Újabb hard (day's) night

Három órát aludtam. Alig bírom nyitva tartani a szemem, pedig ittam kávét, noha nem szeretem.

Majdnem napra pontosan az előző kemény éjszakáról szóló bejegyzésem után íme, egy másik. Nem állítom, hogy az elmúlt két évben minden éjszakát nyugodtan végigaludtam, de azért ez most rosszabb volt, mint szokott. 

Hajnal egy óra. Vad kutyaugatásra ébredek. Már az előző két éjszaka is a fél falu kutyái majd megőrültek valami kóbor kutya miatt, de ez most más. A mi két kutyánk ugat, méghozzá olyan ádáz dühvel, ami nem holmi elcsatangolt jószágnak tudható be. Kitámolygok, hogy megnézzem, mi a baj, Közben nagyfiam és férjem is felriadnak, egyedül a kisebbik alszik tovább, nem is értem, hogy képes rá ebben a ricsajban.

Hát persze, a szomszéd már megint részeg. Alkoholista, kb. 70 éves, olyan, mint a halál, de még mindig bírja. Most nincs egyedül, ketten ordítoznak a teraszon, de nem ismerem fel, ki a másik. Megy a k... anyázás, meg valami lábtörlőszerűséget csapkodnak a terasz korlátjának, gőzöm sincs, miért, részegektől ne várjunk logikát. Tanakodunk egy darabig, hogy mi legyen, de közben a két jószág olyan veszettül ugat, hogy azt sem értjük, mit mondunk egymásnak. Valamit tenni kéne, mert felverik a fél falut, ha már eddigre nem történt meg. Elvnni őket a kerítéstől képtelenség.

A 10 éves Joe, németjuhász-keverék lány (igen, lány és Joe, ne is kérdezzétek!) nagyon utálja a részegeket, a kicsi, az egyéves beagle, Chase meg azt csinálja, amit a nagy. Kórusban üvöltenek. Végül felszívom magam, és átrobogok a szomszédba úgy, pizsamában, ahogy vagyok. A teraszon fekszik valaki, akiről kis nézegetés után rájövök, hogy nem a szomszéd. A bejárati ajtó csukva, úgy tűnik, őt valahogy be tudta vinni a családja. Nem értem, miért nem csináltak valamit. Meddig akarták hallgatni az ordibálást meg a kutyaugatást? Ott is van három kiskorú gyerek, azok hogy aludtak?

Szólongatom a földön fekvőt, akiről kiderül, hogy nő, és hamarosan rá is jövök, hogy kicsoda. Próbálom szép szóval kérni, hogy menjen haza. (Na jó, kissé idegesen.) Úgy tűnik, hajlik rá, valahogy letántorog a lépcsőn, elindul az utcán olyan kilengésekkel, hogy az úttest közepén köt ki, de a kapunknál lecövekel.

- Tudod, mit? Nem megyek haza.

Bakker! A két kutya most már a kaput támadja, a fiam végül is dönt, és kihívja a rendőrséget. Közben átjön a szomszédasszony partvissal, mert azt hiszi, kóbor kutya miatt van az egész. Elmagyarázzuk, hogy nem, és hogy már intézkedtünk. Pár perc bámészkodás után hazamegy. Hol van már a rendőrség? Joe-t valahogy lecsendesítem, de Chase nem hallgat el.

Közben ilyen értelmes párbeszédeket folytatunk:

- Tudod, mi vagy te? - mondja nekem.

- Tudom, álmos.

- Az!

A nő, nevezzük Arankának, vérszemet kap, és elkövet egy hatalmas hibát, Közvetlenül a a kerítés elé áll, és onnan ingerli a kutyákat. Ha nem lenne a kerítés, Joe széttépné. Felé kap, elkapja a pólóját, mindennyian egyszerre ugrunk oda, de szerencsére kicsi a rés a lécek között, megharapni nem tudja. Aranka azonba megijed, hátratántorodik, és hátraesik az úttestre. Basszus, ez nem igaz, csak most ne jöjjön autó! Aranka kiterülve a földön, hozányúlni nem merünk. Végre, óráknak tűnő percek után befut a rendőrautó. Nem irigylem a két rendőrt. Szép kis munka, részegekkel huzakodni az éjszaka közepén. Férjem elmagyarázza a helyzetet, ők pedig megpróbálják kiszedni Arankából az adatait.

Kínomban hisztérikus nevetésben török ki, mikor megkérdezik tőle, hogy fogyasztott-e alkoholt. Kiderül, hogy nem ez az első alkalom, a rendőrök ismerik, mint a rossz pénzt. "Ja, aki ott lakik a kanyarban." Kihívják a mentőket, és lassan lezárul a másfél órás történet. Gondolatban megsajnálom a mentősöket meg a kórházat. Na, ott se dolgoznék szívesen. Aranka búcsúzóul még visszaint a férjemnek, mikor beteszik a mentőbe. Mutatóujjával megfenyegeti, és hozáteszi: Köszi!

Még mondja valaki, hogy falun nem izgalmas az élet!

Mire visszamászom az ágyamba, kb. 3 óra van, de még fél 4-kor sem tudok elaludni. Már nincs bennem düh, csak szánalom, hogy hogyan kerülhet egy ember ilyen méltatlan helyzetbe.

It's been a hard... night

Ti hogy aludtatok az éjjel? Hát én így (nem)...

Nálunk van pár napig az unoka (férjem lányának a 2,5 éves kislánya, aki emígyen ugyan nem vérrokonom, de akkor is az unokám, és Beja maminak hív, ami fölött még mindig nem tudok rendesen napirendre térni, mármint a mamin, mivel van egy 16 meg egy 10 éves fiam, és valahogy nem érzem még magam maminak. :D Na, mindegy, nem ez a lényeg), és eddig átaludta az éjszakákat, de ma éjjel hajnal 3/4 3-kor arra ébredtem, hogy kiabál. Nem értettem, hogy mit, de valami olyasminek tűnt, hogy segítség! Nem hallatszott ugyan kétségbeesettnek a hangja, de persze, felrobogtam megnézni, mi történt, merthogy épp felettem alszik a tetőtérben. Na, a felrobogtam eléggé költői túlzás, mivel a rossz térdemmel (porckopással egybekötött ízületi gyulladás, ha valakit érdekelne) max. vánszorogni tudok a lépcsőn fájdalmas sziszegések kíséretében. Szóval felrobogok, kérdem:

- Mi a baj, Szaffi? 

- Pisilnem kell.

- Van rajtad pelus.

- Nem akarok abba.

Megadom magam, levánszorgunk a földszintre, mivel ott a bili, pizsi le (végig patentos, szóval teljesen le kell venni), pelus le, bilizés, pelus vissza, pizsi vissza, tetőtérbe fel. Lefektetem a kisasszonyt, majd meghallom, hogy dörög az ég. Le a földszintre. 

Hajnal 3. Vajon rátoltam a reteszt a kertkapura? Igen, rá, határozottan emlékszem. De mi van, ha mégsem? Mert ha nem, a kutya, aki betegesen retteg vihartól, petárdázástól, stb., ki fogja lökni a kaput, és meglóg, és akkor aztán bottal üthetem a nyomát. Kilesek az ablakon, a kapu egyelőre zárva. A biztonság kedvéért csak meg kéne néznem azt a reteszt. De ha kinyitom a bejárati ajtót, hogy ellenőrizzem, a macskák (anyacica és négy kölyke) tuti felébrednek, és mind ott fog keveregni a lábam alatt, meg lévén győződve róla, hogy evés idő van. Egy percig tanakodok, mérlegelve, hogy a két rossz közül melyik a kisebb, aztán újra kilesek az ablakon... Basszus, nyitva a kertkapu! Ezt elbaltáztam. Kirohanok, az öt macska naná, hogy felébred, de addigra a kutyának se híre, se hamva. Ilyenkor egy idő után mindig előkerül, de hogy ez fél óra vagy fél nap, előre nem lehet tudni. Adok a cicáknak enni, majd mérgemben elolvasok pár oldalt a Vasdruida 3-ból, hogy elálmosodjak, mikor különös zörgést hallok a terasz felől. Kinézek, és ott a kutya, épp eszi a macskák kajáját! Juppi! Csak úgy negyed órát volt el, szuper! A kutyát visszazárom az udvarra, a kapura ráhúzom az összes reteszt és kallantyút, ami csak létezik - na, most szökj meg, ha tudsz! - és visszafekszem aludni.

Negyed 4. Sírás a tetőtérből... Az a nyomorult lépcső! Felérek:

- Mi a baj, csillagom?

- Kérek tejet.

Ott a cumisüveg az asztalon, benne kis maradék tejjel az esti elalvásról, odaadom neki, megissza, majd:

- Kérek még!

Na, ez nem jött be. Elindulok lefelé a konyhába tejért, félúton rájövök, hogy nem hoztam a cumisüveget, visszafordulok, de ekkor utolérnek a cicák, akiknek az ennivalóját megette a kutya, tehát ők most fel vannak háborodva. Ahogy belépek Szaffi szobájába, már csörtet is utánam kettő. Nagy nehezen összeszedem őket, egyik kezemben két kapálózó macska, a másikban a cumisüveg, le a konyhába. Felteszem a tejet, és míg melegszik, újra adok enni a jószágnak. Azok végre megnyugszanak úgy-ahogy, bár mivel ébren vagyok, azt hiszik, játszani is szabad. Némi macskanevelés következik, prédikációval az éjjeli alvásról.

Fél 4. Felviszem a tejet (ekkor már legszívesebben megölném azt, aki kitalálta a lépcsőt), Szaffi úgy issza, mint aki egy hete nem kapott inni, aztán lefekszik. 

- Maradjak még egy kicsit?

- Igen.

Jó, odafekszem mellé, és hamarosan hallom az egyenletes szuszogást.

4 óra 6 perc. Visszavánszorgok az ágyamba. 

Mit gondoltok, ez alatt az idő alatt mit csinált a gyerek öregapja, a férjem? Hát aludt. VÉGIGALUDTA AZ EGÉSZET! Semmire fel sem riadt, sem a kutyára, sem a macskákra, sem a viharra, sem az ötszöri le-fel mászkálásra a lépcsőn. 

Reggel azt mondja, a gyerek milyen jól végigaludta az éjszakát. Hát ja, tényleg...

Hogyan rontottam el a konyhai villanyt?

Nem vagyok az a fajta nő, aki egy konzervdoboz felnyitásához vagy egy villanykörte becsavarásához is valamely hímnemű segítségét kéri, sőt! Ha kell, be tudok verni egy szöget a falba, polcot, zárat szerelek, meg tudom különböztetni a csavarhúzót a csavarkulcstól, mi több, használni is tudom őket, és ha a férjem azt kéri, hogy hozzam oda neki, teszem fel, a bőrlyukasztót, nem azt kérdem, hogy az melyik, hanem azt, hogy hol van. Jó, elismerem, a végeredmény talán nem lesz olyan tökéletes, mintha egy pasi csinálná, de azért nem rossz.

Ilyen előzményekkel érthető, hogy némi önbizalommal vágtam bele abba a bonyolultnak éppen nem nevezhető feladatba, hogy betekerjem a villanykörtét a konyha mennyezeti lámpájába. Az, hogy kissé szorult, nem tűnt fel, nem tudom, kinek milyen tapasztalatai vannak, de nekem ezek az energiatakarékos izzók nehezen csavarodnak be, a sima égők könnyebben forognak. A művelet végén felkapcsolom a villanyt, várva a hatást, mármint, hogy ég, ami ezúttal elmarad. Némi kattintgatás következik, majd be kell látnom, hogy valami nem stimmel. Közelebb lépek, és látom, hogy ferdén tekertem be az izzót. Sebaj, gondolom én, ekkor még bizakodva, kitekerem, és kijavítom a hibát. De a nyomorult égő nem tekeredik kifelé, hanem makacsul ragaszkodik a foglalathoz. Pár perces birkózás következik (nem fog ki rajtam a nyavalyás!), majd rájövök, hogy nem tudom kitekerni.

Egy pillanatra átsuhan a fejemen, hogy megvárom a férjemet, és ő majd megoldja, de aztán eszembe jut, hogy határidős munkája van, és lehetőleg ne szóljunk hozzá, lehetőleg ne zavarjuk semmivel, és lehetőleg lábujjhegyen közlekedjünk a házban is, pedig a műhelyben dolgozik. Nem, az kizárt, hogy azzal fogadjam, hogy szereljen villanyt! Megoldom, ha beleszakadok is!

Lazán és könnyedén odaszólok elsőszülött magzatomnak:

- Kisfiam, nézd már meg ezt az égőt, nem tudom kitekerni!

Ő készségesen jön, ami már önmagában kisebb csodával ér fel, talán, hogy bizonyítsa, ügyesebb nálam, és 14 éve minden erejével, izomból nekiáll tekerni az izzót. Én közben közömbösen tekintgetek körbe-körbe. Egyszer csak halk reccsenés hallatszik, majd gyermekem megszólal:

- Te anyu, ez eltört. Majd apu megcsinálja. - és elhagyja a tett helyszínét.

Odaugrok, és látom, hogy az égő a foglalatból félig kiválva, ernyedten lóg, de a tekerős része még mindig bent van a helyén. A "majd apu megcsinálja" a fent említettek miatt továbbra sem opció, így odahúzok egy széket, és felállok rá, hogy közelebbről megnézzem, mit lehetne tenni. Utólag belátom, ez volt az a pillanat, mikor fel kellett volna adnom. Csavarhúzót ragadok (mondom, hogy tudom használni), és feszegetni kezdem az égőt. Közben halványan rémlik valami olyasmi, hogy talán előbb le kéne kapcsolni a villanyt a főkapcsolónál, ha nem szeretnék áramütést kapni, de lebeszélem magam. A csavarhúzós módszer sem vezet eredményre, elkezdem hát keresni, hogy lehetne az egész foglalatot leszedni, és mondjuk egy asztalnál bizergálni tovább, nem egy széken billegve, és közben a mennyezet felé tekintgetve. Találok is két csavart, amiket szakszerűen kitekerek, majd egy erős rántással ott van az egész a kezemben, a foglalat és a törött égő.

Ja, meg ott van a két kiálló villanyvezeték, ami bánatosan és meglehetősen pucéran lóg a mennyezetről. Nem sokat tudok a villanyszerelésről, de annyit igen, hogy nem tanácsos a puszta, földeletlen, borítás néküli, áram alatt levő madzagokat fogdosni, ha még fel szeretném nevelni egy (félig) serdült és egy serdületlen gyermekemet, ezért gyorsan, gondosan ügyelve rá, hogy ne érjek a vezetékekhez, ragasztószalaggal körbetekerem őket.

A jól végzett munka örömével szállnék le a székről, ha nem kellene ráébrednem, hogy én bizony nem fogom tudni visszaszerelni a lámpát, és hogy bizony végül mégiscsak a férjemre marad, hogy megjavítsa.

Abbeli bősz igyekezetemben, hogy ne zavarjam a munkájában, tényleg elfelejtek szólni neki, hogy rossz a konyhában a villany, és mivel mikor megjön, még világos van, meg sem próbálja felkapcsolni.

Nem úgy, mint este 9-kor, mikor bejön a műhelyből... Épp a kádban ülök, mikor halk pukkanás kíséretében sötétbe borul a ház. Levágta a biztosítékot, na igen. Hát erre nem gondoltam. Kisebbik fiam visít, mert egyedül maradt a sötét tetőtérben, ahol tévét nézett, de miután férjem és nagyobbik fiam gyertyát gyújtanak,  már élvezi a helyzetet, és közli, hogy most olyan, mint egy kísértetkastélyban. Másnap megkérdezi, hogy mikor csinálok újra áramszünetet, mert megint jó lenne egy kis kísértetesdi.

A happy end ezúttal elmarad, mert azóta sincs villany a konyhában, csak a mosogató feletti vonalizzó ad némi bányadt fényt. A villanykapcsolót meg le kellett ragasztanom egy nagy, piros papírral, mert reflexből folyton mindenki nyúlkál feléje. Én meg nem szeretem a kísérteteket, és azt hiszem, a villanyszerelés sem a nekem való munka.