A C-P duó: Kannibál-dal

(Ki emlékszik még az "emlékrohamaimra" pár hónappal ezelőtt? Akkor vallottam be, hogy gimis koromban egy költőduó egyik tagja voltam. Nos, így lefekvés előtt egy "könnyű" témájú kis vers. Honnan jött? Nem is értem. :D Az eleje kicsit szerencsétlen, de a végére belejöttünk.)

"Kérek egy feketét!"

Tért be a vendéglőbe.

"Ajánlhatok remetét?"

Szólt a vendéglőse.

"Kora legyen 32.

Foga ugyanennyi."

"Itt fogyasztja, csomagoljam?"

S rögtön elintézi.

Vérben ázva fejét vette

A szegény remetének.

Csomagolta, hazavitte

Ünnepi ebédnek.

Lehámozta a bőrt róla,

Beáztatta sóba,

Bárdot fogott jobb markába,

Aztán kicsontozta.

Vérben úszott már a konyha,

De még kibelezte,

Nem érezte már a hulla,

Hogy a sütőbe tette.

1984.

In memoriam...

Mikor megláttam a nevet a telefon kijelzőjén, nagyjából már tudtam, miért hív. Évek óta nem találkoztunk, nem beszéltünk telefonon sem, se levél, se email nem jött, még egy karácsonyi lap se.

Lehetne rajta hosszan molyolni, hogy alakult ez így, gyerekkorunkban olyan jóban voltunk, mindig öröm volt, ha meglátogattak. Aztán ritkultak a látogatások, végül elmaradtak teljesen. Mindig bajban voltunk, ha meg kellett határoznunk, milyen rokonsági fokban állunk egymással, mert egy generációs ugrás miatt az apám öccse (féltestvére) egy évvel fiatalabb nálam. Akárhogy nézzük, a nagybátyámnak kéne lennie, de mivel fiatalabb nálam, ez sosem jött a nyelvünkre.

Aznap is sejtettem, hogy nem bájcsevegni akar este 9-kor. Azt akarta közölni, hogy meghalt az utolsó nagyszülőm, a nagyanyám, az apám és az ő édesanyja.

Amikor az apám, lassan 5 éve meghalt, hatalmas sokk ért. Épp csak kezdtem kiheverni az anyám 15 hónappal korábbi halálát, mikor jött az újabb temetés. Ezért sokáig fel sem fogtam, hogy az apám anyja még él, aki a fiát vesztette el! Nem nagyon tudok rosszabbat elképzelni, mint hogy valaki túlélje a saját gyerekét, természetellenes. A gyerek temeti el a szülőt, és nem fordítva. Pedig talán nem is olyan ritka ez, mint gondolnánk. Anyai nagyanyám is eltemette négy gyermeke közül az egyetlen fiát, és a családom másik részeiből, ismerősök, barátok között is mindig akad hasonló történet. De akkor is...

A temetés tervezett módja meglepett. Ún. szóróparcellás temetést kért a nagyanyám. Nem akar a 2. férje mellé kerülni. Megvan ennek az oka, de elég intim történet, nem mesélem el. Bevallom, nem hallottam róla, hogy már nálunk is létezik ilyen temetési forma. Valahol elakadtam az amerikai filmeknél, ahol a hamvakat kiszórják a szélbe, bele a tengerbe, stb. (Mint a számomra felháborító és gusztustalan Elisabethtown.) De ez nem egészen az, hiszen itt a temető egy meghatározott részében szórják szét a hamvakat. De vajon nem válik ez így személytelenné? Hisz onnantól nincs egy sír, ahová ki lehet menni, virágot vinni, elmondani adott esetben a bánatunkat, örömünket, Mindenszentekkor gyertyát gyújtani, stb. Olyan, mint egy tömegsír. Jó, teher sincs, kényszerű kötelesség, sírgondozás, sírmegváltás, és ha már minden rokon eltávozott, kidőlt-bedőlt, felismerhetetlen sírhely sem. Nem ítélkezem, mindenkinek magának kell ezt eldöntenie, de jómagam egyelőre viszolygok ettől a lehetőségtől.

Senkit nem terhelnék a gyászommal, amúgy sem tartottam nagyanyámmal sem szoros kapcsolatot az utóbbi időben, évi 1-2 telefon, karácsonyi lap, ennyi. Azért persze megviselt az újabb haláleset, egy újabb ember tűnt el az életemből. Amiért ezt a posztot írom, az inkább az, hogy elgondolkodtam, az élet hogyan tűnik el, hogy pereg ki az ujjaink közül, mint a homok.

Elgondolkodtam, hogyan is éljük az életünket, elsősorban persze a magamét, hisz azt ismerem legjobban, de elég sok ilyen-olyan példát látok magam körül.

Hányan mondhatjuk el vajon magunkról, hogy teljes életet éltünk, hogy amikor visszatérünk a Teremtőnkhöz (ki miben hisz, úgy nevezi), Popper Péterrel szólva, nem hagyunk magunk után maradékokat? Ezt ő úgy értette, hogy megéljük, átéljük az adott életkort, annak feladatait, a iskolás nem akar ovis lenni, a felnőtt nem akar kamasz lenni, stb. Valahogy úgy szerepel a Bibliában, hogy az élettel betelve tér meg Istenhez.

Vagy inkább vonszoljuk magunk mögött az életünket, mint egy koloncot, amiben nem sok öröm akad? Mókuskeréknek érezzük. Reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni (már aki olyan szerencsés, hogy még van munkája), végigrobotoljuk a munkaidőt, utána rohanás bevásárolni, gyerekért menni, haza, vacsora, házimunka, jó esetben lerogyunk a tévé elé, pár percig mélán bámuljuk, és már vége is a napnak. Másnap kezdődik elölről az egész. És akik mellettünk vannak, akikkel együtt, legalábbis egy fedél alatt élünk, velük vajon milyen a kapcsolat? Felületes mondatok, mi volt az iskolában, milyen napod volt a munkahelyen, holnap ki megy a gyerekért az oviba? Vagy van benne valódi tartalom?

Hány évet, évtizedet töltünk el azzal, hogy boldogtalan helyzeteket, kapcsolatokat tartunk fent, mert nem merünk változtatni, vagy úgy érezzük, lehetetlen a változtatás, pl. nincs meg rá az anyagi fedezet? Hogy váljak el, hogy költözzek el, hogy kezdjek új vállalkozásba pénz nélkül? És minden marad a régiben.

Valahol azt olvastam, nemcsak jogunk, egyenesen kötelességünk boldoggá tenni az életünket. Jól hangzik, és szívesen egyet is értenék vele, csak éppen nem ilyen egyszerű. Hisz annyi minden befolyásolja az embert. Sajnos, nincsenek válaszaim, nem tudom megmondani, mi a megoldás. Csak annyit tehetek, hogy megállok, és elgondolkodom. És sajnos egyre több az ilyen megállásra késztető alkalom...

Frissítés: Mégsem szórásos temetés lesz, hanem sima urnás. Én megkönnyebbültem, bár biztosan mindegyik fajtának meglehet a maga létjogosultsága, értelme.

Emlékroham 2. : A C-P duó

A C-P duó egyik tagja én voltam még gimiben, a másik Gabi barátnőm. Nem tudom, szeretné-e, ha kiírnám a teljes nevét, ezért maradtam a kezdőbetűnél. Mi voltunk az osztály költői. Bezony! Nem pénzköltők, kérem szépen, hanem versköltők.

Már nem igazán emlékszem, hogy kezdődött, eleinte csak hülyéskedésből írogattunk verseket, aztán, hogy el ne felejtsük őket, leírtuk egy füzetbe (majd egy másodikba), és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mi lettünk az osztály költői.

A pályafutásunk csúcsa talán az volt, mikor a tesi tanár verset íratott velünk nőnapra a tantestület hölgytagjai számára. Naná, hogy vállaltuk! Addig se kellett tesizni.

Egyik nap újra olvasgattam pár alkotást, és hát bizony elég sutácskák, nem jön ki a ritmus, bénák a rímek, a tartalomról nem is szólva, de mi nagyon jól szórakoztunk, és azt hiszem, az volt a fő.

Álljon itt egy mű a korai korszakból. Előzetesként, ki tudja, mi az a stencilezés? Nem emlékszem pontosan a technikára, de valahol a nyomtatás és a fénymásolás között helyezkedik el. Ilyen stencilezett lapokon kaptunk egy csomó anyagot, elsősorban angolból, ami nagy kincsnek számított, mert a stencilpapír drága volt, és ha már nem használtuk, vissza kellett adni. Ez tükröződik a műben... Ha jól emlékszem, valós személy volt részben az ihletője, de már meg nem mondom, ki volt az.

Íme:

Szerelmetes költemény Benőhő'

(versparódia)

Szerelmetes Benci,

Hozzád szívem zengi,

Add be a stencilt,

S kapsz egy puszit,

picit.

Szemed savószíne

Szívembe marott,

Egy zsírplecsnyi míve

Ékesíti farod.

Hajad, mint a széna,

Fejed ezért béna,

Ezért mondom Benő,

Fejed lágya benő

(hetne).

Benő, Jenő, Endre,

Mind egyre menne,

De csak te vagy, Benő,

Ki szívembe benő.

Emlékroham 1. : Eszter és a kilencbetűs angol szó

Mostanában emlékrohamaim vannak. (A szót egyébként a Charlie és a csokigyárból vettem, de ez nem lényeg.) Öregszem, vagy a mostanában végrehajtott selejtezésekkor előbukkanó írások, fényképek, egyebek okozzák? Nem tudom. De régmúlt események árnyai követnek.

Eszter tanítványom volt, megvan már 16 éve is. Azóta már felnőtt nő, akkor apró, másodikos kislány volt, aki angol órákra járt hozzám. Akkoriban gyakran gondoltam azt, hogy ha lányom születne, olyat szeretnék, mint ő. Vöröshajú volt, csupa szeplő, és ahogy mondani szokták, a szeme sem állt jól. Állandó huncut mosoly bújkált a szája sarkában. Késői gyermek volt, két testvére már felnőtt, sőt, a nővére már maga is anyukának készült. Az ilyen gyerekekre mondják, hogy épp olyan elkényeztetettek, mint az egykék. Szüleik szeme fénye. Van is benne valami, hisz gyakorlatilag vannak testvérei, de mégsem azokkal nő fel.

Eszter azonban nem volt egyszerű eset. Határozott elképzelésekkel rendelkezett. Egyszer például azt kérte, hogy a táskáját ne a hátára, hanem előre, a mellkasára segítsem felcsatolni, és majd hátrafelé fog járni. Voltak kétségeim, hogy ez az anyukájának mennyire fog tetszeni, de ő ragaszkodott hozzá.

Hozzá tartozik, hogy a 3. emeleten laktunk, és lift nem volt, így az anyukája, hogy megspórolja a lépcsőmászást, csak felcsöngetett, ha megjött érte, Eszter meg leszaladt. Az erkélyről figyeltem a fordítva felvett táska hatását, és sajnos, igazam lett, anyukája elég mérgesen szidta miatta, és igen gyorsan került vissza a táska az őt megillető helyre.

Az egyik órán a ház helyiségeit vettük, és megkértem, hogy másolja le az egyik szót a füzetébe. Eszter hallgatott, gondolom, gyors fejszámolást végzett, majd közölte, hogy ez kilenc betű, ő aztán ezt le nem írja! Ilyen hosszú szót, na de kérem! (Tippek jöhetnek, vajon melyik szó lehetett, én már bevallom, nem emlékszem.)

Lázasan gondolkodtam, vajon mit lépjek erre. Majd a következőt eszeltem ki.

- Jól van, ne írd le! De majd jönnek érted egyik éjjel, és elvisznek a lusták országába. Ott nem kell semmit sem csinálnod, csak fekhetsz egész nap, de enni sem kapsz, éhen is halhatsz.

(Talán a Május 35. Eldorádója vagy a Misi mókus kalandjai elhízott rágcsálói ihlették, nem tudom, honnan jött az ötlet.)

Eszter kétkedve nézett rám, oldalra fordított fejjel, majd közölte:

- Ezt Bea néni most találta ki.

- Lehet, hogy most találtam ki, de lehet, hogy nem. - feleltem könnyed hangon.

Kis szünet, majd Eszter sóhajtva közölte:

- Na jó, leírom.

Néha eszembe jut, hogy vajon mekkor lelki traumát okozhattam neki...

Nem hiszem, hogy hozzájárult volna, de a kislány sajnos, csak egy évig járt hozzám. A következő évben, valami rejtélyes oknál fogva a szülei németre iratták be. Pedig kérte, hogy maradhasson, szeretett hozzám járni, de a szülő érdekes emberfajta. Saját tapasztalatból is tudom ma már.