud már úgy teljesíteni, minden arra utal, hogy öregszik. Az egész darabot és a filmet is átlengi az öregség, az elmúlás.
A királynak sikerül Hal herceget és őt elválasztania, már nem puszi pajtások, a darab végéig egyetlen közös jelenetük van, és az sem vicces igazából. A darab végén levő másik közös jelenet meg még annyira sem, sőt. Bár Falstaff egyértelműen gazember, vén iszákos szoknyapecér, korrupt, aki folytonos anyagi gondjai miatt elveri a másoktól (más célokra, pl. toborzásra) kapott pénzt, mégis szánandó figura, akiért a film során többször őszintén megfájdult a szívem. És bár biztos, hogy Halhez az érdek vezérelte, meggyőződésem, hogy szereti is az ifjú herceget. Így, amikor a darab végén az új király, immár V. Henrik, megtagadja őt és régi életét, az nemcsak a megszűnő befolyás és hatalom miatt fáj neki, hanem mert egy barátot veszít el.
Ismét kitűnő színész alakítást láthattam, amit egyszerűen nem is tudok eléggé felmagasztalni. Mikor az első Hal-Falstaff jelenetben bizonygatja, hogy nem akarta megsérteni a herceget, abban volt minden. Fájdalom, ijedtség, bohóckodás. A második jelenetben pedig először nem hisz a fülének, hogy az új király tényleg nem akar tudni róla, aztán kétségbeesik, elszomorodik, stb. A Falstaffot alakító színész arcán annyi érzelem van, hogy felsorolni is alig lehetne.
A humoros vonulat azért ebben a darabban is megmarad, bár ezúttal inkább más mellékszereplők révén. A toborzási jeleneten hangosan röhögtem, a vidéki békebíró és kompániája is erőteljesen a humor forrása. Valószínűleg már akkor is tudták, hogy a nézőközönséget ezzel lehet becsalogatni a színházba.
És kiderül az is, hogy a távoltartási végzés nem annyira újkeletű dolog, mint gondolnánk, hisz V. Henrik 10 mérföldes távoltartásra ítéli régi cimboráit. Ami pedig a filmből kimaradt, de a darabban benne van, egy utószó, ami valamiféle középkori "trailerként" szolgált, mivel elárul pár dolgot a következő darabról, az V. Henrikről. Nincs új a nap alatt, kérem!
A feliratkészítés szempontjából sok új nem történt, maradtak azok a vonulatok, amik az 1. részben voltak. A kimaradt és összekutyult jeleneteken már meg sem lepődtem. Bevallom, a végére eléggé belefáradtam a folytonos keresgélésbe. Az egyik részt pedig olyan szinten keverték össze, hogy azon már kiakadtam, hogy vajon miből gondolta a dramaturg, vagy rendező, vagy akárki, hogy ő jobban ír darabot, mint WS, és milyen jogon alkalmaz ekkora változtatásokat. Ezért sajnos, levontam fél pontot, ami igazán nagy kár, mert a színészi alakítások, a rendezés, a díszletek, ruhák amúgy megérdemelnék a maximális pontszámot. Ha nem tudnék a kutyulásról, talán nem tűnne fel, hisz az egységesség nagyjából megmaradt, de egyrészt ez nem mentesíti az alkotókat, másrészt tudok róla, és nem mehetek el mellette szó nélkül.
Így sajnos: 10/9,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése