Gyerekkori kedvencek újratöltve: A kék madár (film, 1976)

Nem szeretném kielemezni, hogy miért nyúlok egyre többször vissza azokhoz az alkotásokhoz, amik a gyerekkoromhoz kötnek. Nyilván megvannak az okai, tisztában vagyok némelyikkel, mások viszont valahol mélyen lapulnak a lelkemben, de ez most nem fontos.

A kék madár az egyik kedvenc mesefilmem volt zsenge gyerekkoromban. Nem tudom, mikor láttam, mert az, hogy 1976-ban készült, nem jelenti azt, hogy akkor is láttam, mivel a boldog (?) gulyáskommunizmusban a rothadó kapitalista filmeket kb. 3-4 év késéssel vetítették, ha nem több. Ugyanakkor, mivel szovjet-amerikai mesefilm volt, lehet, hogy hamar bemutatták.

Nagy dolog volt az akkoriban, a hidegháború korszakában, hogy egy film szovjet-amerikai koprodukcióban készült, a két tábor egymáshoz való közeledését jelezte. Bár gyerekként láttam, emlékszem, mégis felfogtam valamilyen szinten a történelmi jelentőségét. És hogy a magyar származású George Cukor volt a rendező, még nagyobb filmtörténeti csemegévé avatta.

A film maga amúgy még a téli szünet előtt jutott eszembe, mikor az egyik iskolában, ahol dolgozom, a gyerekek karácsonyi műsorának részeként előadták Maeterlinck színdarabját. Nem tudom, milyen hosszú az eredeti darab, gyanítom, ennél hosszabb. Ültem ott feszengve, mert nem is tudtam, mit gondoljak. Persze, értékelem az erőfeszítést, hogy megtanulták és eljátsszák, ugyanakkor nem tudok jobb szót, elég gyenge előadás volt. Na, és ekkor jutott eszembe a film, és hogy vajon megtalálom-e az internet hatalmas bugyrában. Megtaláltam. Iszonyat rossz minőségben, de nézhetően. Meglehet, már akkor is ilyen színvonalú volt a kópia, amikor először láttam.

Hónapokig csücsült a gépen, várva a megfelelő pillanatot, ami a héten érkezett el.

Fura dolog felnőtt fejjel átélni egy gyerekkori alkotást, legyen könyv vagy film, mert az ember figyelmét más dolgok ragadják meg. Ugyanakkor arra is kíváncsi voltam, hogy vajon tudom-e most is élvezni. Erre a kérdésre a válasz egyértelmű igen. Különösen egy jelenetet vártam, de erről majd később.

A film igen röviden arról szól, ha valaki nem ismerné, hogy két gyerek különböző helyszíneken keresi a kék madarat, vagyis a boldogságot.

Elnéztem Elizabeth Taylort, és arra gondoltam, milyen érdekes, ahogy változik a szépségideál. Merthogy a ma divatos anorexiás, sőt néha topis színésznőkhöz képest láthatunk egy telt keblű, széles csípőjű, gyönyörű nőt. Ez anno egészen biztosan nem jutott eszembe. Elnéztem, hogy szinte minden jelenetben újabb és újabb ruhakölteményekben pompázik, a haja feltornyozva, benne diadém. Nekem még az ilyen nő az igazi, nőies nő. Aztán eszembe jutott, hogy egy mesefilmben miért van kipakolva a főszereplőnő melle? :D Erről eszembe jutott a Once Upon A Time sorozat, amiben a (már nem annyira) gonosz királynőt játszó Lana Parillának is így ki van pakolva vagy a mostani évad első felében szereplő Elizabeth Mitchellnek. Jó, viszont az nem kimondottan mesefilm, még ha meseszereplők vannak is benne.

Szóval ilyen profán gondolatok jártak a fejemben, miközben néztem, de igazából sikerült majdnem teljesen elkapnom a hangulatát. Gondolom, valamivel jobban megértettem a mondanivalót, mint akkor, bár úgy emlékszem, felfogtam már gyerekként is, hogy hiába kergetjük a boldogság kék madarát, hiszen végig ott van az orrunk előtt. Ma már ezt úgy fogalmaznám meg, hogy a boldogság lehetősége bennünk van, és elvileg nem függ kortól, nemtől, körülményektől. 

A jelenet, amit nagyon vártam, ami gyerekként olyan erősen megfogott, a következő volt. Tyltyl és Mytyl a jövőben keresik a kék madarat, ahol egy csomó még meg sem született gyerek várja, hogy ha eljött az idő és szólítják őket, leszülessenek a földre. Van azonban egy kisfiú és egy kislány, akik szeretik egymást, és együtt szeretnének maradni. Ez azonban sajnos, nem lehetséges, a fiúnak sokkal előbb le kell születnie. Nagyon meghatónak és szomorúnak találtam, ahogy kérik az Időt, aki eljön a fiúért, hogy ne szakítsa el őket egymástól. Most is szívszorítónak éreztem, ha annyira nem is, mint annak idején. Volt egy furcsaság, arra emlékeztem, a fiú azt mondja, mire a lány megszületik, ő már nagyon öreg lesz. De most azt hallottam, már ott sem lesz. Na mármost, mivel ez az eredeti szinkron, az újrafordítás sem jöhet szóba, tehát vagy annak idején félrehallottam, vagy másképp maradt meg a fejemben.

Összességében most is nagyon tetszett ez a film. A technika jóval alulmarad a maihoz képest, de kit izgat, a színészi játékok briliánsak, a film zsúfolva van a kor nagy színészeivel, a történet megkapó és még ma is átjön az üzenete. 

És rájöttem még valamire, hogy a macskák iránti gyanakvásom lehet, hogy ebből a fimből adódik. :)

Gyerekkori kedvencek újratöltve 2. - Fekete István: Tüskevár - Téli berek

Valami hangoskönyvet kerestem elsősorban vezetés közbenre, mert a rádió adásai, amiben gyakorlatilag csak zene megy, nem kötnek le. Ez ment hetekig, mikor egyszer csak elém ugrott a Tüskevár, gyerekkorom egyik kedvence, amit többször is elolvastam annak idején.

Azért nem volt ennyire egyszerű a helyzet, közös utazásunk zökkenőkkel indult. Harmadikban(!) - és itt nem ártana megállni egy pillanatra, és elmélázni azon, hogy a gyerekekkel mennyire nem a korosztályuknak és a történelmi, társadalmi koruknak megfelelő olvasmányokat próbálnak elolvastatni - volt ajánlott olvasmány, vagyis nem volt kötelező, de mivel kitűnő tanuló voltam, elvárták tőlem, hogy nyáron elolvassak egyet az ajánlottak közül is. Ez ugyan semmivel sem jobb, mintha köteleztek volna rá, de mivel szerettem olvasni, nem zavart túlzottan. Nekem tetszett másodikban a Kincskereső kisködmön, hatodikban az Egri csillagok, sőt még A kőszívű ember fiaival sem volt semmi bajom hetedikben. (A Pál utcai fiúkat és a Légy jó mindhaláligot viszont nem szerettem.) Sőt, önmagamtól, mindenféle kényszer nélkül olvastam Jókait, Mórát, Mikszáthot, stb.

De a Tüskevárt untam. Ez van, félbe is hagytam. Egy életre elmehetett volna tőle a kedvem, nem is emlékszem, miért kezdtem bele újra úgy 5-6. környékén, de mindenesetre akkor már nagyon szerettem. A leírások éppen nem érdekeltek akkor sem túlzottan, de maga a könyv a kedvencemmé vált. 

A téli szünetben kezdtem el hallgatni, de mire januárban újra dolgozni mentem, már nem volt mit hallgatnom a kocsiban, mert mindkét kötet meghallgatásával végeztem, és mondhatom, hogy ugyanúgy élveztem, mint annak idején, sőt, egyes részeit jobban. Biztos, hogy már akkor is értettem a humor egy részét, de most még több jött át belőle, és amit annak idején nem kedveltem túlságosan, nevezetesen a leírásokat, most nagyon élveztem. Fekete István szókincse, fogalmazása mesés, maga a nyelvi tobzódás, azt mondanám, a nyelvi orgazmus, ha nem érezném ezt a szót már kissé elcsépeltnek, hisz egyre többen használják ilyen-olyan összefüggésben, ugyanakkor kínosnak.

Gyerekkoromban nem tudtam, mikor játszódik, és valóban alig egy-két mondat utal rá, hogy 1957-ben íródott. Azt tudtam, hogy nálam öregebb, mert még külön fiú- és lányiskolák voltak (az apám még így járt általánosba), nem volt mosógép és lovaskocsival közlekedtek vidéken. Akkor nem, de most így, felnőttfejjel elgondolkodtam, vajon az e néhány mondat kívánalom volt-e az állam részéről vagy az író ennyit volt hajlandó beletenni. Tekintve, hogyan mellőzték akkoriban, megpróbálva ifjúsági írónak beállítani, az utóbbira tippelek.

A Téli berek (1959) volt akkor, több évtizede a kedvencem a két könyv közül, többször is olvastam újra, mint az előzményét. Talán a két főhős bimbózó kamasz szerelme fogta meg az én épp akkor ébredező kamasz lelkemet, talán, mert kevesebb benne a leírás, és több a cselekmény, nem tudom biztosan, de ezek kombinációja lehetett. Most meghallgatva egyértelműen a Tüskevár volt a kedvesebb a szívemnek, talán mert jobban értékeltem a finom utalásokat, a humort, és bizony a leírásokat is. Elbámulva hallgattam, ahogy Fekete István egyetlen mondatával többet mond el egy állatról, mint a természetismeret tankönyv egész oldala. Amellett azóta megutáltam a telet, hisz már nemcsak (sőt, főleg nem) a szép része jut nekem, a szánkózás meg a hógolyózás, hanem a munka része, a hólapátolás meg a rettegés, hogy eljutok-e dolgozni. Mínusz 13 fokról hallgatni, miközben odakint ugyanannyi van, és hiába fűtök, nem bírok átmelegedni, nem épp a legkellemesebb. Sokkal vidámabb volt a nyári rész, fürdéssel és csónakázással, nyári viharokkal, horgászással és vadászattal. Főleg, hogy abban az időben nem tudtuk, mi az a 35-40 fok, a 30 fok iszonyatos kánikulának számított. 

Néha jó visszarévedni a múltba, még ha ott élni nem is tanácsos, érdekes összehasonlítani, hová fejlődött (már amennyiben fejlődésnek nevezhető) a világ. Most a dohányboltokba 18 éven aluli még csak be sem léphet, elvileg alkoholt sem ihat, akkor meg ha kellett, engem küldtek el szüleim a boltba cigarettát venni is, nemcsak kenyeret, és mégsem szoktam rá. A könyvben 13-14 évesek bort és pálinkát isznak (micsoda fertő!), sőt puskát kapnak a kezükbe, és lőnek is vele. Megtudhatjuk a könyvből, hogy ha enni akarunk, bizony el kell vennünk egy másik élőlény életét (abban az időben még nem volt divat vegetáriánusnak lenni), le kell ütni azt a halat, miután kifogtuk, le kell lőni azt a vadkacsát, el kell vágni annak a csirkének, disznónak a torkát, de mégis olyan életszeretet, az élet olyan tisztelete és védelme árad a könyvekből, amit nem sok helyen olvastam. Egy helyen Tutajos sajnálja a szegény, ártatlan kis szárcsát, és szíve szerint lelőn a héját, amelyik elvitte, de Matula alig pár szavával helyre rakja, (nem szó szerint idézem) embert ugyan nem eszik (a szárcsa), de ha a halakat kérdeznénk meg, más véleményük lenne az ártatlanságáról, és hát a héjának is vannak fiókái, akiket etetni kell... Hm, ennél többet nem is kell mondani.

A könyveket Széles Tamás olvassa fel. Az ő szinkronhangját eddig is nagyon szerettem, és most is tökéletes választásnak bizonyult. Minden szereplőnek jellegzetes hangot ad, amiről rögtön lehet tudni, hogy éppen ki beszél. Öröm, hogy a fiatal generációban is van még ilyen szép és tiszta beszédű előadóművész.

Gyerekkori kedvencek újratöltve 1. - Szalay Lenke: Mogyoró

Lassan már nagymama korba lépnek azok az olvasók, akik annak idején szívből szerették Mogyorót, a kockás kabátos, kék sapkás, kék szemű, mosolygós kislányt. Emigyen kezdődik a Librin a könyv újabb kiadásának ismertetője. Ha nagymamakorban még nem is vagyok (ámbár már van egy unokafélém), de valóban harminc évnél biztosan több, hogy olvastam ezt a könyvet. Ha jól tudom, nekem nincs is meg, könyvtári példány volt, bár valamelyik része mintha mintha ott lenne a polcon, jaj, Istenem, de melyik? Meg kéne keresni, de nincs hozzá kedvem. Arra már nem is igazán emlékszem, miről is szólt, csak történetfoszlányok vannak a fejemben. de mivel több részét is olvastam, azt sem tudom már, melyik honnan való.

Viszont, mikor karácsony előtt beszerezni való könyveken gondolkodtam - mert mit akarhatna karácsonyra egy könyvmoly? - és az antikvarium.hu kínálatában keresgéltem, hirtelen beugrott Mogyoró. Meg is találtam és meg is rendeltem két másik könyvvel egyetemben.

Most egy pillanatra megállnék, hogy morogjak egy sort az antikvár könyvek elszállt árain, ez a könyv, kérem, 1140 Ft-ba került, holott az eredeti ára 1959-ben 12,50 Ft volt, elég koszos a borítója és bele van írva az elejébe. Lehetne mondani, hogy de az már 55 éve volt, meg minek vettem meg, de hát ez a könyv kenyeret nem kér, legfeljebb egy kis helyet valakinek a polcán. Rettentő kíváncsi lennék, hogy mitől ment fel ennyire az ára 55 év alatt. (A második könyv, a Pokémon kézikönyv a maga 1360 Ft-jával gyakorlatilag az eredeti beszerzési ára, holott kopott a sarka és bele van írva. E két könyv esetében a pár száz forintot tartanám reálisnak. A harmadik, Derek Landytől a Skrupulus Fondor már igen szép állapotú, újnak is lehetne mondani, féláron volt 1070 Ft, amit így reálisnak gondolok, de a rendes antikvár árán, 2140 Ft-ért erős túlzásnak tartok.Valaki felhomályosíthatna, hogy mitől kerülnek ennyibe az antikvár könyvek. Valami oka csak van ennek a szerintem magas árfekvésnek, amiről én nem tudok, és netalántán fölöslegesen morgok itt!)

No, vissza magára a vágyott könyvre. Belefogtam, elolvastam, és ha nem is mélységes, de enyhe csalódottságot éreztem. A leíró részek iszonyúan szájbarágósak, didaktikusak, a mai korban hihetetlenül idejétmúltnak hatnak. És mielőtt valaki azt mondaná, hogy mit várok egy 1959-es könyvtől, elméletileg sorozatot tervezek régi kedvencek felidézéséből, és a következő olyan könyv lesz (sőt, mindjárt kettő), amin nem fogott az idő. De van, amit sajnos elsöpör. Mogyoró kalandjainak egy része most is tetszett, de a mögötte levő magyarázó rész idegesített és bosszantott.

Most, hogy rákerestem, láttam, hogy van ebből a sorozatból modern kiadás is (legalábbis két kötetből), de egyelőre nem vágyom a folytatásra, sem antikvár, sem vadonatúj formában.