Miért nem szeretek sokkolódni?

Az e havi körposzt témája a sokkoló könyvek, az "ilyen nincs vagy mégis van" alkotások, amiről úgy döntöttem, nem írok, mert ha tehetem, tudatosan kerülöm a sokkoló könyveket. Furcsa módon filmek, sorozatok esetében nem vagyok ilyen szigorú magammal, nem is igazán tudom, miért, talán mert az a 45 perc vagy másfél óra kevesebb időt vesz el az életemből, mint egy akár hetekig olvasott könyv. De ott is, ha tudható, hogy nagyon sokkoló, akkor nem nézem meg. Viszont ez sem egyértelmű, hogy mi a sokkoló, mert pl. A véres gyémánt c. filmen nem akadtam ki, de a Hét életet meg végigbőgtem, pedig mostanában az ilyen érzelmi reakciók nem jellemzőek rám. A bárányok hallgatnak c. filmet mind a mai napig nem láttam, a Keresztapát a híres lófejes jelenetnél hagytam abba, és soha többé nem folytattam, az Elemi ösztönt meg kb. a harmadik percben hagytam ott, amikor előkerült a jégvágó.

A társaim posztjait végigolvasva igazán hálás lehetek nekik, mert legalább ezeket az általuk erősen sokkolónak nevezett könyveket soha a büdös életben sem fogom elolvasni. A Beszélnünk kell Kevinről az egyik, amit ezután bottal sem piszkálnék meg, de a Salamon király szorong vagy Az édes életünk sem vonz, stb., lehetne még sorolni.

Amiért mégis írok a témáról, csak épp ellenkező előjellel, mint ők, az, hogy egyes posztokban voltak olyan mondatok, amik elgondolkodtattak. Az egyik Ilwerannál hangzott el: Azt hiszem egyébként, valahol nagyon sajnálom azokat, akik nem engedik be ezeket a sokkoló élményeket – azzal együtt, hogy értem, miért. Értem a fiatalos önteltséget éppúgy, mint a távolságtartással való védekezést – átestem mindkettőn.

Ez volt az a pont, amikor megint azt éreztem, hogy valami baj van velem, mint amikor azt írtam, hogy nem zavarnak a spoilerek. Ott az hangzott el, hogy valami pszichológiai oka van, hogy nem bírom (bírjuk mi néhányan) a feszültséget, most meg fiatalos önteltség? Távolságtartással való védekezés? Tessék? A fiatalos önteltség már csak a koromnál fogva is távol áll tőlem, de az önteltség sem hiszem, hogy jellemző lenne rám. A távolságtartással való védekezésen elgondolkodtam, és ebben lehet valami, de ettől még nem hiszem, hogy sajnálni kéne. Nem állítom, hogy egész pontosan meg tudnám fogalmazni, miért kerülöm a sokkoló könyveket, de azt hiszem, azért, mert épp elég sokkoló esemény van a saját életemben is, és a világban is, ezért ezekről már nem szeretnék még olvasni is. Persze, nekem is voltak olyan korszakaim, amikor ilyesmit elolvastam, az 1984 nekem sem maradt ki, és egyértelműen elborzasztott, Az ötödik Sally vagy a Virágot Algernonnak viszont számomra nem volt sokkoló, inkább csak izgalmas.

Az is kérdéses, hogy mit tekintünk sokkolónak. Társaim leírták, hogy sokkoló lehet pl. egy nagyon rossz könyv, a csapnivaló fordítás, egy szeretett szereplő halála, stb. Ezek engem sem sokkolnak. Az első kettő bosszant vagy dühít, a harmadik elszomorít, de nem sokkol. Leírták azt is, hogy van pozitív sokk, én ilyet sem tudnék mondani hirtelen. Számomra a sokk egyértelműen negatív szó, de nem kell egyetérteni. :)

Engem az sokkol, amire nem számítok, ami embertelen, kegyetlen, gusztustalan, fölöslegesen, öncélúan erőszakos vagy megbotránkoztató. Talán ezért nem tudok mondani konkrét könyveket, mert inkább csak egyes jeleneteik sokkolnak, mint az egész "am block". 

Figyelem, sokkoló leírások következnek, ha gyenge a gyomrod, vagy most reggeliztél, hagyd ki! (én szóltam) És még spoileres is lehet...

Mint az első és egyúttal egyetlen találkozásom Gaimennel az Amerikai istenekben, amiben van egy jelenet egy fickóról, akit felakasztanak, és halála pillanatában feláll a bránere olyan keményen, hogy sisakot lehetne rá akasztani. Pfuj, erre meg mégis mi a fene szükség volt? A történetet nem viszi előre, semmi jelentősége, öncélú megbotránkoztatás. Abba is hagytam, bár nem konkrétan emiatt. Ezzel szemben a Ripper Street c. sorozatban bemutatnak egy akasztást, amiben elmondják azt is, hogy milyen fontos a kötél megfelelő hossza, a testsúlyhoz képest, stb., és mivel sorozat, ugye, látni is lehet, hogy rángatózik a kötélen a delikvens. Ezt mégsem éreztem sokkolónak, mert célja van. Az epizódban szereplő fiatal fiút akarják ily módon rávenni, hogy beszéljen, mert magára vett egy gyilkosságot, amit nem ő követett el. Tehát a jelenetnek célja van, méghozzá valahol jó, mert a fiút akarják megmenteni vele. Elfogadom a durvaságot, mert megmagyarázható, oka van. Még egy akasztós jelenet, aztán abbahagyom, ígérem. A szitakötő borostyánban (Outlander 2.) c. kötetben egy hóhér részletesen elmeséli, hogy végzik ki a hazaárulókat, hogy kell úgy felakasztani, hogy életben maradjon, ki is lehessen belezni, és még azt is túlélje egy darabig. Ez annyira gusztustalan volt, hogy már-már elérte a sokk határát, főleg, hogy a hóhér egyértelműen egy beteg állat, és gyakorlatilag élvezi, ahogy erről beszél, de mégsem teljesen öncélú, mert egy kicsit figyelmeztetés Jamie számára, hogy mi vár rá, ha a trónbitorló mellé áll. Így bár végtelenül undorodtam, és szívesen kihagytam volna a könyvből, sőt, most is úgy gondolom, hogy felesleges volt ennyire részletesen leírni, valahol mégis el tudtam fogadni, igazából mégsem sokkolt. (A folyamatosan szemükbe lógó hajuk már inkább. :D)

A másik, ami miatt mégis megírom ezt a posztot, az Búkfaló Bill pár sora volt: Azok a könyvek érintenek meg igazán, amikben nem a nagy gaztettek, hanem a hétköznapok apró, kicsinyes gonoszságai vagy málladozó sorsai állnak össze életté(rré). Az atombomba ledobása, vagy a nácik rémtettei döbbenetes, és sokkoló történetek, de amikor a metróban meglátom a fiatal, kezdő, még nem szétrongyolt arcú, viszonylag rendezett ruhájú kéregetőt (akit társai, miután pénzt adtunk és arrébb mentünk, kiraboltak), valóban napokig nem térek magamhoz.

Ezzel tökéletesen tudok azonosulni, a hétköznapi gonoszságok a legsokkolóbbak számomra, a valódi napi történések, és épp ez az, ami miatt tudatosan kerülöm a sokkoló könyveket. Nem engedem be őket az életembe, ha egy mód van rá, mert nekem a könyv menedék is valahol, ahová nem akarom, hogy beférkőzhessenek a való élet borzalmai. Nevetni akarok, izgulni akarok, drukkolni a pozitív hősnek, reménykedni, hogy elkapja gonoszt, elvarázsolódni, netán művelődni, tágítani a horizontomat, de sokkolódni nem akarok. Ha emiatt szánalomra méltó vagyok, hát legyen úgy, én nem érzem magam annak.

Ha pedig még egy picit el akarok menni ezoterikus irányba, állítólag az jelenik meg az életedben, amire figyelsz. Ha a szegénységre, akkor az, ha az erőszakra, akkor az, ha pedig a bőségre, akkor az. Nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy ez ilyen egyszerű lenne, de az biztos, hogy mikor olvasok, a sokkoló dolgoknak nem szeretnék figyelmet szentelni. Szembe tudok nézni magammal, a környezetemmel, tudok egyetértően bólogatni úgy is, hogy közben nem akarok meghalni, nem érzem azt, hogy "ezt most miért kellett?", nem érzem azt, hogy lerombolják azt, ami számomra kedves, hogy elveszik a hitemet, mert a világ egy szörnyű és kegyetlen hely. Mert persze, valahol az is. Másfelől meg mégsem az. :)

(Megint nagyon kilógok a sorból... :D)

A többiek sokkoló élményei:

Bill

szeee

Miamona

PuPilla

Ilweran

tigi

Anaria

Bubu Maczkó

Katacita
Nikkincs