A tyúkok magánélete

Szegény kis blogot rendesen hanyagolom mostanában, ezt a posztot még valamikor tavaly nyárra terveztem, mikor a tyúk-téma még újdonság volt.

Az érkezésük után kb. négy napig be sem mertem menni az udvarukba - azok az éles csőrök meg karmok, brrr! Manapság már úgy követnek, mintha az édes jó anyukájuk volnék, a puszta tény miatt, hogy én viszem a kaját. Hja, kérem, az éhség nagy úr! És olyan szelídek, hogy leülnek elém az út közepére, ami a közlekedés szempontjából elég bosszantó tud lenni, főleg, ha 30 tyúk műveli ezt. De akkor még jó darabig a kerítésen kívülről figyeltem őket, tisztes távolból. Korábban azt gondoltam, az ilyen tyúkféle állatok élete elég unalmas lehet, nem áll másból, mint evésből, ivásból és kapirgálásból. De ha elég hosszan nézegeti őket az ember, néhány érdekes dolgot lehet felfedezni.

Az, hogy ők is kialakították a hierarchiát, nem meglepő. Ennek elég nyilvánvaló jeleit adták. Pl. volt egy kedvenc koreográfiám, amit repülve futásnak neveztem el. Ez abból állt, hogy két tyúk egymással szemben kezdett futni és közben csapkodtak a szárnyukkal, majd közvetlenül a várható becsapódás előtt alig néhány centire megálltak egymástól, a nyakukat begörbítették, és mereven bámultak egymásra pár másodpercig. Oldalról úgy néztek ki, mintha a két tyúk nyaka egy szívet formált volna. De ez ne tévesszen meg senkit, nagyon nem volt ebben semmi szívélyesség, sőt! Halálos fenyegetést tartalmazott. Majd a rövid ideig tartó "farkasszemezés" (a tyúkszemezés jobban passzolna ide, de az sajnos, teljesen mást jelent) után felborzolták és megrázták a tollaikat, és mindenki ment a maga útjára. Ezt sokáig, hetekig művelték, de úgy látszik, mára már eldőltek a hatalmi viszonyok, mert abbamaradt. Volt még a csőrrel nyakra koppintás, "hé, tudd, hol a helyed!" jelentéssel, ez néha még ma is megvan. Néha sajnálom, hogy a gyereknevelésben ilyen módszereket nem lehet alkalmazni, elég hatásos.

Az is meglepett, hogy az ilyen egyszerűnek, sőt butának titulált jószágok, mégis milyen fokú szervezettséget mutatnak. A tyúkaltatásnál már írtam, hogy van két őrtyúk, akik utolsónak mennek be, de napközben is vannak őrök, akik figyelnek, hogy nincs-e veszély. Engem kicsit a mangusztákra emlékeztetnek, ahogy egy-kettő kinyújtott nyakkal, peckesen járkál fel-alá. Egyszer pl. megláttak egy ragadozómadarat az égen, és elég volt egyetlen apró kurrantás, hogy az összes jószág kb. fél másodperc alatt a biztonságosnak tartott ólban teremjen.

A macskánkkal érdekes a viszonyuk. Különösebben nem tartanak tőle, ott járkálhat közöttük, mégsem adnak le vészjelzést. Cicánk, aki a szellemes Cicvarek nevet viseli, azért (nem szó szerint) meg-megkóstolgatja őket. Lekuporodik a kerítésen kívül, majd úgy tesz, mintha rájuk ugrana, amire azok azért már ijedten rebbennek szét, őmacskasága pedig szerintem magában mosolyogva, elégedetten sétál tovább. Ám egyszer ő is pórul járt, az ijesztőt ijesztették meg. A menet ugyanúgy kezdődött, ám, ahogy a tyúkok felrebbentek, valamiért Cicvarek is megijedt, és úgy három tized másodperc alatt termett a közeli mandulafa tetején! Ó, hogy az embernél ilyenkor nincs egy kamera vagy legalább egy telefon! Igazi díjnyertes videó lehetett volna.

A hangjuk is sokféle, és mára már nagyjából meg tudom különböztetni. Amikor szerintük reggel van, először elszórtan, majd egyre türelmetlenebbül adnak nyomatékot annak, hogy kéne már valami reggeli. Az evéshangok elégedett, halk kurrogását a legjobb hallgatni. Fura mód szólnak egymásnak, ha kaja van. Én azt gondolnám, több jut egynek-egynek, ha befogják a csőrüket, de nem. Hogy ez mennyire jószívűség, vagy mennyire butaság, nem tudom. Ennek ellenére szívbaj nélkül kapják ki akár egymás csőréből is a falatot. És van még a követelőző, ami az "éhesek vagyunk, hé!" mondatot hivatott helyettesíteni. Ez nagyjából minden alkalommal felhangzik, amikor kinyitom az ajtót, és kilépek a teraszra...

Na igen, az evés. Az megér egy misét, de mivel nem szeretném ezt a posztot regény méretűre duzzasztani, majd legközelebb. Meglehet, az csak jövőre lesz, nem ígérek semmit.

Tyúkaltatás

Már vagy a hónapja tervezek írni a tyúkkalandjaink folytatásáról, de valahogy nem jutottam hozzá, pedig jelentős haladásokat értünk el. Az esti "lefektetés" mára zökkenőmentesnek mondható. Ha az most valami film lenne, akkor láthatnánk több rövid jelenetet, amint egyre könnyebb és könnyebb a tyúkok ólba terelése. Olyasmit, mint a Rockyban pl., mikor Stallone először csak felvánszorog a lépcsőn, és alig kap levegőt, majd egyre könnyebben fut fel, a végén pedig már szinte felszökell, mint egy gazella.

Egy filmben láthatnánk, hogy eleinte a tyúkok jó részét egyesével kellett befogni, és bedobálni az ólba, aztán egyre kevesebbet, a többieket elég volt terelni, majd láthatnánk, amint én, a kis észlény, rájöttem, hogy nem kell csinálni semmit, maguktól is szépen besétálnak.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy erre véletlenül derült fény. Bár már egy ideje motoszkált bennem a gondolat, hogy meg kéne várni, míg elkezd besötétedni, és meglátjuk, mi történik. A csudának sem volt kedve minden este fogócskázni 20 tyúkkal. De a férjem, talán az első esti rossz tapasztalatnak hála, ragaszkodott hozzá, hogy még világosban hajtsuk be őket. Aztán agusztusban egy hétre elutazott, a tyúkok (háztartás, gyerekek, kutya és két macska mellett) rám maradtak, és én arra gondoltam, amiről férjem nem tud, az nem fáj neki. Később mentem le a tyúkudvarba, majdnem sötét volt már. És bár reméltem, hogy pozitív dolog vár rám, mégis megállt bennem az ütő az üres udvar láttán. De a tyúkocskák bentről bíztatóan kurrogtak: itt vagyunk, ne aggódj! Mivel azonban az ólban már sötét volt, azt nem láttam, mind bent van-e, így reggel némi izgalomal számolgattam őket. Mind megvolt.

Másnap este, gondoltam, végignézem a műsort, és akkor mentem le, mikor kicsit szürkülni kezdett. Úgy 20 perc alatt szépen lassan beszállingóztak. És ez máig így van. Hamarosan a fevési rendre is rájöttem. Vannak a korán fekvők. Ők olyanok, mint a társasági eseményekre korán érkezők, akik elfoglalják a legjobb helyeket. Aztán van a középmezőny, akik esznek-isznak bevonulás előtt, kimulatják magukat, ők vannak a legtöbben. Ilyenkor már hallhatóak belülről a helyezkedés hangjai. "Nem mész innen, hé, ez az én helyem!" Majd maradnak négyen, végül ketten. Többnyire egy fehér meg egy fekete. Őket őrszemeknek hívom. Mindegyik pipi, mielőtt belépne az ólba, megáll az ajtajában, és körülnéz. Talán ismerőst keresnek, talán felmérik, hogy szabad-e még valamelyik páholyülés, vagy már csak a nézőtéren, az egyszerű pórnép között van hely, nem tudom.

Mindig van egy, amelyik, miután bement az egyik ajtón, némi verekedést idéző hangok után (mint a Bud Spencer filmekben, mikor nem látunk semmit, csak a hangokat halljuk, majd előtámolyognak az összevert rosszfiúk), előjön a másikon, közömbösnek szánt arckifejezéssel. Tesz egy kört, és újból bevonul. Amikor a két őr is bemegy, akkor lehet bezárni az ajtókat. Egy ideig még folyik a helyek elosztása (ennek a hangjaitól eleinte megfagyott az ereimben a vér, de mára már megszoktam, és rá se hederítek), aztán csönd lesz reggelig, amikor is hangos kárálással jelzik, hogy "feljött a nap, és mégis hol késik a reggeli?"

Az ember azt gondolná, a tyúkok unalmas jószágok, egész nap semmit sem csinálnak, csak csipegetnek meg kapirgálnak, tojást tojnak, ilyesmi, de ez tévedés. Ám erről legközelebb.

A falusi élet örömei: Tyúkok

Leszögezném, hogy sosem akartam falun élni. Városi lány vagyok. Egy akkora nagyváros, mint például Budapest, sem a vágyaim netovábbja, de az a közepes méretű város, ahol 30 éves koromig éltem, tökéletesen megfelelt. De az élet úgy hozta, hogy lassan 14 éve egy faluban lakom. És nem szeretem. A hagyományos falusi életformát meg végképp nem tudtam volna elképzelni magamnak, pedig vannak ilyesfajta gyökereim nagyszüleim révén, akiknél voltak tyúkok, és évente vettünk részt a nagy disznómészárláson. De sosem óhajtottam ennél közelebbi ismeretségbe kerülni ezzel az életformával.

A legtöbb, amiben hajlandó voltam részt venni, az némi kertészkedés volt, pár tő paradicsom, patiszon, cukkíni. Meg a fűszerkert, bazsalikom, petrezselyem, kapor, zeller. De a férjem az idén kitalálta, hogy márpedig mi tyúkokat fogunk tartani, és hajthatatlannak bizonyult. A disznókról egyelőre sikerült lebeszélni, de pár hónapja egy barátjával nekiláttak a tyúkól építésének.

Mivel erős averzióim voltak (vannak) az egész állattartással kapcsolatban, az elmúlt hónapokban kérdésekkel bombáztam a férjemet. Honnan fogják tudni a tyúkok, hogy az ólban kialakított tójófészkekbe kell pottyantani a tojásokat? Honnan fogják tudni, hogy az ólban kell aludniuk? Szerintem ezek teljesen helyénvaló aggályok, de férjem fölényesen leintett:

- Nem olyan buta tyúkok azok, az csak tévhit. Tudni fogják, és kész.

Ezzel engem ugyan nem győzött meg, de sóhajtva vettem tudomásul, hogy értelmesebb válaszra nem számíthatok.

Tegnap aztán megérkeztek a tyúkok. 20 darab, 15 fekete és 5 fehér. Persze egész nap poénkodtak a régi juhászos vicc mintájára, hogy például:

- Ezek kinek a tyúkjai?

- Melyikek? A feketék?

- Igen.

- Azok az enyémek.

- És a fehérek?

- Azok is.

Arra a kérdésre, hogy miért 15-5 az arány, nem kaptam megnyugtató választ. Eredetileg 25 vörös tyúk volt a terv, de mivel olyanok nem érkeztek a kereskedőhöz, így csak 20-at vettek, mivel a 25 nem osztható kettővel.  Könyörgöm, de a 20 igen, akkor miért is 15-5 az arány? Irtó logikus. Férfiak... És még a nőket nem lehet érteni.

A tyúkocskákat lepakolták az udvarban, akik rögtön nekiláttak csipegetni, kapirgálni, jöttek-mentek, leültek, felálltak, egyszóval igen nyugodtan viselkedtek. Mint később kiderült, ez volt a beetetés.

Eljöve ugyanis az este, és kezde leszállani a sötétség. A tyúkok társtuladonosa, a haver, akivel közösen építették az ólat, mivel nekik nincs lehetőségük állatot tartani, és akivel a tojásokon is osztozni fognak (a tyúkokkal járó munkán valahogy nem, az persze nekem van szánva, mégis ki másnak?), a felesége és még egy ismerősük bejött megcsodálni az állományt, aztán elmentek, majd férjem az elégedett gazda büszkeségével hozta be az első saját tojást. Apró jércetojás, de saját!

Azonban a tyúkok nem vonultak be kijelölt alvóhelyükre. Úgy látszik, ők nem tudják, hogy nem is buták, és rá kellett volna jönniük, így férjem úgy döntött, majd betereli őket egy kis táppal.

- Elég, ha egy bemegy, a többi majd követi őket. - bizonykodott.

- Aha. - én csak ennyit mondtam némiképp szkeptikusan.

Pár perc múlva gyanúsan hangos kárálást hallottam a kb. 20 méterre fekvő tyúkudvar felől. Már épp el akartam indulni, hogy megnézzem, mi történt, mikor megszólalt a telefon. A férjem volt, és azonnal kirendelt engem és nagyobbik fiunkat, hogy segítsünk neki. Na hiszen, engem? Mikor eddig még a tyúkok közé sem mertem bemenni, talán a gyerekkoromból megmaradt félelem miatt, amit néhány harcias kakas okozott. Ezek ugyan elvileg mind tyúkok, de van, ami nem múlik el nyomtalanul.

Mindegy, azért mentem hősisesen, és a látvány, ami a szemem elé tárult, a legrosszabb balsejtelmeimet látta beigazolni. Az egyik tyúk már a szomszédban volt, őt fiam vette üldözőbe. Néhányan a kerítés tetején ücsörögtek, egy pedig - nem akartam hinni a szememnek - a mandulafa ágai közé cuccolt be. A földön maradottak között a férjem sétált, lassú, óvatos léptekkel, mint egy szkafander nélküli asztronauta a Hold felszínén, és egyesével fogta be a jószágokat, akiket aztán bedobált a tyúkól ajtaján. Nekem az volt a feladatom, hogy ne engedjem elrepülni a kerítésen illegálisan tartózkodókat. Na, hiszen! Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna megakadályozni. Férjem szépen, egymás után leszedegette a kerítésen levőket is, fiam tyúkfogó akciója is sikerrel járt a szomszédban, egy pillanatra megkönnyebbülten lehunytam a szememet. Egy furcsa, röppenő zajra nyitottam ki, és szembe találtam magam  az egyik pipivel, aki épp a kerítésnek arra a részére röppent fel, ahol én álltam.

Méreteimet meghazudtoló módon ugrottam vagy fél méter magasra, velőtrázó sikoly kíséretében, mire a férjem rám szólt:

- Ne ijesztegesd szegényt!

Micsoda? Még hogy én őt?

Hamarosan mind bent volt az ólban, megnyugodhattunk. Még egy utolsó pillantást vetettünk rájuk a tyúkól ablakán keresztül, és az egyik jószág persze azt a pillanatot válaszotta ki, hogy nekirepüljön az ablaknak, mikor én néztem be rajta. Szerencsére a rács megakadályozta, hogy ki is jusson rajta.

Ma reggel ismét igen példamutató módon viselkednek, csipegetnek méltóságteljesen, de engem nem tévesztenek meg. Tudom, hogy estére zombityúkká változnak.