Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

Shakespeare nevével, arcával, stb. nekem elég sok mindent el lehet adni, még ezen a "szépségen" is elgondolkodtam, de emberfeletti önmegtartóztatással lemondok róla. (Ha nem jött volna át, ezt iróniának szántam.) Viszont a címben említett könyvről azt hittem, hogy valami komoly munka, vagy ha az nem, hát szórakoztató, vagy ha az sem, hát...

Amadea nagyon jól szórakozott a könyvön, ezért nagy reményekkel vágtam az olvasásába, ámbár az nem ártott volna, ha eljut a tudatomig, hogy Amadea és az én könyves ízlésem alig-alig fedi egymást. De hát Shakespeare, emberek, Shakespeare, a világ valaha élt legnagyobb drámaírója! Egy róla írt könyvet el kell olvasnom, na! Sajnálattal kell közölnöm, hogy rohadtul gyökeresen ellenkező a véleményem a könyvről, mint neki. 

Azt meg kell hagyni, hogy a szerző hihetetlen mennyiségű kutatási órát ölhetett ebbe a könyvbe, az a rengeteg idézet, utalás, ami szerepel benne, valóban csodálatra méltó. (Itt kell megjegyeznem, hogy minden elismerésem a fordítóé, nem kis munka lehetett ezt mind azonosítani, megtalálni, beilleszteni, a szöveghez igazítani, lábjegyzetelni.) Amellett az írónak elképesztő a fantáziája, ennyi kitalált adatot összeírni Shakespeare-ről nem semmi, de nagyjából ez az összes pozitívum, amit le tudok írni erről a műről.

A történet szerint... (mi szerint? nincs története) Jó, akkor a cselekmény szerint... (cselekménye sincs) Na jó, a könyv arról szól, hogy adva van egy Pickleherring nevű fickó, aki öregkorában visszaemlékszik a WS-rel való ismeretségére. Tulajdonképpen nem árul zsákbamacskát, mert rögtön az elején kijelenti, hogy a könyvből egy szó sem igaz. Utána viszont hihetetlen részletességgel meséli el a mester életét. Pl. hogy hányféle írásmódja van a családnevének, hogy milyen következtetésekre lehet jutni a műveiből, stb. Ezek között egyrészt vannak tökéletesen érdektelenek, mint hogy milyen növényeket ismerhetett, tudott-e franciául, és egészen vadak, hogy pl. megerőszakolták-e vajon. Mindezt a drámáiból visszafejtve. Ez még érdekes is lehetne, ha nem lenne ott az elején, hogy hazugság az egész. Kérdem én, így mi értelme van?

Vannak benne nyilván mesei elemek, mint mikor elrabolták valami madarak, mikor az anyja varázsfőzetet készített vagy mikor a szabónak egy éjszaka alatt kellett megvarrni a költő nadrágját egy templomban, ahol felébred egy démon. De vannak olyan elemek, amik akár igazak is lehetnek, a családneve írásmódja, levelek, emberek, a testvérei, gyerekei, felesége, stb., amik közül viszont így lehetetlen volt eldönteni, hogy mi igaz és mi sem. Nyilván igaz, hogy elvette a 8 évvel idősebb Anne Hathawayt, és három gyereke született, hogy Stratfordban élt, stb, de a többi? Mi a tény, mi a feltételezés, és mi az egyértelmű fikció? Ennek így nem láttam semmi értelmét, csak mérhetetlenül zavaró volt.

Amit kimondottan utáltam viszont, azok a szexuális utalások voltak. A könyv jelentős részének a Shakespeare ötven árnyalata címet lehetne adni, ugyanis éppannyira pornografikusak voltak a leírások, éppannyira nem volt hozzá semmilyen cselekmény, és éppannyira nem szolgált semmit. Volt egy olyan érzésem, hogy az író itt élte ki a szexuális aberrációit vagy mocskos fantáziáit. Igazából még csak azt sem mondhatom, hogy annyira perverzek lettek volna a cselekedetek (bár helyenként igen, pl. amikor arról mesél, WS anyja hogyan játszadozott a fia "kakaskájával"), gyakran inkább csak a leírás módja tette őket azzá.

Értékelhető cselekmény akkor volt a könyvben, mikor Pickleherring saját életéről mesél, de annak is jelentős részét az teszi ki, hogy a padlón levő lyukon át figyeli az alatta "dolgozó" 15 éves kurva ténykedéseit, és ezt kommentálja. 

Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy a történet kitalált. WS-ről amúgy is kevés tényadat maradt fent, és egyáltalán nem zavar, ha valós szereplőkről kitalált történetet írnak. Ott van a Mr. Selfridge c. sorozat. Erősen kétlem, hogy a százada is megtörtént az amerikai áruház-tulajdonossal meg a boltjával, mint amit ott láthatunk, de mégis részről részre leköt, érdekel az ő története, a családjáé és az alkalmazottaié is.

Vagy nézzük a Ripper Streetet! A Leman Street-i H ügyosztály létezett a 19. század végén, Hasfelmetsző Jack idejében, és a sorozatbeli Edmund Reid is létező személy volt. Szintén megint csak nem tudom, mi igaz, mi nem a sorozat eseményeiből, de nem is érdekel, mert annyira jó. Zseniálisan ötvözi a fikciót a kor valós elemeivel. 

Ha ebben a könyvben kapok egy izgalmas történetet, aminek eleje-közepe-vége van, egy csöppet sem bánkódom, hogy kitalált. (L. A szerelmes Shakespeare c. film) De így, ezek az egyre unalmasabbá váló fejtegetések, a nyilvánvaló mesei elemek, és a felesleges szexuális leírások mérhetetlenül unalmassá tették a könyvet, ráadásul 533 oldalon át! Az utolsó 150 oldalt már csak átlapoztam, de az előtte levő majd' 400-ból sem sok maradt meg az unalom, undor, értetlenség és bosszúság érzésén kívül, hogy mégis minek áldoztam erre a marhaságra időt és pénzt.

Ez így nem regény és nem is tudományos munka, holott bármelyik lehetne.

Biztos lesz, aki azt fogja gondolni, hogy buta vagyok és nem érek fel az ilyen nagyságokhoz, de nem érdekel. 

Á, még pontozni sincs kedvem.