The Hollow Crown: V. Henrik - a feliratkészítő szemszögéből

Elérkeztem hát az utolsó részhez, és most úgy érzem magam, mint amikor az ember valamit nagyon vár, hogy vége legyen, aztán meg hiányérzete van. Három hónapja küldtem be az első részt (hű, nem gondoltam akkor, hogy ennyi ideig fog tartani!), és azóta volt az íróasztalom csücskén a Shakespeare-kötetek (a továbbiakban újfent WS) közül a királydrámák, és most, hogy visszakerült a polcra, oda-odakapom a szemem, hogy mi is hiányzik az asztalomról?

Nagyon vártam pedig a végét, az előző rész kapcsán már írtam, hogy elfárasztott a keresgélés, és dühített az egyes jelenetek összekutyulása, most meg itt szomorkodom, mintha valami kedves rokont vesztettem volna el. Ki érti az emberi természetet?

Nos, feliratkészítés szempontjából sok változás nem történt, maradtak az előző három részben már megszokott dolgok. A meglevő műfordításból (ismét Vas István munkája) kikeresgéltem a megfelelő sorokat, és aki szerint ez "csak" másolás, javaslom, csinálja utánam. Kevesebb összekutyult jelenet lett, mint az előző kettőben, és elég sok rész pedig szimplán kimaradt, amit nem bántam.

Egy dologban kellett viszonylag nagy döntésre jutnom, az elég szép számú francia szöveg maradjon-e eredetiben, vagy fordítsam le. Ugyanis magában a színdarabban ezek franciául szerepelnek, és ha pl. színházban látnánk, nagy valószínűséggel ott sem lenne lefordítva. Viszont az angolok szinte mind tanulnak franciául a suliban (más kérdés, hogy kb. annyit jegyeznek meg belőle, mint mi az oroszból anno), ill. pár évtizede a franciatudás (még az "átkos" előtt) nálunk is általánosabb volt, a nézők egy része bizonyára megértette úgy is. Most viszont, az erős amerikanizálódásnak hála, a nézők jó része szerintem egy kukkot sem értene belőle, így a lefordítás mellett döntöttem. Bár így egy-két sutácska mondat született (Hogy van a kéz angolul? Kéz.), de még így is ezt éreztem helyénvalónak.

Ráadásul olyat tettem, amit még soha, és amit elvileg nem is szabadna feliratban, megmagyaráztam egy kifejezést... (mea culpa!) Arról a jelenetről van szó, mikor Alice angolul tanítja Catherine-t, aki elég rendes akcentussal ejti ki a szavakat. (Alice mindannyiszor a hímzése mögé bújik, gondolom, hogy el ne nevesse magát. Geraldine Chaplin pici, de annál mulattatóbb alakítása.) Ez még nem lenne akkora baj, az ám! Csakhogy két így eltorzított angol szó franciául bizony trágárság, ezért is nevetnek rajta. Az egyik a láb, a "foot", a másik a ruha, "gown". A gown helyett Catherine "con"-t ejt, ami azt jelenti: barom. Ezt a szót ismertem már, nem volt nehéz rájönnöm, mi a baj vele, de a footnál kicsit bajban voltam. Némi keresgélés után arra tippelek, hogy a hangzásra hasonló "foutre" szóra gondolhattak, aminek az egyik jelentése: ondó. Ez már megmagyarázná a szégyellős nevetgélést, bár felmerülhet a kérdés, egy hercegnő honnan ismer ilyen szavakat. Ezt megerősíteni látszik a műfordító megoldása, aki a "konty" és "fodrász" szavakkal helyettesítette az angolban szereplőket, amiket a királylány "kon"-nak, illetve "futrá"-nak ejt. Ezt kivételesen nem tartottam meg, mert aki nem tud franciául, annak ez sem valami nagy segítség, viszont némi angol tudás esetében feltűnő, hogy nem ezt mondják a filmben. Az esetre azonban, ha a potenciális nézők nem olvasnák ezen posztot (amire azért van esély), önmagammal is vitázva, a szövegbe is beleírtam egy félmondatos magyarázatot. Meg lehet érte szólni, talán nem a legjobb megoldás, de erre jutottam.

Milyen volt ez a rész? Sokkal szomorúbb és véresebb, mint a IV. Henrik, főleg annak az első része. Falstaff halott, a régi kompániából csak páran maradtak, és ez a dráma V. Henrik hatalmi törekvéseiről szól főleg, aki valami bonyolult örökösödési téma miatt úgy gondolja, Franciaország trónja valójában őt illeti meg. Mivel - érthető módon -, a francia király nem takarodik el a trónról magától, Henrik csatába indul, amit meg is nyer. Politikai csatározások, csatajelenetek, nem éppen a kedvenc témám, de még így is, ismételten hála a kitűnő színészeknek és rendezésnek, még így is szerettem.

Valószínűleg Tom Hiddlestonnak köszönhetően lett egy számomra idegen angol királyból életteli, már-már szerethető emberi figura. Pedig nem volt éppen - WS ábrázolásában mindenképp - valami elsőáldozó stílusa. Ahogy megfenyegeti az harfleurieket, hogy ha nem adják meg magukat, megölik a gyerekeket, megerőszakolják a nőket, az öregek fejét meg falhoz verik, hát... Na, köszönöm szépen! Ugyanakkor a végén az udvarlós jelenet, hát az olyan aranyosra sikerült (csak kitört belőlem a nő), hogy végigmosolyogtam. Nem tudom, lenne-e olyan lány, aki ellen tudna állni egy ilyen lánykérésnek.

A humor itt is, mint WS-nél gyakran, a legváratlanabb helyeken jelenik meg. Pl. amikor Catherine azt kérdezi, hogy szerethetné Franciaország ellenségét, Henrik meg azt feleli, hogy ő Frankhon barátja, annyira szereti, hogy az egészet magának akarja. Erre néhol rárősítettek a színészek is: ahogy a francia király néz, mikor beleegyezik, hogy a (szerinte) tahó angol uralkodó elvegye a lányát, hát az fergeteges volt! Nem beszélve a dauphinről. (Tényleg, miért is hívják a francia trónörököst delfinnek? Én utánanéztem!) És amilyen képeket "Harry" (vagyis Tom) vág közben! Szakadtam a nevetéstől.

Összességében jó kaland volt ez a négy rész, bár mostanában nem vállalkoznék újra ilyesmire. Több mint 6 ezer sort kerestem ki és pötyögtem be, néhol át is kellett írnom. Felfedeztem néhány egyértelmű fordítási hibát, néha csak (?) egy "nem" szócska maradt ki, ez akár nyomtatási hiba is lehetne, bár annak elég kínos, néhány helyet, ahol akár másképp is lehetne értelmezni, vagy lehetne találni szebb magyar kifejezést. Arra is rájöttem, hogy nem szeretnék ilyen szöveget fordítani, mert ehhez valahol költőnek is lenni kell, nem elég angolul tudni, sőt még jól magyarul fogalmazni sem.

Kaptam néhány kitűnő színészi alakítást, és kicsit másképp  nézek az eddig kissé unalmasnak tartott királydrámákra is. A rokoni viszonyokat meg a különböző méltóságokat továbbra sem sikerült teljesen kibogoznom, de sebaj! Legalább már nem tapogatózom teljes sötétségben, ez is valami.

Valami frappáns befejezést kéne még kiötölnöm, de semmi sem jut eszembe, így a pontozással zárom, meg azzal a reménnyel, hogy minél többen nézik meg. Megéri! Némely gagyi sorozat meg valóságshow helyett biztosan. Nem könnyű szöveg, ez tény, de legalább nem tunyul el az ember agya.

10/9

Eric Kraft: Herb és Lorna

Felnőtteknek szánt bejegyzés!

Lassan haladtam ezzel a könyvvel, nem mintha bármi baj lett volna vele, csak mostanában mormota üzemmódra kapcsoltam, és kb. két oldal után elaludtam. De a múlt héten a szájsebészeten töltött, kellemesnek éppen nem nevezhető két óra alatt jelentős haladást értem el. Amúgy itt jóval könnyebb olvasni, mint más osztályokon, mivel az emberek úgy meg vannak rettenve a bentről kihallatszó fúrás-faragás, kalapálás(!) hallatán, hogy nincs könnyed és hangos csevegés, csak sápadt és riadt tekintetek. 

Én azzal a megnyugtató tudattal merültem bele a könyvbe, hogy rám mindössze egy apró, kb. ötperces (semmi fűrészelés és társai) beavatkozás vár, így legfeljebb a hosszú várakozási idő idegesített. Ez a belemerülés olyan jól sikerült, hogy amikor végre szólítottak, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

Mikor először olvastam a könyvről, bevallom, néztem egyet. Erotikus ékszerek? Leéltem ennyi évet, és még nem találkoztam ilyennel? Szép... Rágugliztam, igen, de, hm, egészen más típusú tárgyak jöttek ki, mint amiről a könyv szól. 

Több értékelést is elolvastam, ezúttal a téma miatt nagyon nem akartam zsákbamacskát, de mindenki nagyon pozitívan írt a könyvről. Bár ez sem jelent semmit (l. Angyali játszma), de kezdetnek biztató. Abban is reménykedtem, hogy nem valami szexkönyvet kapok, a "szürke könyv" miatt hivatalosan is megcsömörlöttem az ilyen típusú alkotásoktól, de ettől is hiába tartottam. A könyvet valami igen finom és ki merem mondani, kellemes erotika lengi körül, semmi durva, semmi perverz. A kevés, szinte utalásszerű szexjelenetnél elégedetten nyugtáztam, hogy na, így kéne az ilyet csinálni. Ez esetben is igaz, hogy a kevesebb több.

Eltekintve azonban a pikáns témától, igazából egy családregényt kapunk, sőt inkább egy házaspár regényét. A megismerkedésük történetét, ahogy a háború elszakítja őket egymástól, de újra egymásra találnak, ahogy felépítik a közös életüket, gyerekük lesz, stb. Boldog és fájdalmas pillanatokat, válságokat, újrakezdést, betegséget és halált. Mindezt keretbe foglalja a(z egymás elől is) titkolt és szégyellt (de szeretett) foglalkozásuk, az erotikus ékszerek készítése. A történetet a könyvben fellelhető fényképek, visszaemlékezések teszik hitelessé, ami kissé meg is zavart, ugyanis én úgy értelmeztem, a könyvet "író" Peter Leroyt Eric Kraft találta ki, tehát nem létező személy. Viszont a fentiek olyan eredetinek hatnak, hogy hihető az egész.

A könyv fele táján megjelenik a humor is, mikor Herb és Lorna életébe belép Mrs. Stolz. Ehhez a részhez épp a szájsebészeten értem, és időnként felhangosan kuncogtam egyet, és ez a jelenség, azt hiszem, elég ritka dolog lehet arrafelé. Lorna és Mrs. Stolz kölcsönösen félreértik egymást, ami egy csomó vicces esemény forrása lesz.

A fordítás olvasmányos és gördülékeny, szinte észrevétlenül jutottam egyik oldalról a másikra. Két észrevételem lenne mégis. Az egyik az amerikai regényekben gyakran fellelhető dőlt betűs kiemelés, amit viszont a magyarban nem használunk ilyen gyakorisággal, szerintem ezeket nem kéne egy az egyben átvenni. A másik a toldalékolás. Nem tudom, vajon mi miatt szerepelt rendszeresen az pl., hogy Bert-szel vagy Bert-re, stb. Ez Berttel vagy Bertre lenne. Talán a th-s írásmóddal keverték össze valamiképp? Nem tudom. Talán szőrszálhasogatónak tűnök, de nekem az ilyesfajta pontosság is fontos a tökéletes olvasmányélményhez.

E hibákkal együtt is simán megér a könyv 10/8 pontot. Meggyőzött róla, hogy az erotikáról lehet őszintén és nyíltan, ugyanakkor finoman és ízlésesen írni.

Ha jól értettem a szerzőről írt bejegyzésben, Peter Leroy számos könyvet "írt" (ill. a nevében Eric Kraft), szívesen olvasnék még tőle.

A könyvet köszönöm a Cor Leonis Kiadónak.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Mindenki csak felsőfokon beszélt róla, hogy ilyen jó, meg olyan jó. Hogy a nyelvezet, meg a történet, stb. Már írtam, ha jól emlékszem, hogy ilyenkor bekapcsol nálam a vészjelző, és gyanússá válik a dolog, de úgy véltem, egy próbát megér. Hallgatnom kellett volna a vészcsengőre.

Kicsit megzavarodtam, mert időrendben ez a könyv van előbb, de a folytatást, A szél árnyékát meg előbb adták ki, úgyhogy nem tudtam, melyikkel is kezdjem. Az időrendiség mellett döntöttem, de később meg azt olvastam, mégiscsak A szél árnyékával kellett volna kezdenem, de addigra meg már jó felénél tartottam, úgyhogy: így jártam. Talán mégiscsak jól van ez így, a másik könyv ennél csak jobb lehet. Vagy nem?

Ez talán már elárul annyit, hogy ha röviden kéne leírnom a véleményemet, az lenne: nem tetszett. És ezzel be is fejezhetném ezt a posztot, de talán kevés számú olvasómat érdeklik a miértek is.

A történetről magáról nem írnék, a fülszöveg sok helyen elérhető, többet meg nem szívesen árulnék el. Azt tudtam, mert több helyen is szerepelt, hogy hosszú a bevezető, így e tudással és türelemmel felvértezve fogtam az olvasásba. Addig is azzal szórakoztattam magam, míg beindul a cselekmény, hogy az ismerős barcelonai helyeknek örültem meg nosztalgiáztam. Jártam ugyanis a könyv színhelyén, igaz 1995-ben, és nem a 20-as években, de sok dologra mégis jó volt emlékezni. Még kórista koromban vettünk részt egy kórusfesztiválon, és szerencsére egy kis városnézésre is akadt időnk. Emlékszem, mennyit szórakoztunk a Llobregat (ejtsd: jobregát) nevén (hol lehet a balregát?), meg a Ramblasén (ha nem vigyázunk, ott kira(m)bolhatnak), ahol lesétáltunk a tengerhez. Visszaidéztem a csodásan bizarr és bizarrul csodás Güell-parkot és a Sagrada Famíliát, amit a képek egyáltalán nem tudnak visszaadni, élőben viszont lenyűgözött, Kolombusz szobrát, a Montjuicot, stb. És a Palau de la Música! Hiszen ott léptünk fel! Bár a 20-as években biztos nem úgy nézett ki, pár évvel korábban újították fel, mint hogy ott jártunk. Emlékszem, akkoriban nem igazán tetszettek a falból félig kihajoló szobrok, de a mostani eszemmel sokkal érdekesebbnek találom az ötletet.

Amin elcsodálkoztam, hogy a könyvbeli Barcelonában folyton pocsék az idő, esik meg hideg van, és sötét és nyomasztó az egész, a "kárhozottak városa". Biztosan a történethez passzol ez, de én arra emlékszem, hogy mikor odaértünk szeptember elején, két napig esett, a helybeliek meg sehogy sem értették, mert az ott egyáltalán nem jellemző.

De aztán eltelt az a kb. 200 oldalnyi bevezető, amire számítottam, és a történet fikarcnyit sem lett érdekesebb. Már elhagytam a felét, de szerintem még ugyanúgy nem történt semmi, és félő volt, hogy teljesen elvesztem az érdeklődésemet. Megjelent ugyan a titokzatos megrendelő, de ettől én még nem dobtam hanyatt magam, mert egyáltalán nem derült ki, mi a fenének kellett neki az a bizonyos könyv? És végül is miről szólt? Ráadásul volt egy erős Mephisto-Faust érzésem, ami nem segített.

Ekkor volt az a pillanat, hogy elkezdtem újabb blogokat meg értékeléseket olvasgatni, hogy tényleg csak nekem nem tetszik? És valóban majdnem csupa pozitív kritikát találtam, ilyenekkel, hogy: nem lehetett letenni, a cselekmény végig pörög (ugyanazt a könyvet olvastuk?), stb. Majdnem csupa 5/4-4,5, 10/8-9. Sehogy sem értettem.  Mindenki a kiadótól kapta a könyvet, és ezért "muszáj" volt jókat írni? Valószínűleg nem. De akkor mit láttak benne, amit én nem? Egy olyan blogot találtam, akinél a könyv pályázhatott volna a 2011 legrosszabb olvasmánya címre. Na, vele már jobban tudtam azonosulni.

Szóval elhagytam a felét, és lám, végre felgyorsultak az események! Pörgősebb lett, de egyúttal még sötétebb és nyomasztóbb, amivel nem szerzett nálam jó pontot. Ráadásul nagyjából későn, mert az ellanyhult érdeklődésemet a horrorisztikus jelenetek sem tudták feléleszteni. Már csak egyszerűen tudni akartam a végét, úgy is mondhatnám, le akartam tudni az egész könyvet, csakis ezért olvastam végig. És akkor még nem említettem, hogy az Elveszett Könyvek Temetőjén kívül egyetlen eredeti ötletet sem találtam benne.

Tehát a történet nem kötött le. De vajon a könyv többi része jobb volt? A szereplők például. Hát nem. David Martín, a főhős nem jó, de rossz sem, amolyan sótlan figura. Nem tudtam azonosulni vele, nem sajnáltam, nem szerettem meg, nem izgultam érte, tőlem akár el is patkolhatott volna. Leginkább viszolyogtam tőle. Megmondták neki, hogy ne költözzön a tornyos házba, mert elátkozott hely, de ő odaköltözik. Persze, hogy tudni lehetett előre, hogy valami baj lesz. Az előző lakókról ott maradt holmikat bezsúfolja egy szobába, amit kulcsra zár, és senki be nem teheti oda a lábát. Jesszus, mi ő, valami elfuserált Kékszakáll? "Judit, nem nyithatod ki a 12. szobát!" Mint egy olcsó, kiszámítható horror.

Cristina egy beképzelt, buta liba, szívesen megtéptem volna. Vidal? Szintén öntelt, jó páros lehettek volna Cristinával, de legalább segítőkész. Az öreg Sempere bácsit kedveltem, bár nem értem, mit evett Martínon. A fia jellegtelen alak volt, de legalább jó. A főgonosz(?), Andreas Corelli meg nem annyira ijesztő volt, mint inkább pojáca. Hol van a zseniális Moriarty professzorhoz meg az alternatív erkölcsű Acheron Hadeshez képest? Sehol, kérem! Az egyetlen szerethető, hús-vér figura Isabella volt. Feldobta a könyvet egyértelműen.

A kacifántos nyelvezet Sütő Andrásnak jól állt, de ezt itt inkább modorosságnak éreztem. 

A könyv nem szépirodalom, ez elég egyértelmű, de szórakoztatónak sem mondanám. Ha tavaly olvastam volna, vetélkedhetett volna a 2012 legrosszabb olvasmánya címért, de az a kétes dicsőség A szürke ötven árnyalatát illeti, ahhoz kétség sem fér. A pontozáson vacilláltam, de ha a "szürke" két pontot ért, ez azért  jobb. Az alapötlet mindenképp (kár, hogy a kivitelezés már nem lett olyan jó), a barcelonai emlékek és Isabella emeltek rajta egy-egy pontot. Ha nem az, ami, hanem mondjuk egy író emlékei ifjúkoráról, egész másképp alakulhatott volna. A főszereplő ettől még sajnos ugyanakkora s...fej lenne, de mégis...

Így sajnos (bár néhány rajongó majd biztos a pokolba kíván majd) nem adhatok többet:

10/5

Azért A szél árnyékával majd megpróbálkozom. Pár hónap (év?) múlva...

Nevada Barr: 13 1/2

Az írónő neve alapján azt feltételeztem, hogy ez is az Anna Pigeon sorozat darabja, de nem. Ez egy önálló mű, bár a fülszöveg alapján a borzongás itt is garantált. Elkövettem azt a hibát (?), hogy elolvastam néhány értékelést a könyvről, ami alapján arra jutottam, hogy ismét egy könyv, amitől félni fogok. Csak magamnak köszönhetem. Már megint nem néztem meg, mibe fogok bele. Ámbár nemrég olvastam egy blogban, hogy az illető nem szereti megnézni, miről szól az adott könyv, nem olvas róla értékelést, mert szereti, ha egy könyv meglepi. Ez is egy hozzáállás, és azt is biztos, hogy így bőven fogják meglepetések érni...

Úgy érzem, pont olyan nehéz dolgom van, mint az Ördögkatlannál, hogy mennyit írhatok anélkül, hogy túl sokat árulnék el a történetről. A borítón levő leírás ugyan lelő egy-két poént (szerintem), de azért még bőven akad izgulnivaló. És bár az előző Nevada Barr történetnél gyakran éreztem azt, hogy szorongva várom, mi lesz a következő oldalon, ezt a könyvet inkább mély szomorúsággal olvastam. Mindjárt ez elején kapunk egy kis pedofíliát, amit egy kislány ellen követnek el, aztán meg rengeteg vért, és egy 11 éves kisfiút, aki elítélnek a családja megöléséért, csak a bátyja marad életben. Két gyerekem van, és egyszerűen végig nem tudtam kikapcsolni a könyv olvasása alatt az anyát. Fájó szívvel olvastam a fiú tárgyalását, aztán az ítéletet, és azokat a dolgokat, amik az intézetben töltött évek alatt történnek vele. Mindezt a hatvanas években. És közben végig azon gondolkodtam, hogy valami csavar biztos lesz a történetben, hisz, ha "mindössze" egy gyilkos gyerekről szólna, akkor nem sok értelme lett volna megírni.

Aztán ugrik a történet, 2007-ben járunk, a könyv eleji borzalmakat átélt kislány már a a negyvenes évei végén járhat, és megismerkedik egy testvérpár egyik tagjával. Bevallom, majdnem lépre mentem. Az írónő ügyesen sugall bizonyos dolgokat, és könnyen bele lehet sétálni a csapdájába. Már bőven a könyv fele körül merült fel bennem, hogy másképp van, mint ahogy gondoltam. Több helyen is olvastam, hogy ki lehet találni a csavart, és tulajdonképpen tényleg rá lehet jönni, de ez szerintem nem baj. A Columbo elején is rögtön lehetett tudni, ki a gyilkos, mégis ugyanolyan érdeklődéssel néztem, hogy a ballonkabátos, örökös hadnagy hogyan is oldja meg az ügyet. Ebben a könyvben is jobban érdekelt a megoldás módja, mint maga a csavar megfejtése.

Egyvalamire viszont tényleg jó darabig nem jöttem rá, hogy ki a Vörösruhás Nő. Egy egészen picivel azelőtt ugrott be, mielőtt teljesen nyilvánvaló lett volna.

A borító kellőképpen sejtelmes, a fordítás pedig gördülékeny és élvezetes.

A könyv vége igen izgalmasra sikeredett, egy szuszra olvastam el nagyjából a könyv második felét. Nevada Barr ismét bebizonyította, hogy mestere a történetszövésnek, és a jellemrajznak. Ha csak ezeket nézném, tizest kéne adnom a könyvre, de mivel ez továbbra sem az én műfajom, ezért lesz egy csöppet kevesebb. Ez a könyv értékéből nem von le, csak épp engem más vonz. De még így is:

10/9,5

Diana Peterfreund: Ébredj velünk

Sokan azt mondják, a könyvekből készült filmfeldolgozások sosem, vagy legalábbis nagyon ritkán ütik meg a mértéket. Sajnos, sok igazság van ebben, ámbár azt is tudomásul kéne venni, hogy a könyv meg a film két külön műfaj, más eszközökkel, más módszerekkel.

Ezúttal azonban a fordítottja történt, Diana Peterfreund a 2010-es azonos című film forgatókönyve alapján írta meg a regényt. Mivel a filmet láttam, kíváncsi lettem, milyen lehet a könyv.

A regény, ha az emlékezetem nem csal, pontosan követi a film cselekményét, így különösebb meglepetés nem ért. Azzal, hogy nem látom, csak elképzelem az eseményeket, a képi humor jó néhány forrása hiányzik, de ez nem is lehet másképp. Cserébe viszont nem látom Rachel McAdams idegbeteg, hiperaktív fel-alá rohangálását, ami viszont a filmben meglehetősen zavart. Ha nem tudnám, kik a film szereplői, én bizony másképp képzelném el őket a könyvbeli leírások alapján. De azt hiszem, ez egyáltalán nem baj, azt jelzi, hogy az írónőnek sikerült önálló, hús-vér szereplőket megalkotnia, akik nem a filmes figurák másolatai.

Egyvalamit nem értettem, de ez spoileres, úgyhogy ha valaki nem látta-olvasta, a következő bekezdést hagyja ki! Jerry felveszi Beckyt a Pirkadathoz, majd egyszer csak elejti, hogy azért, mert a csatorna meg akarja szüntetni a műsort, és úgy gondolták, egy tapasztalatlan, fiatal lány úgysem tud kezdeni semmihez vele. Amikor a jóslatuk először bejönni látszik, Jerry rettentő dühös lesz Beckyre. Miért is? Hisz ez volt a tervük!

A fordítás korrekt lett, amolyan csajos, de jó értelemben, ám egy dolognál meghökkentem. A lobbit tényleg használják nálunk előcsarnok értelemben? Eddig csak másik jelentését tudtam. Ami meg már a Papíron prímában is feltűnt, hogy viszonylag gyakran esznek egy bagel nevű péksüteményt. Arra gondoltam, hogy ez nem azonos a bégellel? Viszont a google szerint is bagel, úgyhogy most kissé megzavarodtam. Vagy csak átvettük az angol írásmódját? Viszont akkor hogy ejtjük?

Összességében egy aranyos, szerethető, laza, csajos könyvet kaptam, ami hozta, amit elvártam tőle. Nem kellett félnem tőle, sem bonyolult mondatokkal és mély filozófiai mondanivalóval gyötörnöm az agyam, ha éppen fáradt voltam. Kikapcsolt és szórakoztatott.

Ja, és még valami! A filmben Adam azt mondja Mike Pomeroyról, hogy ő a 3. legborzalmasabb ember a világon, de, ha jól emlékszem, nem hangzik el, hogy ki az első kettő. A könyvben igen. De nem árulom el, akit érdekel, olvassa el!

A könyvet köszönöm a kiadónak!

A pontozással picit bajban voltam, mert kb. fej fej mellett van a Papíron prímával, de az mégis egy hangyányit jobban tetszett. Talán csak azért, mert nem ismertem a történetet, de mégis. Így lett:

10/7,5

Ui.: Az Emerson & Tsa kapcsán panaszkodtam a magas postaköltségre (futárszolgálat, ill. vidéki átvételi hely esetén), úgy tisztességes, ha elmondom, van már olcsóbb megoldás is. Lehet postai úton kérni a szállítást, akár postán maradóra is, és vannak outlet könyveik is (szépséghibásak, de tartalmilag tökéletesek), jóval olcsóbb áron. Érdemes benézni.

Nevada Barr: Ördögkatlan

Nem szeretek félni. És a meglepetéseket sem igazán. A kettőt együtt meg főleg. Pedig e kettő erre a könyvre igencsak jellemző, úgyhogy a fele tájékán már attól tartottam, hogy nem merem befejezni az olvasást. 

Jó, jó, most túlzok azért, nem egy horror regény, vagy ilyesmi, szó sincs róla. A történetről nem mesélnék a kelleténél többet, sok értékelés van már róla a neten, és a fülszöveg is elárul ezt-azt. Ami vonzott benne,  hogy valami rejtély van a történetben, nyomozás, izgalom, stb. Amire viszont nem számítottam, az a pszichopata vonulat. Azt hiszem, ez azért riaszt, mert kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, mi történik majd a következő oldalon, amitől az ember szorongani kezd. Ráadásul ilyesmi akár bárkivel megeshet, na nem, hogy belökik egy víznyelőbe, hanem, hogy kiszolgáltatottá válik, védtelenné. És ez számomra riasztó.

Pedig a történetszövés majdnem tökéletes. Az írónő mesterien tereli a gyanút egyes szereplőkre, aztán eltereli róluk, majd vissza. Amikor már-már megnyugodnánk, megint történik valami, ami felborzolja az idegeinket. Amikor pl. Anna futni megy, legszívesebben ráordítottam volna, hogy: Ne menj oda, te buta liba! De aztán egyáltalán nem az lesz, amire számítana az ember.

Végül persze nem hagytam abba, ahhoz túlságosan érdekelt a vége. Rengeteg kérdés maradt bennem megválaszolatlanul, nekem ez hiányosság, bár könnyen meglehet, hogy az írónő részéről meg szándékosság.

A jellemek jól kidolgozottak, a tájleírás követhető, pedig az ilyeneket sosem szerettem. Egyes technikai részleteket nem értettem, de a hiba az én készülékemben van. Vizuális típus vagyok, és ha valamit nem tudok elképzelni, baj van. A rangerek munkája nagyon érdekes lehet, bár az emberi ürülék lapátolása engem biztos nem vonzana, de el tudom képzelni, hogy vannak a természetvédelem iránt elkötelezett emberek, akik ezt is vállalják. A nemtörődöm, részeg, buta turisták felháborítottak, és most már azt is tudom, hogy kellene felkészülni, ha ilyen helyre vezérelne a sors.

A fordítás nagyon tetszett. Változatos, gazdag szókincs, jól követhető, gördülékeny stílus. 

A borítóra nem jöttem volna rá magamtól, valami örvénynek gondoltam, de aztán olvastam, hogy ezt láthatta Anna felfelé nézve a víznyelőből, és utána már annyira egyértelműnek tűnt. Nem is értettem, hogy nem találtam ki rögtön.

Összevetve mindent, simán megérdemel 10/9-et. Aki pedig szereti a pszichothrillert, az egész biztosan nagyon jól fog szórakozni. Én most biztosan valami könnyedebb olvasmányba kezdek, haha!

A könyvért köszönet a kiadónak.

The Hollow Crown: IV. Henrik 2. rész - a feliratkészítő szemszögéből

Befejeződik hát a címbeli királyról szóló dráma a 2. résszel. Most is azt éreztem, mint az 1. résznél, hogy nem is tudom, miért IV. Henrik a címe, olyannyira nem róla szól a történet. Alig szerepel, bár, ha megjelenik, az, hála Jeremy Ironsnak, hogy úgy mondjam, ütős. Az a monológ, amikor nem tud aludni, szívemhez szólt, és őszintén meg tudtam érteni atyai (na jó, szülői) aggodalmait, hogy mi is lesz léha fiával, ha ő már ősei mellett pihen. Amikor pedig már tudja, hogy beteg, és ki tudja, meddig él még, de akkor is ragaszkodik a koronájához, teljesen emberivé teszi.

A történet nem sokkal az első rész után folytatódik. Henrik megnyert egy csatát, de nem nyerte meg a háborút, a hatalma ellen való áskálódás folyik tovább, úgyhogy nem dőlhet hátra elégedetten. Sereget szervez, és itt jön be újra a képbe Falstaff, akinek az egyik feladata az, hogy katonákat toborozzon. Falstaff most az előző rész végi hamis dicsőségben sütkérezik, de érezhető, hogy nincs igazán formában. Köszvény gyötri, amitől sántít, az ágyban sem tud már úgy teljesíteni, minden arra utal, hogy öregszik. Az egész darabot és a filmet is átlengi az öregség, az elmúlás.

A királynak sikerül Hal herceget és őt elválasztania, már nem puszi pajtások, a darab végéig egyetlen közös jelenetük van, és az sem vicces igazából. A darab végén levő másik közös jelenet meg még annyira sem, sőt. Bár Falstaff egyértelműen gazember, vén iszákos szoknyapecér, korrupt, aki folytonos anyagi gondjai miatt elveri a másoktól (más célokra, pl. toborzásra) kapott pénzt, mégis szánandó figura, akiért a film során többször őszintén megfájdult a szívem. És bár biztos, hogy Halhez az érdek vezérelte, meggyőződésem, hogy szereti is az ifjú herceget. Így, amikor a darab végén az új király, immár V. Henrik, megtagadja őt és régi életét, az nemcsak a megszűnő befolyás és hatalom miatt fáj neki, hanem mert egy barátot veszít el.

Ismét kitűnő színész alakítást láthattam, amit egyszerűen nem is tudok eléggé felmagasztalni. Mikor az első Hal-Falstaff jelenetben bizonygatja, hogy nem akarta megsérteni a herceget, abban volt minden. Fájdalom, ijedtség, bohóckodás. A második jelenetben pedig először nem hisz a fülének, hogy az új király tényleg nem akar tudni róla, aztán kétségbeesik, elszomorodik, stb. A Falstaffot alakító színész arcán annyi érzelem van, hogy felsorolni is alig lehetne.

A humoros vonulat azért ebben a darabban is megmarad, bár ezúttal inkább más mellékszereplők révén. A toborzási jeleneten hangosan röhögtem, a vidéki békebíró és kompániája is erőteljesen a humor forrása.  Valószínűleg már akkor is tudták, hogy a nézőközönséget ezzel lehet becsalogatni a színházba. 

És kiderül az is, hogy a távoltartási végzés nem annyira újkeletű dolog, mint gondolnánk, hisz V. Henrik 10 mérföldes távoltartásra ítéli régi cimboráit. Ami pedig a filmből kimaradt, de a darabban benne van, egy utószó, ami valamiféle középkori "trailerként" szolgált, mivel elárul pár dolgot a következő darabról, az V. Henrikről. Nincs új a nap alatt, kérem!

A feliratkészítés szempontjából sok új nem történt, maradtak azok a vonulatok, amik az 1. részben voltak. A kimaradt és összekutyult jeleneteken már meg sem lepődtem. Bevallom, a végére eléggé belefáradtam a folytonos keresgélésbe. Az egyik részt pedig olyan szinten keverték össze, hogy azon már kiakadtam, hogy vajon miből gondolta a dramaturg, vagy rendező, vagy akárki, hogy ő jobban ír darabot, mint WS, és milyen jogon alkalmaz ekkora változtatásokat. Ezért sajnos, levontam fél pontot, ami igazán nagy kár, mert a színészi alakítások, a rendezés, a díszletek, ruhák amúgy megérdemelnék a maximális pontszámot. Ha nem tudnék a kutyulásról, talán nem tűnne fel, hisz az egységesség nagyjából megmaradt, de egyrészt ez nem mentesíti az alkotókat, másrészt tudok róla, és nem mehetek el mellette szó nélkül.

Így sajnos: 10/9,5