Szeretem az HBO saját gyártású sorozatait (már amelyiket), és ha magyar, akkor különösen kedves a szívemnek. A Született lúzer kellemesen szórakoztatott és kellőképpen elborzasztott (hogy mekkora külyék vannak ezen a világon, te jó Ég!), a Társas játékon (így két szóban írva) elandalodtam, így nagyon vártam a Terápiát. Mácsai Pált ritkán látni tévében, főleg sorozatban, érdekelnek a lélek titkai, bár a pszichoterápiában nem igazán hiszek (hosszú történet), de mindenképpen kíváncsi voltam, mit hoznak ki ebből a felállásból.
Nos, nem is csalódtam - eleinte. A részek minden héten hétfőtől péntekig mentek, mindennap bemutatva a főszereplő pszichológus, Dargay András egy-egy betegét, kivéve a pénteket, amikor ő ment ún. szupervízióra egy régi pszichológusnő ismerőséhez.
Az HBO OD-nek köszönhetőan azonban már hétfőn fent volt az egész heti 5 rész, így magam oszthattam be, milyen tempóban akarom nézni. És eleinte bizony sűrűn volt olyan, hogy a heti adagot akár egyszerre néztem meg, vagy legalábbis több részt együtt.
Aztán már később néztem meg a részeket, mint ahogy leadták, és végül az utolsó hetet már egyáltalán nem. Közben lekerült az HBO műsoráról, ki a műsortárból is, és csak pár hete, mikor újra adni kezdték, csak akkor fejeztem be. Őszintén szólva nem hiányzott, és már csak, hogy úgy mondjam, "becsületből" néztem meg a végét.
Vajon mi történt menet közben? Hová tűnt a lelkesedésem? Még mindig csak részben tudom megfogalmazni, mi romlott el bennem.
Az egyik a borzalmas nőalakok. Mivel ez eredetileg egy izraeli sorozat, nem tudom, mennyire volt muszáj átvenni az eredeti forgatókönyvet, szereplőket, stb., így azt sem tudom, kit átkozzak ezért. A forgatókönyvírókat, a színésznőket, a rendezőt, mindegyikőjüket együtt?
Ott van mindjárt Laura (Marozsán Erika), aki hétfőnként jár Andráshoz, ő volt a heti első epizód főszereplője. Nem ismerem a színésznő egyéb alakításait, így nincs összehasonlítási alapom, ezért nem tudom, hogy ez a játékstílus az ő sajátossága-e, vagy úgy gondolta, hogy a szerep követeli meg, netán rendezői koncepció volt, de az ő történetszálát utáltam legjobban. Ugyanis állandóan egy egészen halvány mosoly van a száján. Mindig. Ez olyasmi, mint Kristen Stewart folyton nyitott szája, az ember szívesen rászólna, hogy: Csukd már be a szád! Nála pedig kedvem lett volna ráüvölteni, hogy: Mégis mi a fenén vigyorogsz? Ha tragédiát mesél el, ha valami vidám dolgot, ha meg akar botránkoztatni, ha örül, ha szomorú, tök mindegy, ott a szája sarkában az a kis mosoly. Jaj! Ráadásul a szerelmével üldözi szegény pszichomókit, olyan szövegekkel, hogy a hajamat téptem volna ki legszívesebben. Pl. hogy András tud róla legtöbbet, többet, mint egy átlagos párkapcsolatban, hát hagyná ezt veszni? Persze, hogy ez elegendő ok arra, hogy összejöjjenek! Hát nem? Szerencsére András nem ment bele a játékba - egy darabig, mert aztán kezdi viszonozni Laura vonzalmát. Emiatt is megy Ágneshez péntekenként, remélve, hogy ő majd lebeszéli erről marhaságról. Végül is a "boldog" (?) véget sikerül elkerülni, az évad végéig nem jönnek össze, de csak egy hajszálon múlik.
Szerdán egy problémás kamaszlány jön, Zsófi (Sztarenki Dóra), akinél felmerült a gyanú, hogy öngyilkos akart lenni. A női alakok közül még őt tudtam elfogadni, az ifjú hölgy hitelesen testesíti meg a morcos, mindenkiben ellenséget látó, mindent jobban tudó kamaszt. Talán azért is őt értettem meg legjobban, mert hasonló korú kamaszfiam van, aki szintén nem könnyű eset, és aki sok hasonlóságot mutat Zsófival. Bár ettől még igencsak kiállhatatlan természet. Mindenkibe belemar a környezetében, állandóan sértegeti és elutasítja az anyját, aki azt sem tudja, hogyan járjon a kedvében.
Csütörtökön párterápiára jön egy házaspár, Petra és Tamás (Szamosi Zsófi és Nagy Zsolt), akik először arra akarnak választ kapni, hogy megtartsák-e a váratlanul beállító babát, majd, miután a természet megválaszolja a kérdést, már a házasságuk megmentéséért harcolnak. Vagy legalábbis látszólag. Mert Petra szerintem nem harcol, már magában eldöntötte. Ő az a tipikus, hm, izé, ne használjak csúnya szót, liba, akinek túl jó dolga van. Jóképű, vagány férj, egy szép kisfiú, menő állás, elegendő pénz, és ő folyton nyafog. Ha a férje nem elég gyengéd, akkor egy tudatlan bunkó, ha gyengéd, akkor meg azért nézi le, mert nem elég agresszív. Mi van?
A pénteki szupervizor, Ágnes (Csákányi Eszter) sajnos, eléggé vértelen jellemre sikerült, ami nem a színésznő hibája szerintem, ő kihozta ebből a szerepből azt, amit lehetett. Egyszerűen olyan semmilyen. Megpróbálja a helyes irányba terelni Andrást, aki a hóhért akasztják jelleggel érkezik hozzá, mivel ő sem tudja megoldani a saját problémáit egyedül. És nem tudom, kinek az ötlete volt ez a frizura, de egy tincs mindig Ágnes szemébe lóg. Kedvem lett volna benyúlni a nyomorult tévékészülékbe, és kisöpörni onnan. De mivel ezt nem lehetett, ezért a pénteki epizódok felében azt figyeltem, hogy minden pislogásnál hogyan mozog az a rohadt tincs együtt Csákányi Eszter szempillájával.
Ott van még aztán András felesége, Judit (Für Anikó), aki a tipikus boldogtalan feleséget játssza. Rájön, hogy a házassága kihűlt, úgymond feláldozta magát a gyerekek és a férje oltárán, és most épp ideje megvalósítani önmagát.
Egyik női figura ellenszenvesebb, mint a másik. A végére már szívesen kihagytam volna a hétfőket teljes egészében (valószínűleg így is érthető lett volna a többi nap), a csütörtökök meg csak Tamás karakterének köszönhetően voltak elviselhetők. Természetesen nem vártam, hogy csupa harmonikus, jókedélyű, boldog nő legyen a sorozatban, hisz nem véletlenül járnak terápiára, de legalább egyikük lett volna egy picivel elviselhetőbb.
A férfi alakok sokkal életszerűbbek, szimpatikusabbak, problémásságuk ellenére is elfogadhatók.
Kedden jött Máté (Nagy Ervin). A színész amúgy is egyik személyes kedvencem, őt még nem láttam (hallottam szinkronban - Charlie és a csokigyár, ó, de remek volt!) kétszer egyformán játszani. Most is kitűnő volt. Kár, hogy az ő karaktere az évad végén kiesik, így, ha lesz is 2. évad, már nem térhet vissza. Vajon ki lesz helyette?
Tamást (Nagy Zsolt) nagyon sajnáltam a hisztis felesége miatt. Sok nő boldogan fogadta volna el társának. Kimondottan szimpatikus karaktere volt, akinek szerintem egyáltalán nem volt szüksége kezelésre.
(Mért van az, hogy ha valaki jó, akkor sokkal nehezebb jellemezni, hogy mi a jó benne, míg a rosszat sokkal hosszabban lehet elemezni?)
És végül maga a pszichológus. Hm. Hát őróla a legnehezebb bármit is mondani. Mácsai Pál mindenképpen összetett figurát hozott, igen vegyes érzéseket keltve bennem. Korántsem egyértelműen pozitív figura, a jó doktor bácsi, aki meggyógyítja a pácienseit. A vége felé inkább éreztem ellenszenvesnek, mint rokonszenvesnek, azt hiszem, jórészt Laura iránti, szinte már megszállottsága miatt.
A másik bajom épp a sorozat napi jellege volt. Sokszor még a heti egyszer sugárzott sorozatokkal is alig tudom tartani a lépést, nemhogy heti öt résszel. Egy idő után menthetetlenül lemaradtam.
Ami még újfent nem tetszett, az maga a terápiás rész. Azt hiszem, a dolgok nem ennyire egyértelműek egy ember életében. Hopp, találtunk egy traumát, jól feldolgozzuk, és máris kiegyensúlyozott emberek vagyunk, akik megoldották az életüket. Nem. Az emberi személyiség igencsak összetett, minden mindennel összefügg bennünk. Nem lehet mindig egyes eseményekkel összefüggésbe hozni egyes lélekbeli történéseket. (Néha igen, pl. 27 éves koromig nem ettem meg a gombát, mert az oviban belém erőltették. De mikor aztán egyszer vendégségben nem akartam visszautasítani, rájöttem, hogy finom.) Anyaként a legbosszantóbb az ilyen leegyszerűsítés, hogy hülye szülő - hülye gyerek. Ez nem ilyen egyértelmű, kérem. Vannak szülők, akik a lelküket kiteszik, a gyerekük meg olyan, amilyen, és vannak rettenetesen rossz szülők, akiknek áldott jó gyerekük van. Összefüggés van, persze, csak nem ennyire direkt. Olvastam is erről egy cikket a sorozattal kapcsolatosan egy pszichológus tollából, de fájdalom, nem találom.
A kedvenc történetem egy férfiról szól, aki a 60-as években rászokik a drogra. Csak úgy kíváncsiságból kipróbálja, és rászokik. Éveken keresztül járt terápiára, ahol azt tapasztalta, hogy úgy akarták megoldani a dolgot, hogy valakire vezetik vissza, hogy az a valaki mit tett, illetve mit nem tett, ami idáig vezetett. Megvizsgálták az illető férfi családi körülményeit, és azt találták, hogy szerető, gondoskodó szülei, családja volt, kiegyensúlyozott gyerekkora. Jött az iskola, ahol szintén nem érte semmiféle hatalmas trauma, és így tovább. Egyszerűen nem találtak direkt okot, ami miatt drogozni kezdett volna. Végül azt mondták neki, nem csoda, ha rászokott a drogra, túl jó dolga volt!
Na, ez az egyik, amit miatt nem hiszek a pszichoterápiában, a másik meg az egyéni felelősség (és még sok minden más miatt sem). 18 éves korig rá lehet fogni sok mindent a szülőkre, a családra, a társadalomra, a tanítónénire, a mutagatós bácsira a parkban, de 18 éves kor után, amikor az egyén elvileg felnőtté válik, kire fogja rá a nyomorát? Persze vannak rettenetes traumák, amik egy életre rányomják a bélyegét egy emberre, igen. Ezt sem tagadom. De mégis, az egyén felelőssége nem elhanyagolható.
Amit viszont tetszett, hogy az egyes sorsokat nem zárták le valami szirupos, happy endes befejezéssel. Egyedül Zsófi történetében lett valamiféle pozitív elmozdulás. Nyítva maradtak, és így egyrészt folytathatók egy következő évadban, másrészt így hiteles, hiszen az életben sincs végleges megoldás. Egyes feladatokat sikerrel megoldhatunk, de aztán jönnak az újabbak.
A sorozat fele tájékán kaptam egy kérdőívet, amiben az egyik kérdés az volt, hogy nézném-e tovább a 2. évaddal. Akkor egyértelmű igennel válaszoltam, de már nem annyira biztos. Bár ki tudja nálam? A Trónok harca eddigi két évadát úgy zártam, hogy nem folytatom, de valószínűleg mégis fogom. Mindig van benne egy történetszál, ami érdekel.
A Terápiában is látok ilyet, bár jelenleg sajnos, számomra csak ennyi pontot érdemel:
10/6
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése