Gaura Ágnes: Lángmarta örökség (Borbíró Bori 4.)

Gondoltam, nem kapkodok ezzel a 4. résszel, mert azt hallottam, hogy olyan függővéggel zárul, hogy a fal adja a másikat, és nem akartam hónapokat várni, míg folytatni tudom, és bár az 5. rész kijött december elején, az e-változatot csak az idei év elejére ígérték. Aztán derült égből villámcsapás, kiderült, hogy közel egyszerre jön ki a két formátum, én meg itt álltam három elolvasott kötettel... Ráadásul az Attila koporsója karácsonykor játszódik, illett is volna a megjelenési időhöz, de erről már lemaradtam.

Sebaj, akkor legalább a 4. részre sort kerítek, gondoltam, és még épp tavaly be is fejeztem, szilveszter napján.

A kötet tulajdonképpen a második rész végén megtalált rejtélyes levél körül forog, annak megfejtése és a vele járó elég nagy slamasztika a témája, de folytatódik az enyhén szólva visszás kapcsolat Attila és Bori között, és színre lép egy nagy hatalmú vámpír (na, de vámpír ő egyáltalán?), Ajtony is.

A függővéget néhány helyen elspoilerezték, ezért nem ütött akkorát, amekkorát üthetett volna, de az odáig vezető út ettől még nagyon is izgalmas és meglepő volt.

Visszatértek az utalások, idézetek, újra izgatottan kerestem őket a sorok között, és teszteltem magam, hogy rájövök-e, és minden nyűglődés és borzalom ellenére ezen a részen nevettem a legnagyobbakat.

Úgy éreztem, ebben a kötetben lassabban bontakoznak ki az események, mint az előzőekben, némelyik történést kimondottan időhúzásnak érzékeltem. Tudtam, hogy ebben a részben Bori Egyiptomba kerül, és arról akartam olvasni. Nem érdekeltek most a cikizések, a vetélkedések, a beszólások, Úgy éreztem magam, mint egy versenyló, amit visszafognak, és magamban nyafogtam, hogy mikor érünk már Egyiptomba? 

Erre csak az utolsó negyedben kerül sor, na, de ami ott történik, az kárpótolt minden várakozásért! Ezt úgy kell elképzelni, hogy elalvás előtt szoktam olvasni, és legtöbbször tíz percen belül elalszom. Na mármost, a könyv utolsó részének sikerült elérnie, hogy ne aludjak el egészen addig, míg ki nem olvastam. Erre nem is tudom, utoljára mikor volt képes egy könyv.

Még mindig ámulattal tud eltölteni a címadás. A kötetek közepe felé szokott derengeni, hogy miért is az a cím, ami, és ez most is így volt, kivéve, hogy a legvégén még egyszer koppant az állam.

És hát sejtettem én, hogy Attila... hú, de ez nagy spoiler lenne.

10/9