Eltértem a listától...

Hát persze, hogy eltértem, gyarló ember vagyok, ez van.

Két viszonylag rövid írás vonta el a figyelmemet az eredeti olvasmánylistámról, aminek nem tudtam ellenállni.

1. Alessando Baricco: Selyem

Az írótól először a Novecentót... ööö, izé, nem olvastam, hallottam (hangoskönyvben). Valami teljesen mást kerestem, és valamiért ez egy mappába volt csomgolva vele. Ha már ott voltam, gondoltam, belehallgatok, bár (szokás szerint) fogalmam sem volt, ki az író, vagy miről szól a könyve, és azonnal beszippantott. Magával ragadott a férfi története, aki egy hajón élt, és évtizedekig nem lépett le róla. Kivételesen jó filmfeldolgozást készítettek belőle Az óceánjáró zongorista legendája címmel. (Olyan csemege magyar hangokkal, mint Mácsai Pál, akit nem sűrűn hallani szinkronizálni.)

Így amikor lehetőségem támadt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy el ne olvassam a Selyem c. művét is. A könyv még 100 oldal sincs, a szeptember eleji hőségben épp ki tudtam olvasni a strandon töltött 3 óra alatt (én nem fürödtem) az árnyékban.

A könyv novellának hosszú, regénynek rövid, az író maga is egyszerűen történetnek hívja. "Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap." Ez a történet igen nagy mértékű leegyszerűsítése, de végül is igaz. A szerző ezt írja róla:

"Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. "

A történet elég egyszerű, néhány mondatban el lehetne mondani, ami mégis megragadó, az Baricco mesélői stílusa. Nem tudom, mennyire köszönhető a fordításnak, milyen lehet az eredeti, de én végig úgy éreztem, hogy a szavak lebegnek, könnyedén és gyönyörűen. Pedig látszólag csak egymás után vannak téve, a történet lineáris sorrendjében, szinte csak tényeket ír le, és mégsem tudtam szabadulni ettől a lebegéstől.

Az ismétlődő mondatok, bekezdések voltak a kedvenceim, ahogy a történet látszólag újra meg újra ugyanúgy alakul, de valójában mégsem. Mikor a főhős ismét elindul Japánba selyemhernyó petéért (innen a cím), a szerző ugyanazokkal a szavakkal írja le az utazását, de mindig van egyetlen szó változás, ami jelzi, hogy a történetben is lesz változás. Az egyetlen változás a Bajkál-tó leírása, ami hol tenger, hol démon, hol végzetes.

"Metz közelében lépte át a francia határt, keresztülment Wüttembergen és Bajorországon, belépett Ausztriába, vonaton érte el Bécset és Budapestet, aztán Kijevbe vezetett útja. Lovon tett meg kétezer kilométert az orosz sztyeppéken, átkelt az Urálon, Szibériába jutott, negyven napig utazott, míg elérte a Bajkál-tavat, melyet a helybéliek tengernek mondtak. Onnan az Amúr folyó partján haladt, majd végig a kínai határ mentén az Óceánig, s mikor elérte az Óceánt, tizenegy napra megállt Szabirk kikötőjében, akkor egy holland csempészhajó elvitte a Teraja-fokra, Japán nyugati partjára. Mellékutakon, gyalog vágott Ishikawa, Tojama, Niigita tartományokon, majd Fukushima tartományba jutott, s elérte Shirakawa városát..."

Mikor belevágtam a könyvbe, azt hittem, nem tudom, miről szól, de menetközben rájöttem, hogy ismerem, mert láttam már filmben. De a film a történetén kívül, úgy látszik, nem hagyott bennem mélyebb nyomokat, mert a szereplőkre sem emlékeztem. Valamiért Tom Cruise rémlett a főszereplőnek, de nagyon nem ő volt, és az, hogy a feleségét Keira Knightley játszotta, végképp kiesett. Köszönhető ez talán annak, hogy nem tartom jó színésznőnek, minden filmjében, amit eddig láttam, ugyanazokat az eszközöket használta. Ugyanazok a mosolyok, fintorok, ugyanazok a mozdulatok. Szemben a Novecento filmfeldolgozásával, ami méltó párja a könyvnek, itt győzött a papírforma, hogy a könyv jobb.

A pont pedig mi más lehetne, mint 10/10 Nem tudok rá rosszat mondani.

2. C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei

Nos, talán ez a könyv volt a büntetésem a listám megszegéséért (kell nekem az a lista egyáltalán?), mivel hatalmas csalódást jelentett.

Pedig minden adva volt egy jó könyvhöz, a nagy név (ha valakinek nem rémlene az író, Narnia környékén keresgéljen), a szellemes alapötlet, és a jópofa cím.

Csűrcsavar egy ördög, aki az unokaöccsének (aki gondolom, szintén a szarvas-patás fajtából való) írt levelekben tanácsokkal látja el, hogy miként csábítsa az embereket a rosszra. Az unokaöcsöt Ürömvölgyi öcsémnek szólítja. Ebből talán látható, hogy valami kis könnyed, vicces írást vártam, ehelyett egy csomó unalmas szöveget kaptam. Szegény fordítónak elege lehetett a tekervényes, de amúgy semmitmondó mondatok lefordításából. Ráadásul a levelekben kb. ugyanazok ismétlődnek, nagyjából, hogy Ürömvölgyi érje el, hogy a kiszemelt áldozat ne járjon templomba, vagy unjon ott lenni, vagy horrobile dictu, ne is higgyen Istenben. Hogy ezt hogy érje el, arra már sok gyakorlati tanácsa nincs.

Erről meg a nevelési tanácsok jutottak eszembe: érje el a kedves anyuka, hogy a gyerek szót fogadjon, meg legyen következetes, de hogy a gyakorlatban ez hogy is néz ki, arra már nem tudnak példát mondani. Úgyhogy ez engem olyan mértékben bosszantott, hogy szégyen ide, szégyen oda, olyat tettem, ami évente max kétszer fordul elő, alig pár oldal után abbahagytam a könyvet.

És mivel így tettem, pontozni sem fogom. Passz.