Robert Galbraith: Kakukkszó

Vagy inkább J. K. Rowlingot kellene írnom? Az irodalomkedvelők nagy része biztosan hallott a botrányról, amiben kipattant, hogy a fenti név alatt valójában a Harry Potter-sorozat nagy sikerű írója rejtőzik. Ő állítása szerint azért nem a saját nevén írt, mert ki akarta próbálni magát úgy is, hogy az olvasók nem tudják, ki Galbraith valójában. 

Persze, rögtön lábra kaptak mindenféle híresztelések, összeesküvés-elméletek marketing fogásokról, stb. Szerintem Rowlingnak nincs rá szüksége, hogy így szerezzen magának figyelmet, hiszen akár telefonkönyvet vagy használati utasítást is írhatna, akkor is vennék, mint a cukrot, de már én is elviccelődtem magamban azon, hogy talán valóban létezik valahol egy Robert Galbraith, aki megírta ezt a könyvet, és aki mondjuk, Rowling barátja vagy rokona, akinek a révén sikerült egy "kicsit" felturbóznia a könyve eladási példányszámát... Ki tudja, mi az igazság?

Egész biztos, hogy sokan soha nem vették volna a kezükbe ezt a könyvet, ha nem derül ki, hogy valójában Rowling a szerző, és be kell vallanom, én is köztük vagyok. Nem vagyok nagy krimirajongó, bár filmen, sorozatban elég sokat megnéztem, olyan klasszikusokat, mint a Columbo, a Starsky és Hutch vagy Agatha Christie Miss Marple és Hercule Poirot történeteiből párat, de olvasni nagyon keveset olvastam, így hozzám nem valószínű, hogy eljutott volna.

Az Átmeneti üresedés nálam is, és a többi olvasónál is vegyes fogadtatása után azért nagyon óvatos voltam, és nem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy a Kakukkszó meg én egymásra találunk, de hajtott a kíváncsiság. Eleinte úgy is tűnt, hogy az aggodalmaim nem voltak alaptalanok, mert nagyon nehezen haladtam. A meleg, az olvasási válság, egyéb magánéleti gondok sem könnyítették meg, hogy bármely könyvre koncentráljak, és bizony jó darabig úgy éreztem, nem is leszek képes végigolvasni. Mondjuk ki nyíltan, úgy 40%-áig határozottan untam. Még az is felmerült bennem, hogy Rowling nem is jó író, és csak az hajtott előre, hogy kíváncsi voltam, volt-e gyilkos végül, és ha igen, ki, és hogy csinálta. 

Valaki azt mondta, az írónő rétegíró lett, elég sok pénze van ahhoz, hogy ezt megengedhesse magának. Ha ez így van, úgy éreztem, az útjaink elválnak egymástól, mert én nem tartozom azokba a rétegekbe, akiknek a HP befejezése óta írt.

De aztán volt egy pillanat, amikor egyszer csak felültem a fotelban, ahová addig teljesen belesüppedtem, és azt mondtam, hoppá! Onnantól kezdve kezdett érdekelni a könyv. Még magam sem tudtam, mi lesz az apró nyom jelentősége, ahogy a főszereplő, Cormoran Strike sem tudta, hogy talált-e valamit, de azt éreztem, hogy ez itt most fontos. E pillanattól kezdve lett a történet egyre érdekesebb, és a végére már rendesen felgyorsultak az események, bár kimondott akciózás csak pár oldal volt a vége felé, a többi inkább csak nyomozás, beszélgetés, kérdezősködés, kihallgatás, és a mozaikdarabkák összerakása volt.

Összességében örülök, hogy nem adtam fel, de azért korántsem tökéletes könyv. Megint úgy éreztem, túl sok a több, mint 500 oldal, túl aprólékos, túl terjengős, túl sok az apró történés, túl hosszú a bevezetés. Ha belegondolok, Rowling a HP-kben is ugyanígy járt el, a könyvek első fele nagyjából előkészítés, mi történt nyáron, a Roxfortba utazás, a tanévkezdet, kviddicsmeccsek, stb. És igen, voltak azért izgalmas közjátékok is, mint pl. A titkok kamrájában a repülő autózás a vonatút helyett, Az azkabani fogolyban Marge néni felpuffasztása, de alapjában a könyvek jó fele, talán még tovább is, bevezetés. Ám, amíg a HP esetében egyetlen betűt sem untam ebből, itt ez sok volt, kövezzenek meg, de akkor is vállalom, hogy vontatott volt majd' a közepéig. Nem csodálom, hogy volt, aki nem is jutott el tovább. Az egyik például, ami nagyon zavart, hogy részletesen leírják, hogy milyen utcákon járnak, hogy a térfigyelő kamera által felvett alakok merre futhattak el. Kérdem én, a londoniakon kívül mond ez valakinek valamit? Még vidéki lévén a pesti utcák 99%-a sem jelent számomra semmit, nemhogy a londoniak. Kellett volna egy szerkesztő, aki kihúz mondjuk száz oldalt, mindjárt feszesebb tempójú lett volna. Ez csak nekem tűnt fel vajon, vagy Rowlingnak nem merik megmondani?

Ami a könyv erőssége, mint (eddig) minden Rowling alkotásnál, a karakterek és a társadalomrajz. Strike-ot én nagyon megkedveltem, Robint is szeretném, mert igazán jó figura, de kissé kidolgozatlan, hogy úgy mondjam, némiképp súlytalan. Remélhetőleg a további kötetekben ez változni fog. Kissé bajban voltam, hogy ki a fekete és ki a fehér a könyvben, nem mindig volt egyértelmű, pedig ez nekem fontos lenne, mikor megpróbálom elképzelni, hogy néz ki az illető. A többi szereplő is megfelelően megrajzolt volt, és nem éreztem azt, mint az Átmeneti üresedésben, hogy mindegyik szereplő egy merő förtelem, és tőlem mind felfordulhatna, akkor sem éreznék irántuk semmit. A nevekkel sem álltam annyira hadilábon, sokkal hamarabb megjegyeztem őket.

Bár a végére sikerült megbarátkoznom a könyvvel, sajnos, még így is csak egyszer olvasós. Nem vágyom rá, hogy a polcomon csücsüljön, de - ugyan ezt se hittem volna még pár napja - a folytatásra határozottan kíváncsi lettem. És mivel a 2. rész már megjelent angolul, talán nem is kell túl sokat várnom. Azért nagyon remélem, hogy Rowling ír majd még olyat, amit többször is a kezembe veszek.

A fordításról. Alapjában véve nem volt bajom vele, de azért pár dolognál felhúztam a szemöldököm. Nekem ez a "kell menjek" formula még mindig helytelen, magyartalan. Sajnos, a köznyelvben olyan mértékben elterjedt (sajnos, mert iszonyat ronda), amit már nem lehet megállítani, de jobban örülnék, ha az irodalmi nyelvbe nem került volna be, de úgy tűnik, ez ellen nem tehetek semmit, legfeljebb jómagam nem használom. Legalábbis nagyon igyekszem elkerülni. Volt egy-két fordulat, amit kicsit furcsállottam, sose hallottam pl. a foglaltház kifejezést, de úgy tűnik, létezik. Aztán az egyik szereplő folyton azt mondja, hogy "így". Valahol értettem, hogy a karaktere szavajárása akart ez lenni, de aztán rájöttem, hogy az angol beszélt nyelvben (túl) gyakran előforduló "like" szót fordította emígyen a fordító, ami ott valamiféle töltelékszó, és amit én fordításban simán kihagyok, de ha már minden áron bele akarnám venni, inkább a "szóval", "hát", és hasonlókkal helyettesíteném. Vagy ott vannak a "nem"-mel kezdődő mondatok, ami szintén angol sajátosság. Erre gondolok: Nem, szívesen segítek. Ilyen esetekben a "nem" valamiféle reagálás az előző szituációra, egy kimondott vagy épp kimondatlan (fél)mondatra, és a magyar fülnek szerintem furcsa. Legalábbis annak kéne, hogy legyen, én ezt sem szoktam lefordítani, csak annyit: Szívesen segítek. Esetleg: De, szívesen segítek.

A pontozással kissé bajban vagyok, mert az Átmenetire 8-at adtam, ez annál egyértelműen jobban tetszett, de a HP-khez viszonyítva meg nem érdemel 9-est, így legyen:

10/8,5