Az Így veszíted el után azt mondtam, Díaztól eztán bármit elolvasok. Ez a regénye a könyvhétre jelent meg, és alig vártam, hogy a kezembe vehessem (amit a kiadónak hála meg is tehettem, ezúton köszönöm nekik). Többször is végighúztam az ujjaimat a borítón (hogy érezzem is, ne csak lássam), ami stílusában hála Istennek azonos a másik könyvével. Ugyanaz a gyűrt hatás, ugyanazok a betűtípusok, és emberábrázolás. Slemer Karolina munkáját rendkívül szépnek találom, és ismét kenterbe veri az amerikai kiadás semmitmondó borítóját.
Olvasás közben többször is megálltam, és feljajdultam: Atyám, hogy fogok megint erről a könyvről egy épkézláb bejegyzést összehozni? Mert hogy lehet megfogalmazni, ha valami jó? Miért könnyebb azt megfogalmazni, ha egy könyv rossz? Mondjuk, a cselekmény követhetetlen, a jellemek kidolgozatlanok, stb. Egyszerű eset. De ha a cselekmény követhető, a jellemek kidolgozottak, ez még kevés a "boldogsághoz", ez az alap egy könyvnél szerintem, ettől még nem lesz valami kiemelkedő. Mi az, ami miatt magával ragad? Mi az, amivel beszippant, és nem enged el? Sokat törtem rajta a fejemet, de most sem tudtam megfogalmazni.
Pedig a regény megragad, és beszippant. Míg a novelláskötet csak a 4. novella környékén kezdett el igazán tetszeni, itt alig néhány oldal kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, "kilóra megvett". Hogy ebbe belejátszott-e, hogy már ismerős volt a stílus, de teljesen más a történet, az valószínű, de nem tudom biztosan. Ezúttal egy család életébe nyerhetünk bepillantás, nemcsak a címszereplő Oscar rövid, de csodálatos életébe. A szerkesztés is hasonlít az Így veszíted el-re, annyiban, hogy több idősíkban játszódik a cselekmény, van egy narráló személyünk (én biza meglepődtem, mikor kiderült, hogy ki), aki E/1-ben beszél, majd van egy eltérés, és aztán visszatér az eredeti narrátor, illetve az eseményeket mozaikokként raktam össze a darabkákból. Engem egy cseppet sem zavart ez az "ugráló" szerkezet, sőt, kimondottan szeretem, ha egy szerző el mer rugaszkodni a lineáris cselekménymeséléstől. A trágár és obszcén beszéd is maradt, de ezt sem találtam bántónak, illett a regény stílusához. (Ahogy elnézem, ezen a téren a spanyol nyelv is olyan találékony, mint a magyar, szemben pl. az angol kb. háromféle káromkodásával.) A megértést segítette a kötet hátulján található szójegyzet, és bár ezt azt jelentette, hogy a könyvemben két könyvjelző volt, hogy ne kelljen lapozgatni, de nem bántam, mert a tökéletes élményhez nekem kellett a spanyol szövegek lefordítása.
A szerző bőséges lábjegyzetekkel látta el a könyvet, amiket érdeklődéssel olvastam, engem nem zökkentett ki a történetből, viszont érthetőbbé tett dolgokat. Megtudtam néhány dolgot Dominika történelméről (valljuk be, erről mi nem sokat hallunk), pontosabban annak egy szeletéről, Trujillo uralmáról, akihez képest Sztálin és Hitler kisinasnak tűnik, Rákosit meg talán tanoncnak sem vette volna be. Mindezt magával ragadóan trágár stílusban. (És ezt, bármily furcsa, teljesen pozitívan mondom.) Azon gondolkodtam, hogy ha ilyen közvetlen és lebilincselő stílusban tanítanák nálunk a történelmet, talán még az én kamasz fiam is könnyebben tanulta volna meg, és nem lenne számára az egyik mumus tantárgy.
Míg a novellák Yuniorja nem volt szimpatikus figura, az Oscar Wao szereplőivel sokkal jobban tudtam azonosulni. Egyes dolgokban hasonlítottam Oscarra, túlsúlyos kamasz lévén, akire rá sem néztek a fiúk, vagy ha mégis, én baltáztam el. Én is éppolyan könyvmoly voltam (vagyok egy kicsit még mindig), aki jól elvolt a saját kis világában, engem is éppúgy akart kiküldeni az anyám a "világba", hogy járjak szórakozni, és szerezzek pasit. Szerencsére velem nem volt olyan kegyetlen az anyám, mint Lolával, de az erős, uralkodni vágyó anyát én is megtapasztaltam. Együtt sírtam Belivel, mikor szerelmi csalódás érte, és ismét elcsodálkoztam azon, hogy dőlhetnek be szép és fiatal lányok randa és öreg pasiknak. Anyaként együtt szorult össze a szívem és gyomrom Abelard-ral, ahogy a lányát féltette, és háborodtam fel azon, ahogy Belivel bántak pici gyerekként.
Aztán újra Oscar. Szerencse, hogy nem mesélhetem el, mi történt, hisz azzal lelőném a poént, így csak annyit mondhatok, hogy tágra nyílt szemmel és visszafojtott lélegzettel vártam az elkerülhetetlent. És a vég! Nem a könyv vége, a Vég. Tragikus és megrázó, mégis felemelő. Ha jól emlékszem a tanulmányaimból, ezt hívják katarzisnak. Nem tudom, mikor éltem át utoljára könyvben.
A tragédiák ellenére az utolsó két oldal mégis pozitív kicsengésű és mosolyt csalt az arcomra.
És hogy vajon létezik-e a sokat emlegetett fukú, az átok, ami Oscar családját (is) sújtotta? Nem tudom, vajon azért létezik, mert hisznek benne, vagy azért hisznek benne, mert létezik. Ezt mindenki maga próbálja meg eldönteni.
A fordításról: Pék Zoltán hivatalosan is zseniális! Nem ismerem az eredeti szöveget, de a magyar egyszerűen tökéletes. Azok a szójátékok! Folyamatosan jegyzetelni kellett volna, így most csak kettő maradt meg bennem: férfitymaság, ill. székletes és széktelen. A lehengerlő, olvasmányos stílushoz az ő "magyarítása" egyértelműen hozzátett.
A pontozás nem lehet más, mint:
10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése