Az úgy volt, hogy olyan hosszúra nőtt már az elolvasandó könyveim listája (már arra is gondoltam, hogy nem kéne több könyvesblogot látogatnom, mivel MINDIG akadok valamire, ami érdekelne, hanem ki kéne kapcsolnom az internetet, és messziről elkerülni az újabb és újabb könyveket, de erre meg képtelen vagyok), hogy úgy döntöttem, egy időre lezárom a listát, és elolvasom az eddig felgyülemlett alkotásokat. Az is tekintélyes mennyiség.
Kivéve persze, ha valami igazán jóra akadok. Vagy valami régen vágyottat tudok beszerezni. Na, persze, hogy van kivétel. De azért alapjában, mondjuk, hogy ehhez tartom magam. Vagy legalábbis igyekszem.
Az álarcosbál a lista tetején volt. Még gyerekkoromban olvastam valamikor, a főbb vonalára emlékszem csak, meg egy-két apróság maradt meg (pl. hogy az osztálynak még mosolyognia sem volt szabad engedély nélkül - hát én még a 70-es években jártam általánosba, amikor a tanárverésnek még - hála Istennek - se híre, se hamva nem volt, na de azért ezt már akkor is túlzásnak tartottam, meg hogy nem szabad a padra könyökölni, mert ráncos lesz az ember lányának a könyöke, ilyesmik), úgyhogy úgy kezdtem neki, hogy biztosan lesz benne egy csomó dolog, ami újnak fog hatni.
Kicsit nyögvenyelősen kezdtem olvasni, de pár oldal után ráálltam, és utána már könnyedén és gyorsan haladtam vele. Az elolvasása után viszont rákerestem, hogy mások, akik szintén olvasták, mit írtak róla, mivel tudni akartam, hogy csak én érzek-e így. És azok közül, amikre rátaláltam, bizony úgy tűnik, hogy csak én. Merthogy nekik tetszett. Nekem meg nem. Azon gondolkodtam, hogy anno, első olvasatra mi volt róla a véleményem, de csak valami olyasmi rémlik, hogy fura könyvnek éreztem, és ellentmondásosak voltak az érzelmeim. Valószínűleg nem tudtam megfogalmazni úgy, ahogy most, mennyi? 30? vagy kicsit több? év után talán meg tudom.
Ott van ez az Éva néni, a szuper-tökéletes pedagógus, aki egy halálosan idegesítő figura. Ezt (szinte) mindenki imádja, mindent jobban tud (a 28 évével), és szerinte mindenki megnevelhető (az öregek is), és meg is akarja nevelni. Sőt, sikerül is neki! Ilyen ember a valóságban nincsen. Ilyen önfeláldozó, meg kedves, és jó, és határozott, és nagytudású. És ha van, akkor halálosan unalmas ember lehet. Szerénység viszont egy csepp sem szorult bele, és kétségei sincsenek, hogy vajon jól teszi-e, amit tesz. Állandóan jön a modern pedagógiával (a történet 1960-ban játszódik), ami ugye, a szocialista nevelés. Én még tanultam olyat a tanárképző főiskolán, hogy a célunk a szocialista embertípus kinevelése, de akkor már (a 80-as évek végén) röhögött rajta mindenki, és meg nem tudnám mondani, hogy az milyen is volt.
Ott van Kriszti, aki nem ismerte az édesanyját, mert a 2. világháború végén meghalt, közvetlen a lánya megszületése után egy bombázás következtében. Ő meg olyan semmilyen. Még ő a legelfogadhatóbb ennek ellenére. Az ő reakciói legalább érthetőek.
Ott van Endre, az apja. Ez kérem, egy tökéletesen sótlan figura. Ez elmegy dolgozni, aztán haza, a lányára szinte rá sem néz, az anyósával él együtt, jóformán az neveli Krisztit. A lakásukban csend van, a rádiót sem kapcsolják be, tévé meg még nincs is. Belehabarodik Éva nénibe, és persze happy end a vége, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hát meg is érdemlik egymást. Az uralkodó, irányító Éva néni, meg a megadó, mindenbe beletörődő apuka. Atyám!
Nem tudom, a könyvet dícsérők hány évesek, mennyire vannak saját emlékeik a korról. De mint említém, az "átkosban" nőttem fel, úgyhogy ez az úttörőzés nekem még a mindennapjaimat jelentette. Hogy én már akkor is hogy utáltam ezeket a közösségi cuccokat! Hogy délután a szabadidőmben mehettem vissza rajgyűlésre, meg a kötelező számháborúk (inkább lőjenek le, minthogy még egyszer részt vegyek egy ilyenben) akadályversenyek és felvonulások! Erőltetett dolgok voltak ezek. Bár kétségtelen, hogy a gyerekek felügyelet alatt voltak, de amúgy sem volt divat a csavargás meg a drog.
Ami még nagyon zavart, hogy Kriszti az anyukáját úgy nevezte, "a Zsuzsa". Ennek a Zsuzsának volt egy levele, amit a fronton harcoló férjének írt az óvóhelyről. Ebben a férfit Endinek szólította! Endinek, te jó ég!
Nem tudok a könyv keletkezéséről semmit. Nem tudom, Szabó Magdának mennyire volt muszáj ezt a könyvet ilyenre megírnia. Annyit tudok a korról, hogy bizony akkoriban, ha egy író élni (akár szó szerint is) és írni akart, meg kellett alkudnia, és olyat is írnia, amit különben magától nem tett volna. Talán még az írónő is idealista volt akkoriban, nem tudom. Ha ez egy ilyen könyv, akkor a helyén kéne kezelni, és nem venni halálosan komolyan.
A pontozással bajban vagyok, mert vannak benne szép megoldások. A háborús és az előtte levő évekre visszaemlékezés majdnem tökéletes. A nagymama figurája, aki nem tudja feldolgozni a lánya elvesztését, és emiatt majdnem teljesen félreneveli az unokáját is, majd egy öregkori szerelem hatására kinyílik, telitalálat. Ill. ilyen Lujza néni, a matek-fizika szakos tanárnő is, akinek, ha megismerjük az életét, megsajnáljuk, és együtt tudunk érezni vele. Ahogy már írtam, a stílusa gördülékeny, könnyen olvasható, ez is a javára írható a könyvnek.
Ugyanakkor sok a sérült figura, akiknek mindnek sikerül, Éva néni áldásos ténykedése nyomán, megjavulnia. Csakhogy szerintem az emberek nem változnak meg ilyen gyorsan. Több éves, évtizedes berögződések, sérülések nem tűnnek el csak úgy pár hónap alatt.
Egyszóval nem hiszem, hogy lesz 3. elolvasás is, legalábbis önszántamból nem. Ha Szabó Magda, és ifjúsági irodalom, akkor az Abigél.
Na jó, legyen:
10/6
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése