Hogyan rontottam el a konyhai villanyt?

Nem vagyok az a fajta nő, aki egy konzervdoboz felnyitásához vagy egy villanykörte becsavarásához is valamely hímnemű segítségét kéri, sőt! Ha kell, be tudok verni egy szöget a falba, polcot, zárat szerelek, meg tudom különböztetni a csavarhúzót a csavarkulcstól, mi több, használni is tudom őket, és ha a férjem azt kéri, hogy hozzam oda neki, teszem fel, a bőrlyukasztót, nem azt kérdem, hogy az melyik, hanem azt, hogy hol van. Jó, elismerem, a végeredmény talán nem lesz olyan tökéletes, mintha egy pasi csinálná, de azért nem rossz.

Ilyen előzményekkel érthető, hogy némi önbizalommal vágtam bele abba a bonyolultnak éppen nem nevezhető feladatba, hogy betekerjem a villanykörtét a konyha mennyezeti lámpájába. Az, hogy kissé szorult, nem tűnt fel, nem tudom, kinek milyen tapasztalatai vannak, de nekem ezek az energiatakarékos izzók nehezen csavarodnak be, a sima égők könnyebben forognak. A művelet végén felkapcsolom a villanyt, várva a hatást, mármint, hogy ég, ami ezúttal elmarad. Némi kattintgatás következik, majd be kell látnom, hogy valami nem stimmel. Közelebb lépek, és látom, hogy ferdén tekertem be az izzót. Sebaj, gondolom én, ekkor még bizakodva, kitekerem, és kijavítom a hibát. De a nyomorult égő nem tekeredik kifelé, hanem makacsul ragaszkodik a foglalathoz. Pár perces birkózás következik (nem fog ki rajtam a nyavalyás!), majd rájövök, hogy nem tudom kitekerni.

Egy pillanatra átsuhan a fejemen, hogy megvárom a férjemet, és ő majd megoldja, de aztán eszembe jut, hogy határidős munkája van, és lehetőleg ne szóljunk hozzá, lehetőleg ne zavarjuk semmivel, és lehetőleg lábujjhegyen közlekedjünk a házban is, pedig a műhelyben dolgozik. Nem, az kizárt, hogy azzal fogadjam, hogy szereljen villanyt! Megoldom, ha beleszakadok is!

Lazán és könnyedén odaszólok elsőszülött magzatomnak:

- Kisfiam, nézd már meg ezt az égőt, nem tudom kitekerni!

Ő készségesen jön, ami már önmagában kisebb csodával ér fel, talán, hogy bizonyítsa, ügyesebb nálam, és 14 éve minden erejével, izomból nekiáll tekerni az izzót. Én közben közömbösen tekintgetek körbe-körbe. Egyszer csak halk reccsenés hallatszik, majd gyermekem megszólal:

- Te anyu, ez eltört. Majd apu megcsinálja. - és elhagyja a tett helyszínét.

Odaugrok, és látom, hogy az égő a foglalatból félig kiválva, ernyedten lóg, de a tekerős része még mindig bent van a helyén. A "majd apu megcsinálja" a fent említettek miatt továbbra sem opció, így odahúzok egy széket, és felállok rá, hogy közelebbről megnézzem, mit lehetne tenni. Utólag belátom, ez volt az a pillanat, mikor fel kellett volna adnom. Csavarhúzót ragadok (mondom, hogy tudom használni), és feszegetni kezdem az égőt. Közben halványan rémlik valami olyasmi, hogy talán előbb le kéne kapcsolni a villanyt a főkapcsolónál, ha nem szeretnék áramütést kapni, de lebeszélem magam. A csavarhúzós módszer sem vezet eredményre, elkezdem hát keresni, hogy lehetne az egész foglalatot leszedni, és mondjuk egy asztalnál bizergálni tovább, nem egy széken billegve, és közben a mennyezet felé tekintgetve. Találok is két csavart, amiket szakszerűen kitekerek, majd egy erős rántással ott van az egész a kezemben, a foglalat és a törött égő.

Ja, meg ott van a két kiálló villanyvezeték, ami bánatosan és meglehetősen pucéran lóg a mennyezetről. Nem sokat tudok a villanyszerelésről, de annyit igen, hogy nem tanácsos a puszta, földeletlen, borítás néküli, áram alatt levő madzagokat fogdosni, ha még fel szeretném nevelni egy (félig) serdült és egy serdületlen gyermekemet, ezért gyorsan, gondosan ügyelve rá, hogy ne érjek a vezetékekhez, ragasztószalaggal körbetekerem őket.

A jól végzett munka örömével szállnék le a székről, ha nem kellene ráébrednem, hogy én bizony nem fogom tudni visszaszerelni a lámpát, és hogy bizony végül mégiscsak a férjemre marad, hogy megjavítsa.

Abbeli bősz igyekezetemben, hogy ne zavarjam a munkájában, tényleg elfelejtek szólni neki, hogy rossz a konyhában a villany, és mivel mikor megjön, még világos van, meg sem próbálja felkapcsolni.

Nem úgy, mint este 9-kor, mikor bejön a műhelyből... Épp a kádban ülök, mikor halk pukkanás kíséretében sötétbe borul a ház. Levágta a biztosítékot, na igen. Hát erre nem gondoltam. Kisebbik fiam visít, mert egyedül maradt a sötét tetőtérben, ahol tévét nézett, de miután férjem és nagyobbik fiam gyertyát gyújtanak,  már élvezi a helyzetet, és közli, hogy most olyan, mint egy kísértetkastélyban. Másnap megkérdezi, hogy mikor csinálok újra áramszünetet, mert megint jó lenne egy kis kísértetesdi.

A happy end ezúttal elmarad, mert azóta sincs villany a konyhában, csak a mosogató feletti vonalizzó ad némi bányadt fényt. A villanykapcsolót meg le kellett ragasztanom egy nagy, piros papírral, mert reflexből folyton mindenki nyúlkál feléje. Én meg nem szeretem a kísérteteket, és azt hiszem, a villanyszerelés sem a nekem való munka.