William Shakespeare: Coriolanus

Egy ideje már tervezem, de Zenka nagy nyári Shakespeare-kihívása adta meg a végső löketet, hogy újraolvassam az avoni hattyú pár művét. Hogy mi vezetett épp a Coriolanushoz, főleg, hogy már írtam arról, hogy nem a tragédiái a kedvenceim, arról majd kicsit később.

Bár már olvastam valamikor, talán még gimis lehettem, talán főiskolás, de teljesen elfelejtettem, hogy ezt a drámát Petőfi Sándor fordította. Még csak arra sem emlékeztem, hogy valaha tanultam volna, hogy Petőfi egyáltalán tudott angolul, de nyilván tudott. A latin nevek átírásánál van egy kis keveredés: Caius Martius helyett Cajus Marcius szerepel, ami így elég öszvér megoldás lett, míg a többi név nem változott. 

Caius Martius egy római nemes, akinek szó szerint a mindene a háborúskodás, arra nevelték gyerekkora óta, hogy Rómáért mindent, és minél több sérülése van, annál jobb. Ha pedig elesik a harcban, hát dicsőséggel hal meg. A Coriolanus melléknevet azután kapja, hogy gyakorlatilag egyedül beveszi az ellenséges volszkok városát, Coriolit. Megvív és majdnem le is győzi a volszkok vezérét, Tullus Aufidiust, majd győzedelmesen hazatér. Nem értettem az anyját, akinek fontosabb volt a fia dicsőséges győzelme, mint az élete, de bizonyára ilyen nők is vannak. 

Anyja és atyai jó barátja, Menenius Agrippa azt szeretnék, ha megtenné a következő logikus lépést, és indulna a szenátusi helyért. Ehhez azonban el kell nyernie a nép jóindulatát, akik amúgy ki nem állhatják, többek között, mert gőgösnek tartják. Ez az ellenszenv kölcsönös, hisz Coriolanus megveti a népet, és rendkívül nehezére esik a kedvükben járni, szavazatot koldulni. Akkoriban az volt a szokás, hogy a sebesült katonák kiállnak a térre, és mutogatják a sebeiket, ezzel is kivívva a nép rokonszenvét. Nagyon-nagyon nehezen, de Coriolanus megteszi ezt, és végül sikerül is elég szavazatot szereznie, de aztán csak sikerül a népet ellene hangolni, és az áhított szenátori cím helyett száműzetés lesz a jutalma. 

Ekkor jön az a rész, amit ugyan értek, de szerintem nem következik elég logikusan az előzőekből, nincs eléggé megindokolva, Coriolanus sértettségében, bosszúvágyból átáll a volszkokhoz. Bár elismerem, hogy a harag és a bosszú igen erős érzelmek, igen sok borzalmas dologra rá tudják venni az embert, valahogy az előzményekből Coriolanus nem tűnt olyan embernek, aki ilyen lépéshez folyamodna. Hol van a Róma iránti szeretete, hűsége? Mindegy lenne számára, hogy hol harcol? Mondom, megértem az érzelmeit, de hogy épp ahhoz forduljon, aki alig pár napja még a halálos ellensége volt? Megtámadná azt a várost, ahol nem mellesleg a barátja, az anyja, a felesége és a fia él? Ez legalábbis felvet néhány érdekes kérdést a jellemével kapcsolatban. 

De amit szintén nem értek, hogy Aufidius vajon miért fogadja be gyakorlatilag azonnal az ellenségét? Számára sem fontos semmi más, csak, hogy nemvárt szövetségest kap Róma ellen? Coriolanus segítsége igencsak értékes, hiszen amellett, hogy testközelből tapasztalhatta, milyen kíméletlen katona is, még bőséges helyismerettel is rendelkezik. De hol van a tisztességes, nemes vezér, aki nem kér az árulóból, akármennyi előnye is származhat belőle? Sehol. Már együttes erővel készülnek Róma ellen. Nem csoda, ha Rómában megijednek, és többen is elmennek irgalomért könyörögni. Először Menenius, a barát, akit Coriolanus meg sem akar ismerni, majd a családja, anyja, felesége, fia, akik már nagyobb szerencsével járnak, mert sírásuk meglágyítja a katona szívét, aki azzal áll Aufidius elé, hogy inkább kössenek békét Rómával. Nem tudom, mit várt, de ezúttal nem lepődtem meg a volszk vezér reakcióján, aki több más emberrel együtt megöli, majd mikor elpárolog a haragja, tisztességes végbúcsút vesznek tőle.

Talán érződik, hogy másodszori olvasásra sem lett a kedvencem a darab, és bár WS-nek más művei sem tökéletesek, de szemet tudok hunyni a hibák felett az egyéb erényei miatt, itt ez nem sikerült. Nagy hiányérzet maradt bennem.

S hogy miért mégis ez a darab lett az első az újraolvasós sorban? Mert még január végén láttam a National Theatre Live előadássorozatán belül. Lassan egy éve, hogy először hallottam erről a kezdeményezésről, pedig nem újkeletű. A lényege, hogy angol színházi előadásokat közvetítenek a világ számos mozijában, részben felvételről, részben az előadással azonos időben, kivetítő segítségével. Budapesten az Uránia moziban láthatók ezek, ha valakit érdekel, érdemes jó előre lefoglalni a jegyeket, mert elég gyorsan fogynak. Az idén Shakespeare-emlékév is van, csak szólok! 

Mikor elkezdtük nézni a darabot, úgy éreztem, valamiről csúnyán lemaradtam, hogy talán nem a színdarab elején kezdődik ez előadás (újraolvasás után, de, ott kezdődik), kicsit "csapjunk a lecsóba" érzésem volt, és kapkodtam a fejem, ezért már ott elhatároztam, hogy ezt nekem ismét el kell olvasnom, hogy meg is értsem, amit láttam. Eddig tartott... A másik zavaró körülmény a felirat volt. Alul ugyanis ott maradt az angol felirat, és ahelyett, hogy kitakarták volna, és ráteszik a magyart, az felülre került, ami némiképp tudathasadásos állapotot eredményezett, mert nem tudtam eldönteni, melyiket olvassam, ráadásul a magyar felirat igen komoly, több másodperces csúszásban volt. Shakespeare angolul azért elég nagy falat nekem, ezért aztán a szövegértéssel is bőven akadtak gondok. Helyenként jóformán csak most értettem meg, hogy mit láttam. Némi túlzással. 

Ez a darab azok közé tartozott, amik élőben mentek, furcsa érzés volt arra gondolni, hogy Angliában és a világ még sok más mozijában egyszerre nézi ugyanazt az előadást több ezer ember. Mit tesz a modern technika! Az elején megnézhettünk egy érdekes rövidfilmet magáról a színházról, ami valaha banánérlelő raktár volt, és az alkotókról, szereplőkről, az alkotás folyamatáról. Ez jó volt ráhangolódásnak. 

Az előadással kapcsolatosan vegyesek az érzelmeim. Az épp csak jelzés értékű díszlet, a mai ruhák nem zavartak, azon is túltettem magam, hogy egyes szerepeket nők alakítottak, akik eredetileg férfiak voltak. Vigye kánya, belefér! A rendezéssel sem volt különösebb bajom, de a színészi alakításokkal már nem voltam maradéktalanul elégedett. Bár Tom Hiddlestont jó színésznek tartom, magamban nem őt látom, ha elképzelem, hogy néz ki Coriolanus, inkább valami nagydarab gyilkológépet, mint pl. Russell Crowe a Gladiátorban vagy Hadley Frasert, aki Aufidiust alakította. Kétségtelenül igen lelkes, energikus előadást láttam tőle, beleadott mindent, de nekem ezúttal ez nem volt elég. 

A Meneniust alakító Mark Gatiss jó választás volt, de az anyát és a feleséget alakító színésznők nem tudtak magukkal ragadni. Mikor könyörögni mennek Coriolanushoz, engem nem hatott meg, én biztos nem fakadtam volna könnyekre tőle. Pinduri szerepben feltűnik Alfred Enoch, a Harry Potter-filmek Dean Thomasa, mint C. katonatársa, bajtársa, alakítása korrekt volt, talán egy nagyobb szerepben jobban megcsillogtathatta volna a képességeit.

Az előadás két részből állt, az első fele nem igazán kötött le, szemben a másodikkal, ami sokkal jobban tetszett. Volt néhány történetbeli apró eltérés az eredeti darabhoz képest, ami túlzottan nem volt zavaró, a vége pedig igen hatásosra sikerült. 

Akárhogy is, hibái ellenére nagy élmény volt, és remélem, megismételhetem majd ezt a fura színház-mozit valamikor egy másik darab megtekintésével. De legközelebb igyekszem valami vígjátékot választani. Vagy legalábbis valami kevésbé véreset...