A király vándorútja 2.

Az anya dühösen tápászkodott fel a porból, ahová az őrök lökték, miután kidobták a trónteremből. Dühös volt, égett az arca a szégyentől és a magaláztatástól. Keserű könnyek csorogtak az arcán, a ruhája poros lett és elszakadt, mikor kilökték, de ennél sokkal jobban fájt a szíve. Annyira, hogy azt hitte, kettéreped. Kezét a szívére szorította, mintha azzal meg tudná akadályozni, hogy kiszakadjon a mellkasából, és sírva, magát vonszolva indult haza.

Mikor hazaért, összecsomagolta szegényes holmiját, lezárta a házát, és az éjszaka leple alatt elment. Senkinek sem szólt a faluban, senki sem tudta, hová ment. Mikor másnap nem jelent meg a piacon, és a szokott helyein, volt, aki megpróbálta megkeresni, kopogtak a bezárt ajtón, végül valaki fel is feszítette, mert azt hitték, talán beteg vagy már meg is halt. Mikor látták, hogy a holmija eltűnt, az ágya érintetlen, egy darabig furcsállották, pletykáltak róla, de aztán egyre kevesebbszer emlegették, míg végül elfelejtették.

Csak egy kisfiú volt, aki azelőtt gyakran meglátogatta őt, mert szerette hallgatni az anya meséit, csak ő nem felejtette el, és elhatározta, ha felnő, addig keresi, míg a nyomára nem akad.

Ezenközben a király fent a fényes palotájában megpróbálta elfelejteni a kínos találkozót, de még egy király sem parancsolhat teljesen az álmainak. Az álmai pedig gyötrőek voltak, újra és újra anyja döbbent, fájdalmas, hitetlenkedő arcát látta maga előtt. Olyannyíra, hogy már félt elaludni. Még vadabbul vetette bele magát az élvezetek hajszolásába, de az ilyesmi nem segít, és mikor újra magára maradt hálószobájában, a rémálmok újra elővették.

Abban reménykedett, ha kifárasztja magát, az agya elég kimerült lesz ahhoz, hogy ne gyötörje tovább. Órákon át lovagolt, vívott, úszott, hegyet mászott, és mikor este holtfáradtan zuhant ágyba, még le sem ért a feje, már aludt is. Végre nem emlékezett semmire, a fejében csend volt.

Két teljes éjszakán át. A harmadik éjszakán ismét látta az anyját.

Nem mert többé lefeküdni, éjszakánként a palota folyosóit rótta, de ha hajnaltájt lerogyott a trónjára, az álom észrevétlenül lepte meg, és ő újra az anyjával találkozott.

A harag, ami elfogta a kialvatlanság miatt, kitört, őrületté vált, és a király újra háborút indított. Minden hadra fogható embert katonának vittek, országszerte sírtak az édesanyák, a feleségek, a szeretők és a gyermekek. Nem látott még a világ ekkora hadsereget, ahol megjelentek, elsötétült az ég. Amerre jártak, kő kövön nem maradt utánuk, hírük messze megelőzte őket, és már nem volt hadsereg, ami ellen mert volna állni nekik. Akadály nékül haladtak egyre távolabb és távolabb a hazájuktól.

A haditervek, csaták egy darabig elégnek bizonyultak, hogy elfeledtessék a királlyal az álmait. A harctéri zajban csak néha pihent le, és akkor is csak percekre hunyta le a szemét. De amikor már semmi sem állt az útjukba, nem volt többé haladéka. A katonái kimerültek voltak, és a király maga is. Eljött a pillanat, mikor végül elaludt, és hamarosan üvöltve ébredt fel.

Ekkoriban történt, hogy az ország vezetői és a lakossága is megelégelték az örökös háborúkat. Az ország elszegényedett, nem tudtak több adót beszedni, nem tudták fizetni a háború költségeit. Először félelmükben csak nagyon halkan és kevesen, aztán egyre többen és hangosabban követelték a király távozását. A király, nem lévén otthon, nem tudott tenni ez ellen, és egy nap orgyilkosokat küldtek utána a mezőre, ahol éppen pihent a serege.

Az árulók meg is valósították volna tervüket, ha nincs a királynak még egy utolsó híve a hadseregében. Ő valahogy megtudta a készülő tervet, és mielőtt az orgyilkosok rájuk támadhattak volna, fellármázta a tábort.

De eddigre már a hadseregnél is betelt a pohár, és a király helyett a lázadók pártját fogták. El akarták fogni az uralkodót, és kivégezni, de az utolsó híve még időben kimenekítette.

A büszke, gőgös, kegyetlen királynak menekülnie kellett.

A Jane Eyre eset - új borító

Igen, tudom, írtam már róla, de közben megérkezett az új kiadás könyve, és muszáj volt megvennem, mert kell az egész sorozat! Imádom az új borítót, igen, ilyennek kell kinéznie. Juhééé! Meg az a finom "új könyv szag". Még az újraolvasást is tervbe vettem, pedig alig pár hónapja olvastam.

És mikor lesz már meg a 2. kötet? 

Karen Marie Moning: Új nap virrad

Figyelem! Spoilerveszély, ha valaki még nem olvasta az előző részeket!

Hát elértem az utolsó részig. A negyedik után tartottam egy jókora szünetet, részben a magamnak magam által felállított szabály miatt, hogy soha nem olvasok sorozatból részeket közvetlenül egymás után, részben, mert talán tudat alatt nem akartam, hogy véget érjen a sorozat.

A még mindig tartó mormota üzemmódnak (vagyis, hogy két oldal után menthetetlenül elalszom) és mindenféle lelki nyavalyáimnak köszönhetően elég lassan haladtam a könyvvel, míg ma hajnali kettőkör sikerült befejeznem. (Aminek következtében viszont reggel egyszerűen nem ébredtem fel, ami pedig egyáltalán nem jellemző rám. Valamikor kinyomtam az ébresztésért felelős telefont, de arra sem emlékszem, hogy mikor... "Csak" egy órával keltem később, de az reggel rengeteg tud lenni.)

De ez végül is nem tartozik ide, csak jelezni szerettem volna, hogy a könyv elolvasásában ezek a dogok befolyásoltak, így talán ez is közrejátszott, hogy - kereken kimondom - ez a könyv nem kötött le annyira, mint az előző négy.

Alig vártam, hogy megtudjam, ki a halott Mac lábánál, és nem, fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet. Olvastam olyanokat, hogy egyértelmű volt, meg hogy ki lehetett találni, hát nekem nem, úgyhogy engem teljesen felkészületlenül ért. Igaz, találgattam, hogy ki a csuda lehet a rejtélyes halott, és még a megoldás is felmerült bennem, de azt elhessegettem azzal, hogy az lehetetlen, az írónő ezt az ütőkártyát biztosan nem játssza ki, hisz akkor hogyan folytatódna tovább a sztori.

És kijátszotta! Nem mondom, ügyes húzás volt, mert onnantól fogva nagyon akartam tudni, hogy ebből hogy jön ki, de sajnos, egy csomó idő elment Mac gyászával, ami egy földi halandókról szóló könyvben teljesen elfogadható is lett volna, csakhogy én a történetet szerettem volna folytatni, megtudni a válaszokat az első négy kötetben felmerült rengeteg kérdésre. Úgyhogy bevallom férfiasan, ezt a Macet utáltam, és párszor szívem szerint a sarokba vágtam volna a könyvet. Bíztattak, hogy ne adjam fel, úgy a harmadától jobb lesz, de meg kell mondanom, majdnem a felénél jártam, mikor már úgy éreztem, végre rátaláltam a hangulatára, és kezd beindulni a történet.

Onnantól fogva azonban úgy éreztem magam, mintha egy gyorsvonatban ülnék, úgy sodortak az események, sőt nem is gyorsvonatban, hanem hullámvasúton, hol fent, hol lent. Egyik meglepetés ért a másik után, csak kapkodtam a fejem, a végkifejlet meg számomra hatalmas meglepetés volt. Legalábbis az egyik fele. A másik felére szépen lassan felkészítettek, úgyhogy az annyira nem lepett meg. Hú, de nehéz úgy írni, hogy semmi lényegeset ne áruljak el! Na jó, arra a felére gondolok, hogy ki lesz Mac párja a történet végén, nos, ez a rész megjósolható volt. Nem állítanám, hogy túlzottan örültem neki, az életben semmi pénzért sem kéne egy ilyen pasi. Akivel meglehet, eszméletlen a szex, és akkora a szenvedély, hogy majd elemészt mindent, de a mindennapokhoz ennél kicsit több kell. De persze, szuperhősökhoz talán nem is való egy átlagos kapcsolat, és mégiscsak jól van ez így. Nekem kicsit sok volt a szexből, mert a történet folyása érdekelt volna, de biztos van, aki meg ezt várta az első résztől fogva.

Nem mondhatom, hogy a sorozat végére minden kérdésemre választ kaptam, de a főbbekre igen. Nagyon más fordulatot vett, mint amire az elején számítani lehetett, vagy amire legalábbis én számítottam. Valahol lezárult a történet, de mégsem, és úgy érzem, a sorozatban még van potenciál. Az írónő is így gondolta, mert elindította a sorozat spin-offját Danivel és Ryodannel a főszerepben, aminek az első részét remélhetőleg még az idén magyarul is olvashatjuk.

A kötet első fele miatt nem tudok rá több pontot adni, pedig a befejezés méltó lezárása volt a sorozatnak.

10/8

A könyvet köszönöm a kiadónak!

A tyúkok magánélete

Szegény kis blogot rendesen hanyagolom mostanában, ezt a posztot még valamikor tavaly nyárra terveztem, mikor a tyúk-téma még újdonság volt.

Az érkezésük után kb. négy napig be sem mertem menni az udvarukba - azok az éles csőrök meg karmok, brrr! Manapság már úgy követnek, mintha az édes jó anyukájuk volnék, a puszta tény miatt, hogy én viszem a kaját. Hja, kérem, az éhség nagy úr! És olyan szelídek, hogy leülnek elém az út közepére, ami a közlekedés szempontjából elég bosszantó tud lenni, főleg, ha 30 tyúk műveli ezt. De akkor még jó darabig a kerítésen kívülről figyeltem őket, tisztes távolból. Korábban azt gondoltam, az ilyen tyúkféle állatok élete elég unalmas lehet, nem áll másból, mint evésből, ivásból és kapirgálásból. De ha elég hosszan nézegeti őket az ember, néhány érdekes dolgot lehet felfedezni.

Az, hogy ők is kialakították a hierarchiát, nem meglepő. Ennek elég nyilvánvaló jeleit adták. Pl. volt egy kedvenc koreográfiám, amit repülve futásnak neveztem el. Ez abból állt, hogy két tyúk egymással szemben kezdett futni és közben csapkodtak a szárnyukkal, majd közvetlenül a várható becsapódás előtt alig néhány centire megálltak egymástól, a nyakukat begörbítették, és mereven bámultak egymásra pár másodpercig. Oldalról úgy néztek ki, mintha a két tyúk nyaka egy szívet formált volna. De ez ne tévesszen meg senkit, nagyon nem volt ebben semmi szívélyesség, sőt! Halálos fenyegetést tartalmazott. Majd a rövid ideig tartó "farkasszemezés" (a tyúkszemezés jobban passzolna ide, de az sajnos, teljesen mást jelent) után felborzolták és megrázták a tollaikat, és mindenki ment a maga útjára. Ezt sokáig, hetekig művelték, de úgy látszik, mára már eldőltek a hatalmi viszonyok, mert abbamaradt. Volt még a csőrrel nyakra koppintás, "hé, tudd, hol a helyed!" jelentéssel, ez néha még ma is megvan. Néha sajnálom, hogy a gyereknevelésben ilyen módszereket nem lehet alkalmazni, elég hatásos.

Az is meglepett, hogy az ilyen egyszerűnek, sőt butának titulált jószágok, mégis milyen fokú szervezettséget mutatnak. A tyúkaltatásnál már írtam, hogy van két őrtyúk, akik utolsónak mennek be, de napközben is vannak őrök, akik figyelnek, hogy nincs-e veszély. Engem kicsit a mangusztákra emlékeztetnek, ahogy egy-kettő kinyújtott nyakkal, peckesen járkál fel-alá. Egyszer pl. megláttak egy ragadozómadarat az égen, és elég volt egyetlen apró kurrantás, hogy az összes jószág kb. fél másodperc alatt a biztonságosnak tartott ólban teremjen.

A macskánkkal érdekes a viszonyuk. Különösebben nem tartanak tőle, ott járkálhat közöttük, mégsem adnak le vészjelzést. Cicánk, aki a szellemes Cicvarek nevet viseli, azért (nem szó szerint) meg-megkóstolgatja őket. Lekuporodik a kerítésen kívül, majd úgy tesz, mintha rájuk ugrana, amire azok azért már ijedten rebbennek szét, őmacskasága pedig szerintem magában mosolyogva, elégedetten sétál tovább. Ám egyszer ő is pórul járt, az ijesztőt ijesztették meg. A menet ugyanúgy kezdődött, ám, ahogy a tyúkok felrebbentek, valamiért Cicvarek is megijedt, és úgy három tized másodperc alatt termett a közeli mandulafa tetején! Ó, hogy az embernél ilyenkor nincs egy kamera vagy legalább egy telefon! Igazi díjnyertes videó lehetett volna.

A hangjuk is sokféle, és mára már nagyjából meg tudom különböztetni. Amikor szerintük reggel van, először elszórtan, majd egyre türelmetlenebbül adnak nyomatékot annak, hogy kéne már valami reggeli. Az evéshangok elégedett, halk kurrogását a legjobb hallgatni. Fura mód szólnak egymásnak, ha kaja van. Én azt gondolnám, több jut egynek-egynek, ha befogják a csőrüket, de nem. Hogy ez mennyire jószívűség, vagy mennyire butaság, nem tudom. Ennek ellenére szívbaj nélkül kapják ki akár egymás csőréből is a falatot. És van még a követelőző, ami az "éhesek vagyunk, hé!" mondatot hivatott helyettesíteni. Ez nagyjából minden alkalommal felhangzik, amikor kinyitom az ajtót, és kilépek a teraszra...

Na igen, az evés. Az megér egy misét, de mivel nem szeretném ezt a posztot regény méretűre duzzasztani, majd legközelebb. Meglehet, az csak jövőre lesz, nem ígérek semmit.

A C-P duó: Kannibál-dal

(Ki emlékszik még az "emlékrohamaimra" pár hónappal ezelőtt? Akkor vallottam be, hogy gimis koromban egy költőduó egyik tagja voltam. Nos, így lefekvés előtt egy "könnyű" témájú kis vers. Honnan jött? Nem is értem. :D Az eleje kicsit szerencsétlen, de a végére belejöttünk.)

"Kérek egy feketét!"

Tért be a vendéglőbe.

"Ajánlhatok remetét?"

Szólt a vendéglőse.

"Kora legyen 32.

Foga ugyanennyi."

"Itt fogyasztja, csomagoljam?"

S rögtön elintézi.

Vérben ázva fejét vette

A szegény remetének.

Csomagolta, hazavitte

Ünnepi ebédnek.

Lehámozta a bőrt róla,

Beáztatta sóba,

Bárdot fogott jobb markába,

Aztán kicsontozta.

Vérben úszott már a konyha,

De még kibelezte,

Nem érezte már a hulla,

Hogy a sütőbe tette.

1984.

The Hollow Crown: V. Henrik - a feliratkészítő szemszögéből

Elérkeztem hát az utolsó részhez, és most úgy érzem magam, mint amikor az ember valamit nagyon vár, hogy vége legyen, aztán meg hiányérzete van. Három hónapja küldtem be az első részt (hű, nem gondoltam akkor, hogy ennyi ideig fog tartani!), és azóta volt az íróasztalom csücskén a Shakespeare-kötetek (a továbbiakban újfent WS) közül a királydrámák, és most, hogy visszakerült a polcra, oda-odakapom a szemem, hogy mi is hiányzik az asztalomról?

Nagyon vártam pedig a végét, az előző rész kapcsán már írtam, hogy elfárasztott a keresgélés, és dühített az egyes jelenetek összekutyulása, most meg itt szomorkodom, mintha valami kedves rokont vesztettem volna el. Ki érti az emberi természetet?

Nos, feliratkészítés szempontjából sok változás nem történt, maradtak az előző három részben már megszokott dolgok. A meglevő műfordításból (ismét Vas István munkája) kikeresgéltem a megfelelő sorokat, és aki szerint ez "csak" másolás, javaslom, csinálja utánam. Kevesebb összekutyult jelenet lett, mint az előző kettőben, és elég sok rész pedig szimplán kimaradt, amit nem bántam.

Egy dologban kellett viszonylag nagy döntésre jutnom, az elég szép számú francia szöveg maradjon-e eredetiben, vagy fordítsam le. Ugyanis magában a színdarabban ezek franciául szerepelnek, és ha pl. színházban látnánk, nagy valószínűséggel ott sem lenne lefordítva. Viszont az angolok szinte mind tanulnak franciául a suliban (más kérdés, hogy kb. annyit jegyeznek meg belőle, mint mi az oroszból anno), ill. pár évtizede a franciatudás (még az "átkos" előtt) nálunk is általánosabb volt, a nézők egy része bizonyára megértette úgy is. Most viszont, az erős amerikanizálódásnak hála, a nézők jó része szerintem egy kukkot sem értene belőle, így a lefordítás mellett döntöttem. Bár így egy-két sutácska mondat született (Hogy van a kéz angolul? Kéz.), de még így is ezt éreztem helyénvalónak.

Ráadásul olyat tettem, amit még soha, és amit elvileg nem is szabadna feliratban, megmagyaráztam egy kifejezést... (mea culpa!) Arról a jelenetről van szó, mikor Alice angolul tanítja Catherine-t, aki elég rendes akcentussal ejti ki a szavakat. (Alice mindannyiszor a hímzése mögé bújik, gondolom, hogy el ne nevesse magát. Geraldine Chaplin pici, de annál mulattatóbb alakítása.) Ez még nem lenne akkora baj, az ám! Csakhogy két így eltorzított angol szó franciául bizony trágárság, ezért is nevetnek rajta. Az egyik a láb, a "foot", a másik a ruha, "gown". A gown helyett Catherine "con"-t ejt, ami azt jelenti: barom. Ezt a szót ismertem már, nem volt nehéz rájönnöm, mi a baj vele, de a footnál kicsit bajban voltam. Némi keresgélés után arra tippelek, hogy a hangzásra hasonló "foutre" szóra gondolhattak, aminek az egyik jelentése: ondó. Ez már megmagyarázná a szégyellős nevetgélést, bár felmerülhet a kérdés, egy hercegnő honnan ismer ilyen szavakat. Ezt megerősíteni látszik a műfordító megoldása, aki a "konty" és "fodrász" szavakkal helyettesítette az angolban szereplőket, amiket a királylány "kon"-nak, illetve "futrá"-nak ejt. Ezt kivételesen nem tartottam meg, mert aki nem tud franciául, annak ez sem valami nagy segítség, viszont némi angol tudás esetében feltűnő, hogy nem ezt mondják a filmben. Az esetre azonban, ha a potenciális nézők nem olvasnák ezen posztot (amire azért van esély), önmagammal is vitázva, a szövegbe is beleírtam egy félmondatos magyarázatot. Meg lehet érte szólni, talán nem a legjobb megoldás, de erre jutottam.

Milyen volt ez a rész? Sokkal szomorúbb és véresebb, mint a IV. Henrik, főleg annak az első része. Falstaff halott, a régi kompániából csak páran maradtak, és ez a dráma V. Henrik hatalmi törekvéseiről szól főleg, aki valami bonyolult örökösödési téma miatt úgy gondolja, Franciaország trónja valójában őt illeti meg. Mivel - érthető módon -, a francia király nem takarodik el a trónról magától, Henrik csatába indul, amit meg is nyer. Politikai csatározások, csatajelenetek, nem éppen a kedvenc témám, de még így is, ismételten hála a kitűnő színészeknek és rendezésnek, még így is szerettem.

Valószínűleg Tom Hiddlestonnak köszönhetően lett egy számomra idegen angol királyból életteli, már-már szerethető emberi figura. Pedig nem volt éppen - WS ábrázolásában mindenképp - valami elsőáldozó stílusa. Ahogy megfenyegeti az harfleurieket, hogy ha nem adják meg magukat, megölik a gyerekeket, megerőszakolják a nőket, az öregek fejét meg falhoz verik, hát... Na, köszönöm szépen! Ugyanakkor a végén az udvarlós jelenet, hát az olyan aranyosra sikerült (csak kitört belőlem a nő), hogy végigmosolyogtam. Nem tudom, lenne-e olyan lány, aki ellen tudna állni egy ilyen lánykérésnek.

A humor itt is, mint WS-nél gyakran, a legváratlanabb helyeken jelenik meg. Pl. amikor Catherine azt kérdezi, hogy szerethetné Franciaország ellenségét, Henrik meg azt feleli, hogy ő Frankhon barátja, annyira szereti, hogy az egészet magának akarja. Erre néhol rárősítettek a színészek is: ahogy a francia király néz, mikor beleegyezik, hogy a (szerinte) tahó angol uralkodó elvegye a lányát, hát az fergeteges volt! Nem beszélve a dauphinről. (Tényleg, miért is hívják a francia trónörököst delfinnek? Én utánanéztem!) És amilyen képeket "Harry" (vagyis Tom) vág közben! Szakadtam a nevetéstől.

Összességében jó kaland volt ez a négy rész, bár mostanában nem vállalkoznék újra ilyesmire. Több mint 6 ezer sort kerestem ki és pötyögtem be, néhol át is kellett írnom. Felfedeztem néhány egyértelmű fordítási hibát, néha csak (?) egy "nem" szócska maradt ki, ez akár nyomtatási hiba is lehetne, bár annak elég kínos, néhány helyet, ahol akár másképp is lehetne értelmezni, vagy lehetne találni szebb magyar kifejezést. Arra is rájöttem, hogy nem szeretnék ilyen szöveget fordítani, mert ehhez valahol költőnek is lenni kell, nem elég angolul tudni, sőt még jól magyarul fogalmazni sem.

Kaptam néhány kitűnő színészi alakítást, és kicsit másképp  nézek az eddig kissé unalmasnak tartott királydrámákra is. A rokoni viszonyokat meg a különböző méltóságokat továbbra sem sikerült teljesen kibogoznom, de sebaj! Legalább már nem tapogatózom teljes sötétségben, ez is valami.

Valami frappáns befejezést kéne még kiötölnöm, de semmi sem jut eszembe, így a pontozással zárom, meg azzal a reménnyel, hogy minél többen nézik meg. Megéri! Némely gagyi sorozat meg valóságshow helyett biztosan. Nem könnyű szöveg, ez tény, de legalább nem tunyul el az ember agya.

10/9

Eric Kraft: Herb és Lorna

Felnőtteknek szánt bejegyzés!

Lassan haladtam ezzel a könyvvel, nem mintha bármi baj lett volna vele, csak mostanában mormota üzemmódra kapcsoltam, és kb. két oldal után elaludtam. De a múlt héten a szájsebészeten töltött, kellemesnek éppen nem nevezhető két óra alatt jelentős haladást értem el. Amúgy itt jóval könnyebb olvasni, mint más osztályokon, mivel az emberek úgy meg vannak rettenve a bentről kihallatszó fúrás-faragás, kalapálás(!) hallatán, hogy nincs könnyed és hangos csevegés, csak sápadt és riadt tekintetek. 

Én azzal a megnyugtató tudattal merültem bele a könyvbe, hogy rám mindössze egy apró, kb. ötperces (semmi fűrészelés és társai) beavatkozás vár, így legfeljebb a hosszú várakozási idő idegesített. Ez a belemerülés olyan jól sikerült, hogy amikor végre szólítottak, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

Mikor először olvastam a könyvről, bevallom, néztem egyet. Erotikus ékszerek? Leéltem ennyi évet, és még nem találkoztam ilyennel? Szép... Rágugliztam, igen, de, hm, egészen más típusú tárgyak jöttek ki, mint amiről a könyv szól. 

Több értékelést is elolvastam, ezúttal a téma miatt nagyon nem akartam zsákbamacskát, de mindenki nagyon pozitívan írt a könyvről. Bár ez sem jelent semmit (l. Angyali játszma), de kezdetnek biztató. Abban is reménykedtem, hogy nem valami szexkönyvet kapok, a "szürke könyv" miatt hivatalosan is megcsömörlöttem az ilyen típusú alkotásoktól, de ettől is hiába tartottam. A könyvet valami igen finom és ki merem mondani, kellemes erotika lengi körül, semmi durva, semmi perverz. A kevés, szinte utalásszerű szexjelenetnél elégedetten nyugtáztam, hogy na, így kéne az ilyet csinálni. Ez esetben is igaz, hogy a kevesebb több.

Eltekintve azonban a pikáns témától, igazából egy családregényt kapunk, sőt inkább egy házaspár regényét. A megismerkedésük történetét, ahogy a háború elszakítja őket egymástól, de újra egymásra találnak, ahogy felépítik a közös életüket, gyerekük lesz, stb. Boldog és fájdalmas pillanatokat, válságokat, újrakezdést, betegséget és halált. Mindezt keretbe foglalja a(z egymás elől is) titkolt és szégyellt (de szeretett) foglalkozásuk, az erotikus ékszerek készítése. A történetet a könyvben fellelhető fényképek, visszaemlékezések teszik hitelessé, ami kissé meg is zavart, ugyanis én úgy értelmeztem, a könyvet "író" Peter Leroyt Eric Kraft találta ki, tehát nem létező személy. Viszont a fentiek olyan eredetinek hatnak, hogy hihető az egész.

A könyv fele táján megjelenik a humor is, mikor Herb és Lorna életébe belép Mrs. Stolz. Ehhez a részhez épp a szájsebészeten értem, és időnként felhangosan kuncogtam egyet, és ez a jelenség, azt hiszem, elég ritka dolog lehet arrafelé. Lorna és Mrs. Stolz kölcsönösen félreértik egymást, ami egy csomó vicces esemény forrása lesz.

A fordítás olvasmányos és gördülékeny, szinte észrevétlenül jutottam egyik oldalról a másikra. Két észrevételem lenne mégis. Az egyik az amerikai regényekben gyakran fellelhető dőlt betűs kiemelés, amit viszont a magyarban nem használunk ilyen gyakorisággal, szerintem ezeket nem kéne egy az egyben átvenni. A másik a toldalékolás. Nem tudom, vajon mi miatt szerepelt rendszeresen az pl., hogy Bert-szel vagy Bert-re, stb. Ez Berttel vagy Bertre lenne. Talán a th-s írásmóddal keverték össze valamiképp? Nem tudom. Talán szőrszálhasogatónak tűnök, de nekem az ilyesfajta pontosság is fontos a tökéletes olvasmányélményhez.

E hibákkal együtt is simán megér a könyv 10/8 pontot. Meggyőzött róla, hogy az erotikáról lehet őszintén és nyíltan, ugyanakkor finoman és ízlésesen írni.

Ha jól értettem a szerzőről írt bejegyzésben, Peter Leroy számos könyvet "írt" (ill. a nevében Eric Kraft), szívesen olvasnék még tőle.

A könyvet köszönöm a Cor Leonis Kiadónak.