Tyúkaltatás

Már vagy a hónapja tervezek írni a tyúkkalandjaink folytatásáról, de valahogy nem jutottam hozzá, pedig jelentős haladásokat értünk el. Az esti "lefektetés" mára zökkenőmentesnek mondható. Ha az most valami film lenne, akkor láthatnánk több rövid jelenetet, amint egyre könnyebb és könnyebb a tyúkok ólba terelése. Olyasmit, mint a Rockyban pl., mikor Stallone először csak felvánszorog a lépcsőn, és alig kap levegőt, majd egyre könnyebben fut fel, a végén pedig már szinte felszökell, mint egy gazella.

Egy filmben láthatnánk, hogy eleinte a tyúkok jó részét egyesével kellett befogni, és bedobálni az ólba, aztán egyre kevesebbet, a többieket elég volt terelni, majd láthatnánk, amint én, a kis észlény, rájöttem, hogy nem kell csinálni semmit, maguktól is szépen besétálnak.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy erre véletlenül derült fény. Bár már egy ideje motoszkált bennem a gondolat, hogy meg kéne várni, míg elkezd besötétedni, és meglátjuk, mi történik. A csudának sem volt kedve minden este fogócskázni 20 tyúkkal. De a férjem, talán az első esti rossz tapasztalatnak hála, ragaszkodott hozzá, hogy még világosban hajtsuk be őket. Aztán agusztusban egy hétre elutazott, a tyúkok (háztartás, gyerekek, kutya és két macska mellett) rám maradtak, és én arra gondoltam, amiről férjem nem tud, az nem fáj neki. Később mentem le a tyúkudvarba, majdnem sötét volt már. És bár reméltem, hogy pozitív dolog vár rám, mégis megállt bennem az ütő az üres udvar láttán. De a tyúkocskák bentről bíztatóan kurrogtak: itt vagyunk, ne aggódj! Mivel azonban az ólban már sötét volt, azt nem láttam, mind bent van-e, így reggel némi izgalomal számolgattam őket. Mind megvolt.

Másnap este, gondoltam, végignézem a műsort, és akkor mentem le, mikor kicsit szürkülni kezdett. Úgy 20 perc alatt szépen lassan beszállingóztak. És ez máig így van. Hamarosan a fevési rendre is rájöttem. Vannak a korán fekvők. Ők olyanok, mint a társasági eseményekre korán érkezők, akik elfoglalják a legjobb helyeket. Aztán van a középmezőny, akik esznek-isznak bevonulás előtt, kimulatják magukat, ők vannak a legtöbben. Ilyenkor már hallhatóak belülről a helyezkedés hangjai. "Nem mész innen, hé, ez az én helyem!" Majd maradnak négyen, végül ketten. Többnyire egy fehér meg egy fekete. Őket őrszemeknek hívom. Mindegyik pipi, mielőtt belépne az ólba, megáll az ajtajában, és körülnéz. Talán ismerőst keresnek, talán felmérik, hogy szabad-e még valamelyik páholyülés, vagy már csak a nézőtéren, az egyszerű pórnép között van hely, nem tudom.

Mindig van egy, amelyik, miután bement az egyik ajtón, némi verekedést idéző hangok után (mint a Bud Spencer filmekben, mikor nem látunk semmit, csak a hangokat halljuk, majd előtámolyognak az összevert rosszfiúk), előjön a másikon, közömbösnek szánt arckifejezéssel. Tesz egy kört, és újból bevonul. Amikor a két őr is bemegy, akkor lehet bezárni az ajtókat. Egy ideig még folyik a helyek elosztása (ennek a hangjaitól eleinte megfagyott az ereimben a vér, de mára már megszoktam, és rá se hederítek), aztán csönd lesz reggelig, amikor is hangos kárálással jelzik, hogy "feljött a nap, és mégis hol késik a reggeli?"

Az ember azt gondolná, a tyúkok unalmas jószágok, egész nap semmit sem csinálnak, csak csipegetnek meg kapirgálnak, tojást tojnak, ilyesmi, de ez tévedés. Ám erről legközelebb.