Az írónő neve alapján azt feltételeztem, hogy ez is az Anna Pigeon sorozat darabja, de nem. Ez egy önálló mű, bár a fülszöveg alapján a borzongás itt is garantált. Elkövettem azt a hibát (?), hogy elolvastam néhány értékelést a könyvről, ami alapján arra jutottam, hogy ismét egy könyv, amitől félni fogok. Csak magamnak köszönhetem. Már megint nem néztem meg, mibe fogok bele. Ámbár nemrég olvastam egy blogban, hogy az illető nem szereti megnézni, miről szól az adott könyv, nem olvas róla értékelést, mert szereti, ha egy könyv meglepi. Ez is egy hozzáállás, és azt is biztos, hogy így bőven fogják meglepetések érni...
Úgy érzem, pont olyan nehéz dolgom van, mint az Ördögkatlannál, hogy mennyit írhatok anélkül, hogy túl sokat árulnék el a történetről. A borítón levő leírás ugyan lelő egy-két poént (szerintem), de azért még bőven akad izgulnivaló. És bár az előző Nevada Barr történetnél gyakran éreztem azt, hogy szorongva várom, mi lesz a következő oldalon, ezt a könyvet inkább mély szomorúsággal olvastam. Mindjárt ez elején kapunk egy kis pedofíliát, amit egy kislány ellen követnek el, aztán meg rengeteg vért, és egy 11 éves kisfiút, aki elítélnek a családja megöléséért, csak a bátyja marad életben. Két gyerekem van, és egyszerűen végig nem tudtam kikapcsolni a könyv olvasása alatt az anyát. Fájó szívvel olvastam a fiú tárgyalását, aztán az ítéletet, és azokat a dolgokat, amik az intézetben töltött évek alatt történnek vele. Mindezt a hatvanas években. És közben végig azon gondolkodtam, hogy valami csavar biztos lesz a történetben, hisz, ha "mindössze" egy gyilkos gyerekről szólna, akkor nem sok értelme lett volna megírni.
Aztán ugrik a történet, 2007-ben járunk, a könyv eleji borzalmakat átélt kislány már a a negyvenes évei végén járhat, és megismerkedik egy testvérpár egyik tagjával. Bevallom, majdnem lépre mentem. Az írónő ügyesen sugall bizonyos dolgokat, és könnyen bele lehet sétálni a csapdájába. Már bőven a könyv fele körül merült fel bennem, hogy másképp van, mint ahogy gondoltam. Több helyen is olvastam, hogy ki lehet találni a csavart, és tulajdonképpen tényleg rá lehet jönni, de ez szerintem nem baj. A Columbo elején is rögtön lehetett tudni, ki a gyilkos, mégis ugyanolyan érdeklődéssel néztem, hogy a ballonkabátos, örökös hadnagy hogyan is oldja meg az ügyet. Ebben a könyvben is jobban érdekelt a megoldás módja, mint maga a csavar megfejtése.
Egyvalamire viszont tényleg jó darabig nem jöttem rá, hogy ki a Vörösruhás Nő. Egy egészen picivel azelőtt ugrott be, mielőtt teljesen nyilvánvaló lett volna.
A borító kellőképpen sejtelmes, a fordítás pedig gördülékeny és élvezetes.
A könyv vége igen izgalmasra sikeredett, egy szuszra olvastam el nagyjából a könyv második felét. Nevada Barr ismét bebizonyította, hogy mestere a történetszövésnek, és a jellemrajznak. Ha csak ezeket nézném, tizest kéne adnom a könyvre, de mivel ez továbbra sem az én műfajom, ezért lesz egy csöppet kevesebb. Ez a könyv értékéből nem von le, csak épp engem más vonz. De még így is:
10/9,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése