Rövid és gyors félévzárás

Nem szoktam félévzárást írni, de most ejtettem meg az év első félbehagyását (ha nem csal az emlékezetem), és gondoltam, akkor már összegzek is egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. :D

Az első félévben 19 könyvet sikerült elolvasnom, és kettő folyamatban van. 40 van előirányozva az évre, szóval majdnem a felénél tartok. Úgy döntöttem, az idéntől Goodreadsen is rendszeresen vezetem az olvasmányaimat, így GR van oly kedves, és mutatja, épp hol tartok, bár érdekesen számol, mert szerinte tegnap 40/19-cel épp jól álltam...

Több kedvencem is volt, a Nevermoor 2. része, A kicsi Charlie csirke lesz, az Esznek-e a halottak epertortát? (csupa Kolibri Kiadós könyv, hm, érdekes...), de kicsit megszenvedtem a Vadászat a Vörös Októberre könyvvel, nekem túl hossszú és részletes volt, ill. a Cameron Post rossz nevelése sem keltett bennem akkora feháborodást, mint másokban. Ellenben Vámos Miklós Az isten szerelmére c. kötete igazi irodalomtörténeti csemege volt. (Fenti könyvek amúgy recik valának.)

A félbehagyásom pedig (bocsi, Nima!) a Locke Lamora hazugságai voltak. Nem is baj valahol, hogy nem tudtam csatlakozni a legutóbbi témázáshoz, ha majd egyszer eljutok odáig, a kerülendő témákba beleveszem a fantasyt, high fantasyt, urban fantasyt is. Nem megy ez nekem, na! Kár erőlködni. A fura nevek, szóalkotások, helyszínek is rettentően zavarnak (A Gyűrűkúrában volt egy poén, amin hangosan felnevettem: Volt egy falu, ahol azzal próbáltak pénzhez jutni, hogy rövidebb és könnyebben megjegyezhető neveket árultak a turistáknak. Na, ebben a könyvben is lehetett volna ezt alkalmazni.), de az, hogy nem értettem egy csomónak a jelentését, az jobban. Mi a fene pl. az a hercegszél? Mintha a szerző vagy a szerkesztő azt gondolta volna, hogy nehogy már egy uf-ben valami sima szél fújjon, milyen snassz lenne már! Legyen hercegszél! Az már döfi! Aztán random ilyeneket kiáltanak fel: A tizenhárom istenekre! Az Erekre! Meg: mi az az Árnyak Dombja? Nem értem a vallásukat, a víz iránti mániájukat (már nem ivóvíz, hanem folyók, tengerek, stb.), ha később ki is derült több, nem vártam meg, kb. a könyv harmadáig bírtam. De még ennél is nagyobb baj volt, hogy nem kötött le, passz. Azt hiszem, nincs is miről tovább beszélni.

Jót nosztalgiáztam Fehér Klára Négyen meg a Béka c. könyvével. Ami a mai eszemmel viszont feltűnt, az a gyerekveréssel kapcsolatos sokkal megengedőbb nézetek, mármint hogy egy-két pofon az gyakorlatilag semmiség, simán elfogadható volt. Fura, hogy bár én is ebben a szellemben nőttem fel (nem vertek rendszeresen a szüleim, de időnként azért kaptam egy-egy pofont, seggreverést, az iskolában elfogadott büntetés volt a körmös), mégis ez a szemlélet rettentően idegen tőlem. Félreértés ne essék, nem lényeges pontja a gyerekverés a könyvnek, de felbukkan benne, és 20-30 évvel ezelőtt talán simán át is siklom felette. Ettől függetlenül nagyon szerettem ezt a viszonylag rövid, de tartalmas kis könyvet.

Fogadalmakat nem szoktam tenni, de most van egy. Ha elérem a 40 olvasmányt, a következő egy angol nyelvű könyv lesz. Több jelöltem is van, de nem sorolnám fel őket, mert ez úgyis csak év vége felé várható. Ki tudja, akkor majd mire vágyom?

Két szép, szerelmes könyv... vagyis várjunk csak!

Ismét két könyv egyben, az köti össze őket, hogy mindegyiktől mást kaptam, mint vártam.

Madeline Miller: Akhilleusz dala

Néha, egy-egy értékelést látván elgondolkodom rajta, hogy ugyanazt a könyvet olvastuk-e. Így voltam ezzel a könyvvel is. Hol szép ez, basszus? Az első fele nem más, mint egy romantikus könyv ókori görög, mondabéli környezetbe helyezve, és két férfi között. Ráadásul az a fajta romantikus, amit ki nem állhatok. Patroklosz gyakorlatilag ódákat zeng Akhilleuszról, a húsos szájáról (húsos! könyörgöm, nem lehetett volna egy másik jelzőt találni? telt, vagy tudom is én), a rózsaszín (!) talpáról (mi ez, csecsemő vagy kiscica?) és a gyönyörű, szőke fürtjeiről. Blöe. A könyv fele erre megy el, hosszú időre félre is tettem (ebből a feléből csak a Kheirónnál töltött időszak tetszett), de aztán mégis elővettem újra, és valóban, a trójai háborútól fogva megváltozik a helyzet, áthelyeződnek a hangsúlyok, jóval izgalmasabbá válik, nem a szerelmi szál dominál. A vége aztán szívszorító volt, levegőt is alig mertem venni, és a legvégére pedig tényleg rá lehet mondani a "szép" jelzőt.

Valahogy azt érzem, hogy az írók el vannak tévedve, és azt hiszik, erotika meg ilyen ódák nélkül nem lehet eladni egy könyvet. Szerintem tévednek. Ez a könyv a szerelmi szál nélkül is megállta volna a helyét, sőt, kimondottan jobb lett volna. A 2. felétől látszott meg, hogy az írónő egyáltalán tud írni, addig nekem csak egy ócska ponyvaromantikus volt.

A végéig nem voltam benne biztos, hogy a Kirké érdekelni fog, de ha abban nincs, vagy legalábbis nem ennyire hangsúlyos a szerelmi szál, akkor el fogom olvasni.

Nehéz a pontozás, mert az első fele 10/2, a második meg 10/9. Igazán kár.

Bryn Greenwood: Minden csúf és csodálatos dolog

Ez a könyv úgy vonzott, mint a mágnes, nem tudom, miért, abszolút a komfortzónámon túl van. Pedofília? Brrr. 

A fülszöveg egyrészt az egész könyvet elspoilerezi, másrészt teljesen félrevisz, pedofíliát sugallva. A szó hagyományos értelmében nincs szó pedofíliáról. A két főszereplő szerelme kétségkívül furcsa, sőt, bizarr, nekem nem jött be. 

Nos, nem is tudom, hol kezdjem. Belevágok, aztán lesz belőle valami. Spoilerezni fogok! Ja, és szexről fogok írni, szóval vigyázat! Nos, kérdés, mit tekintünk pedofíliának? Egyáltalán mit tekintünk szexuális aktusnak? Csak a behatolást? Na, de leszbikus szerelemnél sincs, és mégis szex. Szóval, ha férfi és nő között a behatolás a szex, a két szereplő nem szexel, mikor a lány 13 éves. Ha a kézzel való kielégítés az, akkor van szex. És az, hogy 13 évesen kezdi a lány, szimpla szőrszálhasogatás, mivel a 14. születésnapján történik, csak a lány nagynénje kapaszkodik abba, hogy este született, ezért a napközbeni petting még 13 évesen történt. Bah... Kellen el akarja venni Wavyt, úgy tudja, hogy 14 évesen engedéllyel már elveheti, és az apjától meg is kapja az írásbeli engedélyt. Ja, és nagy korkülönbségről sincs szó, kb. 12 év lehet.

Szóval nem valamiféle csorgó nyálú, beteg agyú férfiről van szó, aki megerőszakol egy 13 évest, vagy ráveszi a szexre valamivel. Itt szerelemről van szó, ámbár azt felettébb bizarrnak találtam, hogy egy huszonegynéhány éves férfi beleszeret egy 13 éves lányba. Viszont ha belegondolunk, Júlia 14 volt, mikor Rómeóhoz megy, még korábban meg már a 11-12 éves lányokat férjhez adták. Nem mondom, hogy az jó korszak volt, csak annyit akartam mondani, hogy a szex 13-14 évesen nem olyan régóta számít bűnnek.

Ettől függetlenül én is azt gondolom, hogy 13-14 évesen korai a szex, de a könyv nem reklámozza kimondottan a pedofíliát. Ennél sokkal nagyobb bajnak láttam, hogy a szereplők olyan semmilyenek, se szeretni, se utálni, se drukkolni nekik nem tudtam. Nem olvastam szívesen a szerelmi szálat, de nem a lány kora miatt, hanem mert totál hiteltelennek éreztem. Sokkal jobb lett volna, ha mondjuk, barátság alakul ki köztük, ami aztán felnőttkorban szerelemmé alakul. Ami még furcsább, hogy a lány száll rá a pasira már 11-12 évesen.

Ellenben, ha kihagyjuk a szerelmi részt, egész jó kis könyv lehetett volna. Érdekes volt Wavy élettörténete, szívszorító, helyenként izgalmas, habár az elhanyagolt gyerek-borzalmas szülők téma sem a kedvencem.

Nem mondom, hogy csalódott voltam a végén, de azt se mondhatnám, hogy tetszett. Az egynek elment kategória.

Tom Clancy: Vadászat a Vörös Októberre

Az Egyesült Államok tengeralattjáró-haderejének parancsnoksága szokatlan mozgolódást észlel az Atlanti-óceánon. Ramiusz, a litván származású hajóskapitány ugyanis úgy dönt, hogy bosszút áll a szovjet rezsimen, amely a felesége halálát okozta, és átszökik az Egyesült Államokba. Az USA hírszerzése támadásként értelmezi a gépóriás mozgását, és beindítja ellene hadigépezetét, miközben a szökést sejtő oroszok is üldözőbe veszik az áruló tengeralattjárót. Bár a rettenthetetlen parancsnok nagy körültekintéssel tervezte meg a menekülést, minden leleményességét össze kell szednie, hogy kivághassa magát a kettős szorításból. Itt lép a képbe a fiatal Jack Ryan, aki felismeri a hajóskapitány szándékait, és pontosan tudja: az évszázad legnagyobb hírszerzési fogása lenne, ha az amerikaiak idejében megtalálnák és védett kikötőbe vezetnék a Vörös Októbert...

Tom Clancy a katonai-politikai thriller nagymestere. A Vadászat a Vörös Októberre a szerző első regénye, amelyből a nagy sikerű, Oscar-díjas akciófilm készült Sean Connery főszereplésével. A történet Marko Alekszandrovics Ramiusz kapitány és Jack Ryan CIA-ügynök összefonódó kalandjait mutatja be.

Hogy én mennyire megörültem, mikor megláttam, hogy újra kiadják ezt a könyvet! Annak idején szerettem a filmet, de nem olvastam a könyvet, meg ha már Jack Ryan, akkor ott volt még a Férfias játékok Harrison Forddal, ugye, abból a könyvet is olvastam, szóval, úgy éreztem, ez a könyv értem kiált. (Különben most döbbentem rá, hogy ez egyazon könyvsorozat két tagja...)

Nos, szép vaskos és csodás borítójú könyvet hozott a posta, amibe örömmel bele is vetettem magam. 

A könyv nyilván jóval részletesebb, mint a film (ilyes vaskos kötet esetében nem is lehet másként), sok-sok szálon fut a cselekmény, rengeteg a szereplő, a nyelvezete rettentően precíz, mintha tényleg egy tengeralattjárón, anyahajón, vadászrepülőn, stb. lennénk, de be kell vallanom, én egy idő után elvesztem a részletekben. Nem mindig tudtam követni, hogy ez a sok apróság, történetszál, ember hogyan viszi előre a cselekményt, a katonai nyelvet meg szimplán nem értettem.

Kétségkívül nagyon hitelesek a leírások, Goodreadsen több katona értékelését is olvastam róla, akik mind imádták, de hát könnyű nekik, lehetne mondani.

Én végig úgy éreztem, a szárazabb leírások váltakoznak az izgalmasabb eseményekkel, és már kezdtem azt érezni, hogy velem van a gond, hiszen az értékelések nagy része pozitív, de aztán rájöttem, hogy csak egyszerűen nem én vagyok a célközönség, hanem inkább a műszaki érdeklődésű, tudású férfiak (esetleg nők). Személy szerint nekik ajánlanám. 

Ha pörgősebb, feszesebb tempójú könyvet szeretnétek, akkor másik könyvet keressetek, itt bizony el kell merülni a komótosabb részletekben. Az alaptörténet viszont izgalmas és érdekes, ez tény, és érdemes eljutni a végkifejletig, ami nekem nem okozott különösebb meglepetést, de azért voltak váratlan pillanatok.

A könyv elolvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/7

Vámos Miklós: Az isten szerelmére

Napok óta fel van már írva a cím, én meg ülök itt, a papír fölött, akarom mondani a monitor előtt, és próbálok valami épkézláb értékelést írni a könyvről, de úgy érzem magam, mint az iskolások a házi fogalmazásnál, egyszerűen nem tudom, mit írjak.

Nem azért, mert rossz volt a könyv (akkor lenne mondandóm...), hanem nagyon is jó, csak épp mit lehet írni egy ilyesfajta könyvről, ami visszaemlékezésekből áll? Hogy hogyan lehetett Kodálytól autogramot szerezni? Vagy mi volt Mándy Iván kedvenc mondása? Igen, talán ezekről is, de azt hiszem, jobb, ha a kedves olvasó ezeket a könyvből tudja meg, és nem lövöm le a poént.

Hogy lássuk, mivel van egyáltalán dolgunk, álljon itt a szerző bemutatása:

A Hogy volt portréi 2004-től íródtak, olyan írókról és művészekről, akikkel szoros kapcsolatban álltam, némelyikükkel kifejezetten barátságban. Módosít ez a tény az élményen, ha a műveiket magamhoz veszem? Nehéz a válasz.

Az Írhatnám polgár-sorozat valamivel később kezdett fogalmazódni. Ennek hősei a huszadik század közepének íróóriásai, főleg a Nyugat köre. Zömükkel sajnos csak a műveik, életrajzaik, naplóik, leveleik, s a róluk szóló szájhagyomány révén köthettem ismeretséget. 2009-ben készült a legutolsó. A szövegek döntő többsége az Élet és Irodalomban jelent meg annak idején. Néhányat mind a két csokorból kihagytam, s picit átírtam valamennyit.

Tíz-tizenöt év alatt változtam, s bármily hihetetlen, a hőseim is. A Hogy volthoz mellékeltem néhány dokumentatív fényképet. Az Írhatnám polgárhoz nem tudtam, sajnos nincs közös fotóm például Kosztolányi Dezsővel vagy Karinthy Frigyessel.

Jelszavam: Olvasni arany.

Az első részben tehát azokkal az írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel, káderokkal ismerkedhetünk meg, akiket a szerző személyesen is ismert. Bevallom, még sosem éreztem magam ilyen öregnek, hisz jó részük még élt, mikor én születtem, vagy nem sokkal korábban hunyt el, és szinte mindegyik név ismerősen csengett, egyik-másikat láttam tévében, hallottam rádióban, netán személyesen is látni lehetett őket egy-egy ünnepi könyvhéten dedikálás közben. És amikor Vámos zárójelben felteszi a kérdést, hogy na, az ő neve kinek ismerős, na? Na? És az övé? - akkor én némileg keserédesen jelentkeztem gondolatban, hogy nekem, nekem!

A 2. felében pedig mint láthattuk, nagy íróink, költőink kerültek sorra, akiket a szerző már személyesen nem ismert, hanem elsősorban könyvekből tájékozódott sorsukról, életükről. (Meg kell mondanom, könyvtárosként külön meg voltam hatva a rendkívül pontos bibliográfiától, irigylem a türelmét, ha ennek mind egyedül járt utána.)

Talán furcsa módon az első rész volt a személyesebb, de a második az izgalmasabb, és ugyanakkor lehangolóbb. József Attila elmeállapotbeli gondjairól tanultunk az iskolában, de amiket itt olvastam, azon még így is megdöbbentem. Kosztolányiról, Babitsról az ember azt hinné, viszonylag konszolidált emberek voltak, de ez a könyv rácáfol erre, és olyan titkokat (?) tudtam meg, amikre nem voltam felkészülve. Ezeket a portrékat olvasva az ember elgondolkodik rajta, vajon jó-e egyáltalán, ha ismerjük ezeket az élettörténeteket? Kell-e vagy szabad-e, hogy befolyásolja műveik értékelését, ha tudom, hogy a valóságban házasságtörők voltak, neuraszténiások, feleségverők, stb.?

Csak azt tudom, hogy engem befolyásol, többé-kevésbé más szemmel nézek a könyvben szereplő alkotókra, és némi szomorúsággal tettem fel magamban a kérdést, hogy a legtehetségesebb művészeknek vajon miért van szinte kivétel nélkül valamilyen "agyi defektusuk".

A könyv stílusa egyébként rendkívül szórakoztató, hol humoros, hol megható, hol (ön)ironikus, de végig van benne valami játékosság, és tele van "húsvéti tojásokkal", utalásokkal, szójátékokkal, amiket élvezet volt felfedezni, bár gyanítom, mindet nem találtam meg, de amiket igen, azokon jót mulattam.

Kár, hogy ezeknek a szerzőknek egy jó részét már szinte el is felejtettük, pedig sokan érdemesek lennének arra, hogy újra előszedjük őket, és olvassuk. Talán nagyobb sikerük lenne, mint egyik-másik mostani kötelező olvasmánynak.

Kitűnő kiegészítés ez az irodalom órákon tanultakhoz, ha valaki jobban elmélyedne 20. századi íiróink-költőink életében. Én mindenképp gazdagodtam általa.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10

Jessica Townsend: Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége (Nevermoor 2.)

Az első rész után nem volt kétséges, hogy folytatni fogom a sorozatot, ha lesz magyarul, és szerencsére lett, méghozzá elég gyorsan. (Kár, hogy a 3. résznek az angol kiadásáról se tudni semmit, szóval most hosszú várakozás jön, sajnos.)

Morrigan Crow legyőzte a halálos átkot, kiállta a veszélyes próbákat, és felvételt nyert a rejtélyes Csudálatos Társaságba, a titokzatos Nevermoor azonban még számtalan felfedeznivalót tartogat számára. Ám hamar rá kell jönnie, hogy nem minden varázslat a jót szolgálja.

Morrigan a Társaság új tagjaként azt reméli, hogy végre igazi családra és barátokra lel. Csudákra számít, kalandokra és felfedezésekre, de kiderül, hogy a Társaság egyetlen dologgal akarja megismertetni: a Csudamívesek által elkövetett rémtettekkel. Ráadásul valaki zsarolja a társait...

És ami a legrosszabb: az emberek sorra tűnnek el. Nevermoor fantasztikus városát, amely valaha a mágia biztonságos szigete volt, most félelem és gyanakvás fojtogatja...

Morrigan boldog, hiszen végre tanulni kezdhet, de hamarosan rá kell jönnie, hogy akik tudnak arról, hogy mi is ő valójában, egy-két kivétellel halálosan félnek tőle, olyannyira, hogy időzített bombaként tekintenek rá, és ahelyett, hogy megtanítanák használni és uralni az erejét, el akarják nyomni azt. Ebből pedig  - azt hiszem, ebben nincs semmi meglepő - semmi jó sem sülhet ki.

Ebben a részben leginkább Morrigan belső fejlődését láthatjuk, és a többiek háttérbe szorulnak. Nagyon keveset kapunk Jupiterből, Jackből, a hotelból, még Hawthorne-ból is, aki továbbra is a lány leghűségesebb barátja. Logikus volt ez így, de azért hiányoztak, csak remélni tudom, hogy a többi részben többet szerepelnek majd. Jupitert állandóan elrángatják mindenféle titkos ügyekbe, és még a saját egységének tagjai is gyanakodva figyelik a lányt, főleg, miután elkezdődnek a zsarolások.

Megismerjük Miss Cheeryt, a Csudalatti egyik kalauzát, aki igazán nagyon kedves nő, csupa melegség és jóindulat, azonkívül a két (?) igazgatónőt, Dearbornt és Murgatroydot, egyikük félelmetesebb, mint a másik, és megtudjuk, mik azok a csudállatok.

Azért picit többet tudunk meg Jackről, és Cadence is jobb fej, mint volt, de sajnos, ez sem elég, hogy Morrigan ne érezze magát rettentő magányosnak, és ilyenkor persze, sokkal könnyebb ostobaságot csinálni, ami elég durva következményekkel jár, de talán épp ez kellett ahhoz, hogy a Társaság végre rádöbbenjen, micsoda hibát követett el.

A fő szál mellett sok új apróságot is kapunk, többet tudunk meg Nevermoorról, jót és rosszat is. Érdekesek és izgalmasak voltak, ugyanakkor félelmetesebbek is, mint az előző részben. Emiatt kevesebb volt a humor, de szerencsére nem maradt ki teljesen, Onstald professzor a hotelba tett látogatásain hatalmasakat nevettem. Aztán ott volt a térképes dolog, meg a trükkös sikátorok, de ezekről spoilerezés nélkül nem mondhatok többet.

Jó volt újra belemerülni ebbe a világba, és nehéz volt kilépni belőle, remélem, hogy hamarosan jön a 3. rész.

A fordító ismét Pék Zoltán, akiről nemrég olvastam, hog valamilyen díjra jelölték a Nevermoor első részének fordításáért, remélem, elnyeri, maximálisan megérdemli.

Egyedül a borítóval nem vagyok teljesen kibékülve, igazából szép, de láttam sokkal szebbeket is a külföldi kiadások között. De legalább egységes az első résszel.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10

Sam Copeland: Kicsi Charlie csirke lesz

Annyira csábító leírások szerepeltek erről a könyvről a kiadó facebook oldalán, hogy végül nem tudtam ellenállni a csábításnak, és muszáj volt elolvasnom, holott jócskán nem én vagyok a célkorosztály. Külön rá is kérdeztem, hogy egy felnőtt is élvezheti-e ezt a könyvet, és igenlő választ kaptam.

Most pedig a könyv befejezése után örömmel jelenthetem, hogy igen, felnőttek is élvezhetik! Méghozzá nem is kicsit.

Charlie igyekszik a dolgok jó oldalát nézni, de ez nem könnyű, mert eléggé aggódós fiú.

Aggódik például,

mert a tesója kórházban van,

mert folyton beleköt az egyik osztálytársa,

és mert a legváratlanabb pillanatokban átváltozik valamilyen állattá - hol galambbá, hol rinocérosszá, hol kígyóvá...

És bár minden gyerek szuperhős szeretne lenni, Charlie csöppet sem vágyik arra, hogy bolhává alakuljon át.

Barátai próbálnak neki segíteni abban, hogy rájöjjön, hogyan irányíthatja ezt az új, őrült képességét - mielőtt az végzetes bajba sodorná az iskola színpadán!

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám rá, vicces. Szinte végignevettem az egészet. Volt, hogy annyira rázott a nevetés, hogy az ölemben szundikálni próbáló macska szemrehányó pillantásokat lövellt rám, amiért felébresztem a röhögésemmel. Még a pisi-kaki poénok sem zavartak különösebben, pedig azokat nem igazán kedvelem, de ezek nem voltak alpáriak.

Nagyon jó volt ugyan ennyit nevetni (kuncogni, röhögni, hangosan hahotázni...), de azért azt is élveztem, hogy a könyvnek van mondanivalója is. A beteg báty, az iskolai zaklató, a folyamatos aggódás, az iskolában a külföldi, nem keresztény gyerek, a barátság is szerepet kap a könyvben, méghozzá ügyesen beleszőve a történetbe, és cseppet sem szájbarágósan. Néha kicsit sok volt a marhaságokból, és kevesebb lábjegyzettel is beértem volna, de alapjában véve nagyon jól szórakoztam. Az az egy volt kicsit furcsa, hogy a tanárok ábrázolása annyira negatív volt (és nem először egy gyerekkönyvben), persze, ez is növelte a humorfaktort, de azért elgondolkodtam, hogy vajon miért nincsenek pozitívabb tanárok is benne.

A szerző és egy csirke

Tessék elolvasni a könyv végén a levelet, sőt, még a borítófülön található rövid szerzői életrajzot is! Mindegyik rendkívül szórakoztató.

Ahogy mondani szokták, ajánlom 9-99 éves korig mindenkinek (a kiadó ajánlása 8 év fölött), de azért ha felnőtt kezd bele, tartsa szem előtt, hogy ez gyerekkönyv, és nem árt ezzel a tudattal és nyitottsággal hozzáállni.

A fordító ezúttal is Pék Zoltán, a színvonal pedig a hozzá méltó és megszokott kiváló.

A rajzok is jópofák voltak, érdemes kicsit alaposabban megnézegetni őket.

Nem tudom, egyedülálló könyvről van-e szó, vagy sorozat lesz, de ha a szerző ír még valamit, én vevő leszek rá, az biztos.

Ja, és hogy mi is van Charlie-val és a csirkével, azt nem árulom el, tessék elolvasni a könyvet!

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/9

Két "citromka"

Vagyis két olyan könyv, amiket savanyú ábrázattal olvastam, az egyiket jobban, a másikat kevésbé.

Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere

Először is, hadd filozofáljak kicsit a nevekről. Nem veszek ugyan részt a vcs (=várólistacsökkentős) játékban, de persze, nekem is vannak évek (sőt, évtizedek) óta a polcon porosodó olvasatlan könyveim (nem tudom, miben reménykedem), meg olyan szerzők, akiktől még nem olvastam, de szeretnék. Nos, Rushdie is egy ilyen vcs szerző. Róla először akkor hallottam, amikor Komeini ajatollah 1988-ban kimondta ellene a fatvát, a halálos kiközösítést a Sátáni versek c. könyvéért. 

Hol volt még akkor internet, ahol utána lehetett volna nézni, hogy miről szól a könyv, még magyarra se volt fordítva, ha jól tudom, és én szentül azt hittem, hogy tényleg valami versek, ráadásul sátáni, kit érdekel? Viszont nemrég akadtam erre a könyvére egy bloggertárs ajánlására, és mikor rájöttem, hogy a címbeli Hárúnnak köze van az Ezeregyéjszaka meséi Harun-al-Rasid kalifájához, nagyon megörültem, mert abban reménykedtem, hogy Rushdie valamiképpen azt dolgozta fel.

A meséskönyvet annak idején rengetegszer olvastam, és azt hiszem, a kedvenceim voltak a kalifáról szóló történetek, aki a mi Mátyás királyunkhoz hasonlatosan álruhában járta az országát, és tett igazságot.

Na, és akkor a nevek. Ahogy írtam fentebb, a szerzőre Komeini mondta ki a fatvát. Akit most már Homeininek is láttam leírva, Khomeininnek is, nem beszélve az ajatollahról, ami volt ájátolláh, ajátolláh, ájátollah, meg még ki tudja, mi más.

A szabály ugye, az, hogy a nem latin betűs írások neveit kiejtés szerint kell átírni magyarra. Ez tökéletesen oké is így, szerintem, de azért évtizedek óta bevett neveket, szavakat talán nem kellene megváltoztatni, főleg nem úgy, hogy nem egységes. Ilyen alapon mostantól pl. a gésa lehetne gejsa, mert az az eredeti kiejtése.

És akkor a könyvbeli nevek, némi tartalomismertetéssel egybekötve. Hárún és Rasíd így szerepelnek, már nem bosszankodom, hogy miért, két külön személy, fiú és apa, a vezetéknevük a Kalifa, én egyébként ezt ötletesnek találtam. Az apa híres mesemondó, míg egy nap el nem hagyja a felesége, és onnantól fogva nem tud mesélni. Rasídot egyénként politikai rendezvényekre is meg szokták hívni, mert az a párt, ahol ő mesél, nagyobb eséllyel nyer választást. Most is ez történik, Rasíd és Hárún elutaznak a rendezvényre, megszállnak egy hotelban, és Hárún (juj, de utálom így leírni őket!) éjszaka motozásra ébred. Egy fura emberke próbálja elzárni Rasíd mesecsapját, és ezáltal a mesék tengeréhez való hozzáférését megszüntetni, ami azzal járna, hogy soha többé nem tudna mesélni. Hárún gyorsan kapcsol, és ellopja a célszerszámot, aminek valami cifra neve volt, és elfelejtettem. Inentől kezdődik az őrült kaland, aminek keretében Hárún furcsábbnál furcsább lényekkel találkozik és eseményekben vesz részt. Mi, olvasók, meg furcsábbnál furcsább nevekkel küzdhetünk meg.

Gapföld még csak hagyján, de a csupválákát nem tudtam mire vélni. Mi a nyavalya az a csupválá? Aztán van még Bátcsít királykisasszony, meg Bóló herceg, Kahání, és a egy csomó olyan név, ami meg kiesett a fejemből, pedig alig 1-2 napja fejeztem be. (hogy én mekkora egyest kapnék az iskolában, ha ebből dolgozatot kellene írnom!) Na, és ott van Khatam Sud, amiről nem tudtam eldönteni, hogy most akkor hogy ejtjük. Ezek a nevek folyton kizökkentettek, elfelejtettem, ki kicsoda, stb. Nagyon sokat rontott az élményen.

A fordító Falvay Mihály, aki még valamikor 80-as, 90-es években fordíthatta, de olyan a stílusa, mintha A Pál utcai fiúkból jött volna. Ki mond olyanokat, hogy föladat, fulákol(!) (fuldokol)? Melyik 12 éves beszél úgy, hogy "Nemde, ha jól megnézzük..."? Nem tudom, mi volt a cél, népies akart lenni, mesés akart lenni? De sajnos, nem lett más, mint avitt és elavult.

Magáról a könyvről. Már az első oldalak beszippantottak, jó lesz ez, dörzsölgettem a tenyerem örömmel, hogy aztán pár oldal után kiköpjön, én meg ott álltam hülyén. És ez így ment végig, beszippantott, kiköpött, beszippantott, kiköpött, hosszú-hosszú unalmas oldalak után jött egy-két izgalmas, változó arányban. Az alig 230 oldalas könyvet egy hónapba telt elolvasnom, ami azért árulkodó, és leginkább azért, mert nem volt kedvem kézbe venni. Az utolsó 30 oldal jól sikerült, és tetszett, kár, hogy az előtte levő 200 meg nem... Voltak ötletes dolgok, pl. a lapród, ami lap és az apród összevonásából keletkezett, vagy kedvenc szereplőm volt a víz színén futni képes kertész (a neve nem maradt meg...) és a gép búbos banka, Dede.

Egy szerzőnél azt hiszem, nagyon fontos az első találkozás, hiszen az esetek túlnyomó többségében ez határozza meg, hogy lesz-e következő. Rowlingtól talán sosem olvasok el mást, ha az Átmeneti üresedés az első, ami a kezembe kerül, most meg a HP miatt még akkor is a kezembe veszem a könyveit, ha netán gyengébbre sikerednek. Rushdie-nál igen valószínű, hogy nem mostanában próbálkozom vele újra, ha egyáltalán valaha. Pedig lehet, hogy más könyvei jobban tetszenének, de ez nem egyhamar fog kiderülni.

10/6

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit (Csellengő gyerekek 1.)

Hát ez volt a nagyon savanyú, pedig ez volt, amit régóta el szerettem volna olvasni. Micsoda zseniális alapötlet! Sosem gondoltam még rá, hogy vajon egy másik világba került gyerek hogy érezheti magát, ha visszakerül a saját világába? Harry Potterről tudjuk, hogy alig várta a nyári szünet végét, de persze ebben benne volt az is, hogy mugli rokonai finoman szólva nem szerették, de vajon Alice vissza tudott szokni unalmasnak vélhető életébe a Csodaországbeli kalandjai után? Vagy hogy érezhették magukat a Narniából hazatért testvérek?

Ezt a gondolatot lovagolta meg a szerző, aki könyvében létrehozott egy iskolát olyan gyerekeknek, akiknek a másik világból ezért vagy azért el kellett jönniük, és nem találták otthon a helyüket, folyton visszavágytak, vagy épp a szüleik nem tudtak velük mit kezdeni.

Csodálatos alapötlet, egyszerűen borzalmas kivitelezés. Kidolgozatlan világok, amit rá lehetne fogni arra, hogy rövid, de olvastam olyan 150 oldalas könyvet, amiből minden lényeges kiderült, szóval ez nem mentség.

Nem értettem az iskola célját, elfeledtetni velük a másik világot? Nem, mert arra van külön iskola, mint kiderült, az olyan gyerekeknek, akik nem akarnak visszatérni a másik világukba, az idejáró gyerekek viszont igen. Nem világos, hogyan akart rajtuk segíteni az igazgatónő. Ami meg nagyon érthetetlen volt, a másik világok besorolása, Oktalanság, Erény, Logika, Logikátlanság, stb. Nem derült ki, miért ezeket a neveket kapták, mit takarnak, meg egyáltalán mire jók.

A gyilkosságos rész gusztustalan volt, az egész könyv rém nyomasztó, a gyilkost ugyan nem találtam ki, de a célját a gyilkosságokkal majdnem, közel jártam. Ráadául olyan fura és bizarr világokat festett le a szerző, hogy nem értettem, miért akarna azokba visszatérni bárki is, hacsak nincs valami baj a fejével. (Ámbár a könyvben szereplő gyerekek nagy részének volt...)

Eredetileg paprikás posztot akartam írni, de még ennyit sem ér meg. Keszekusza marhaság volt, nem értem, mit olvasott az, akinek ez tetszett. Megkímélem magam a folytatásoktól, az biztos. Amúgy nem is tudom, hogy lehetne folytatni, mert nagyjából lezárult a történet.

10/1