Témázunk: Ülök a padon...

...és a temetőbe áramló tömeget nézem. Mostanában egyre többet foglalkoztat a múlt és az emlékek. Az öregekre mondják, hogy a múltban élnek, szóval öregszem. Meg azt is mondják, hogy nem szabad a múltban élni, hanem a mában kell élni, és a jövőben reménykedni.

De nem tehetek róla, mostanában mindenről eszembe jut valami. Mindenfélék, viccesek és bizarrok, szomorúak és meghatóak, fájdalmasak és felemelők.

Ott megy egy cingár, fiatal férfi. Bajuszos, mellényes, kockás ingben. Felkuncogok, mikor eszembe jut róla egy emlék. Éppen hazafelé tartottam, mikor hirtelen elém penderült az utcán egy hasonló külsejű férfi, és azt mondta: Szeretlek, és feleségül akarlak venni. Jó ég, de döbbent képet vághattam! Majd elmagyarázta, hogy egy önfejlesztő tanfolyamra jár, ahol ez volt a feladat. Oda kellett mennie egy vadidegen nőhöz az utcán, olyan ruhában, amit nem szokott hordani, és ezt a szöveget kellett elmondania.

A járdán elhalad egy babakocsit toló anyuka, kedvesen mosolyog a kicsire, és mond neki valamit. Őket egy kamasz követi az ő anyukájával. Megüti a fülemet a beszélgetésük egy foszlánya. "...és új telefon is kell, már csak nekem van ilyen ócskaság az osztályban." Mind a négyen bemennek a temető kapuján, én meg arra gondolok, hogy vajon hány anya szülne, ha megláthatná, milyen kamasz lesz a gyerekéből. Még itt, a temető kapujában és képes telefonért nyúzni az anyját? Vajon én szültem volna, ha előre tudom, milyen lesz a gyerekem? Nem tudhatom biztosan, de jó esély van rá, hogy akkor is. Reménykedtem volna, hogy meg tudom változtatni.

Túlsúlyos asszony tart a kapu felé, mögötte egy lépéssel lemaradva cigarettázó férfi halad. Házasok lehetnek, mert innen is hallom a férfi méltatlankodását: "Ha nem zabáltál volna olyan sokáig, hamarabb ideértünk volna. Nekem jó most is, te nem  szeretsz sötétben  vezetni. Anyád is éppen ilyen volt, folyton csak az evésen jár az esze." Na, szép, gondolom, itt szidja az anyósát, aztán meg gyertyát gyújt a sírjánál, és koszorút rak rá. Istenem, de ismerős! Nem is tudom, melyik a rosszabb, ez, vagy az, hogy évekig egyedül ácsorogtam a szüleim sírjánál.

50-es nő sétál lassan a sírok között, látom, ahogy lassan nézegeti a sírokat. Vajon kit keres? Én is így sétáltam nemrég a sírok között, nem kerestem senkit, csak nézegettem a sírokat, a feliratokat. Megláttam egy "Édesanyánk" feliratot, csak így, se név, se évszám, se semmi. Nem tudom, miért, de ennyi is elég ahhoz, hogy könnyek gyűljenek a szemembe. 11 éve, hogy elvesztettem a sajátomat. Nem is tudom kapásból, számolgatnom kell, hány éve is már. Hiánya még mindig fáj. Azt hiszem, nem is múlik el soha, csak tompult az évekkel.

Lassan mindenki elhagyja a temetőt, még világítanak a gyertyák és a mécsesek, de majd elalszanak azok is, én pedig elindulok hazafelé.

(Nos, a történetek egy része megtörtént, egy része mással történt meg, egy része a képzeletem szüleménye. De nem fogom elárulni, melyik melyik.)

A többiek gondolatai:

PuPilla
Nima
Heloise
Nikkincs
Mandi
Mariann

Utóvéd:

Miamona