Shannon Hale: A suttogó

Tegye fel a kezét, akinek a címről a Robert Redford fémjelezte film és/vagy a film alapjául szolgáló könyv jut az eszébe! Na, ugye! Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy az eredeti, The Goose Girl címet erre változtassa, de nem volt túl szerencsés választás. A pontos fordítás, A libapásztorlány tökéletesen megfelelt volna, annál is inkább, mivel a könyv az azonos című Grimm-mese feldolgozása, vagy még inkább továbbgondolása.

Nem olyan régen meséltem félig viccesen, félig komolyan egy barátnőmnek, hogy elegem van a vérből és az intrikából, ezért nem szeretem már az eddig nézett sorozataimat, és visszatérek inkább a mesékhez. Egy ilyen könyvről már írtam is, és nemrég szereztem tudomást erről a darabról. Kapni éppen nem lehet, de a Libri Könyvkereső Szolgálatának hála, mégis sikerült hozzájutnom.

A könyv követi az eredeti mesét, de természetesen jócskán hozzá is tesz, kifejti, kibontja az eseményeket. Míg az Éjféli bál hibájául róják fel, hogy a jellemek nem fejlődnek, a jók jók, a rosszak rosszak, ez itt nem így van.

Ani, akinek teljes neve meglehetősen hosszú, és furcsa hangzású, koronahercegnő. Vagyis elsőszülött lévén, lány létére ő fogja örökölni a trónt. Az ám, csakhogy ő nem igazán a trónra termett, álmodozó, nem túl magabiztos, és van egy különleges képessége, olyasmi, amit titkolnia kell, mert igencsak furcsán néznek rá miatta. Érti és beszéli az állatok nyelvét, sőt később kiderül, hogy mást is.

Ezekre szigorú és nem túl kedves édesanyja is rájön, és úgy dönt, inkább a fia vegye át a trónt, Anit pedig elküldi a messzi Bayern országába, hogy feleségül menjen a herceghez, ezzel is erősítve a két ország kapcsolatatát. A hosszú úton veszi kezdetét Ani kálváriája, amit most nem szeretnék elmondani, lévén, hogy nagyjából az eredeti mesét követi, és azért sem, mert nem szeretnék lelőni néhány poént.

Azzal talán nem árulok el sokat, hogy a történet vége, mégiscsak mese lévén, nem meglepő módon happy end. Addig azonban Ani nagy utat jár be, félénk, önbizalomhiányos lányból erős, magabiztos nővé serdül, aki sikerrel küzd meg az akadályokkal.

Nem rágtam le a körmöm olvasás közben, azt is sejtettem, hogy mi lesz a történet vége, de őszintén kíváncsi voltam, hogy az írónő hogyan fűzi egybe az egyes szálakat, és nem is csalódtam. A könyv végig lekötött, és picivel magasabb pontot is érdemel, mint a másik mesefeldolgozás.

10/9

Emlékroham 2. : A C-P duó

A C-P duó egyik tagja én voltam még gimiben, a másik Gabi barátnőm. Nem tudom, szeretné-e, ha kiírnám a teljes nevét, ezért maradtam a kezdőbetűnél. Mi voltunk az osztály költői. Bezony! Nem pénzköltők, kérem szépen, hanem versköltők.

Már nem igazán emlékszem, hogy kezdődött, eleinte csak hülyéskedésből írogattunk verseket, aztán, hogy el ne felejtsük őket, leírtuk egy füzetbe (majd egy másodikba), és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mi lettünk az osztály költői.

A pályafutásunk csúcsa talán az volt, mikor a tesi tanár verset íratott velünk nőnapra a tantestület hölgytagjai számára. Naná, hogy vállaltuk! Addig se kellett tesizni.

Egyik nap újra olvasgattam pár alkotást, és hát bizony elég sutácskák, nem jön ki a ritmus, bénák a rímek, a tartalomról nem is szólva, de mi nagyon jól szórakoztunk, és azt hiszem, az volt a fő.

Álljon itt egy mű a korai korszakból. Előzetesként, ki tudja, mi az a stencilezés? Nem emlékszem pontosan a technikára, de valahol a nyomtatás és a fénymásolás között helyezkedik el. Ilyen stencilezett lapokon kaptunk egy csomó anyagot, elsősorban angolból, ami nagy kincsnek számított, mert a stencilpapír drága volt, és ha már nem használtuk, vissza kellett adni. Ez tükröződik a műben... Ha jól emlékszem, valós személy volt részben az ihletője, de már meg nem mondom, ki volt az.

Íme:

Szerelmetes költemény Benőhő'

(versparódia)

Szerelmetes Benci,

Hozzád szívem zengi,

Add be a stencilt,

S kapsz egy puszit,

picit.

Szemed savószíne

Szívembe marott,

Egy zsírplecsnyi míve

Ékesíti farod.

Hajad, mint a széna,

Fejed ezért béna,

Ezért mondom Benő,

Fejed lágya benő

(hetne).

Benő, Jenő, Endre,

Mind egyre menne,

De csak te vagy, Benő,

Ki szívembe benő.

Emlékroham 1. : Eszter és a kilencbetűs angol szó

Mostanában emlékrohamaim vannak. (A szót egyébként a Charlie és a csokigyárból vettem, de ez nem lényeg.) Öregszem, vagy a mostanában végrehajtott selejtezésekkor előbukkanó írások, fényképek, egyebek okozzák? Nem tudom. De régmúlt események árnyai követnek.

Eszter tanítványom volt, megvan már 16 éve is. Azóta már felnőtt nő, akkor apró, másodikos kislány volt, aki angol órákra járt hozzám. Akkoriban gyakran gondoltam azt, hogy ha lányom születne, olyat szeretnék, mint ő. Vöröshajú volt, csupa szeplő, és ahogy mondani szokták, a szeme sem állt jól. Állandó huncut mosoly bújkált a szája sarkában. Késői gyermek volt, két testvére már felnőtt, sőt, a nővére már maga is anyukának készült. Az ilyen gyerekekre mondják, hogy épp olyan elkényeztetettek, mint az egykék. Szüleik szeme fénye. Van is benne valami, hisz gyakorlatilag vannak testvérei, de mégsem azokkal nő fel.

Eszter azonban nem volt egyszerű eset. Határozott elképzelésekkel rendelkezett. Egyszer például azt kérte, hogy a táskáját ne a hátára, hanem előre, a mellkasára segítsem felcsatolni, és majd hátrafelé fog járni. Voltak kétségeim, hogy ez az anyukájának mennyire fog tetszeni, de ő ragaszkodott hozzá.

Hozzá tartozik, hogy a 3. emeleten laktunk, és lift nem volt, így az anyukája, hogy megspórolja a lépcsőmászást, csak felcsöngetett, ha megjött érte, Eszter meg leszaladt. Az erkélyről figyeltem a fordítva felvett táska hatását, és sajnos, igazam lett, anyukája elég mérgesen szidta miatta, és igen gyorsan került vissza a táska az őt megillető helyre.

Az egyik órán a ház helyiségeit vettük, és megkértem, hogy másolja le az egyik szót a füzetébe. Eszter hallgatott, gondolom, gyors fejszámolást végzett, majd közölte, hogy ez kilenc betű, ő aztán ezt le nem írja! Ilyen hosszú szót, na de kérem! (Tippek jöhetnek, vajon melyik szó lehetett, én már bevallom, nem emlékszem.)

Lázasan gondolkodtam, vajon mit lépjek erre. Majd a következőt eszeltem ki.

- Jól van, ne írd le! De majd jönnek érted egyik éjjel, és elvisznek a lusták országába. Ott nem kell semmit sem csinálnod, csak fekhetsz egész nap, de enni sem kapsz, éhen is halhatsz.

(Talán a Május 35. Eldorádója vagy a Misi mókus kalandjai elhízott rágcsálói ihlették, nem tudom, honnan jött az ötlet.)

Eszter kétkedve nézett rám, oldalra fordított fejjel, majd közölte:

- Ezt Bea néni most találta ki.

- Lehet, hogy most találtam ki, de lehet, hogy nem. - feleltem könnyed hangon.

Kis szünet, majd Eszter sóhajtva közölte:

- Na jó, leírom.

Néha eszembe jut, hogy vajon mekkor lelki traumát okozhattam neki...

Nem hiszem, hogy hozzájárult volna, de a kislány sajnos, csak egy évig járt hozzám. A következő évben, valami rejtélyes oknál fogva a szülei németre iratták be. Pedig kérte, hogy maradhasson, szeretett hozzám járni, de a szülő érdekes emberfajta. Saját tapasztalatból is tudom ma már.

Hogyan rontottam el a konyhai villanyt?

Nem vagyok az a fajta nő, aki egy konzervdoboz felnyitásához vagy egy villanykörte becsavarásához is valamely hímnemű segítségét kéri, sőt! Ha kell, be tudok verni egy szöget a falba, polcot, zárat szerelek, meg tudom különböztetni a csavarhúzót a csavarkulcstól, mi több, használni is tudom őket, és ha a férjem azt kéri, hogy hozzam oda neki, teszem fel, a bőrlyukasztót, nem azt kérdem, hogy az melyik, hanem azt, hogy hol van. Jó, elismerem, a végeredmény talán nem lesz olyan tökéletes, mintha egy pasi csinálná, de azért nem rossz.

Ilyen előzményekkel érthető, hogy némi önbizalommal vágtam bele abba a bonyolultnak éppen nem nevezhető feladatba, hogy betekerjem a villanykörtét a konyha mennyezeti lámpájába. Az, hogy kissé szorult, nem tűnt fel, nem tudom, kinek milyen tapasztalatai vannak, de nekem ezek az energiatakarékos izzók nehezen csavarodnak be, a sima égők könnyebben forognak. A művelet végén felkapcsolom a villanyt, várva a hatást, mármint, hogy ég, ami ezúttal elmarad. Némi kattintgatás következik, majd be kell látnom, hogy valami nem stimmel. Közelebb lépek, és látom, hogy ferdén tekertem be az izzót. Sebaj, gondolom én, ekkor még bizakodva, kitekerem, és kijavítom a hibát. De a nyomorult égő nem tekeredik kifelé, hanem makacsul ragaszkodik a foglalathoz. Pár perces birkózás következik (nem fog ki rajtam a nyavalyás!), majd rájövök, hogy nem tudom kitekerni.

Egy pillanatra átsuhan a fejemen, hogy megvárom a férjemet, és ő majd megoldja, de aztán eszembe jut, hogy határidős munkája van, és lehetőleg ne szóljunk hozzá, lehetőleg ne zavarjuk semmivel, és lehetőleg lábujjhegyen közlekedjünk a házban is, pedig a műhelyben dolgozik. Nem, az kizárt, hogy azzal fogadjam, hogy szereljen villanyt! Megoldom, ha beleszakadok is!

Lazán és könnyedén odaszólok elsőszülött magzatomnak:

- Kisfiam, nézd már meg ezt az égőt, nem tudom kitekerni!

Ő készségesen jön, ami már önmagában kisebb csodával ér fel, talán, hogy bizonyítsa, ügyesebb nálam, és 14 éve minden erejével, izomból nekiáll tekerni az izzót. Én közben közömbösen tekintgetek körbe-körbe. Egyszer csak halk reccsenés hallatszik, majd gyermekem megszólal:

- Te anyu, ez eltört. Majd apu megcsinálja. - és elhagyja a tett helyszínét.

Odaugrok, és látom, hogy az égő a foglalatból félig kiválva, ernyedten lóg, de a tekerős része még mindig bent van a helyén. A "majd apu megcsinálja" a fent említettek miatt továbbra sem opció, így odahúzok egy széket, és felállok rá, hogy közelebbről megnézzem, mit lehetne tenni. Utólag belátom, ez volt az a pillanat, mikor fel kellett volna adnom. Csavarhúzót ragadok (mondom, hogy tudom használni), és feszegetni kezdem az égőt. Közben halványan rémlik valami olyasmi, hogy talán előbb le kéne kapcsolni a villanyt a főkapcsolónál, ha nem szeretnék áramütést kapni, de lebeszélem magam. A csavarhúzós módszer sem vezet eredményre, elkezdem hát keresni, hogy lehetne az egész foglalatot leszedni, és mondjuk egy asztalnál bizergálni tovább, nem egy széken billegve, és közben a mennyezet felé tekintgetve. Találok is két csavart, amiket szakszerűen kitekerek, majd egy erős rántással ott van az egész a kezemben, a foglalat és a törött égő.

Ja, meg ott van a két kiálló villanyvezeték, ami bánatosan és meglehetősen pucéran lóg a mennyezetről. Nem sokat tudok a villanyszerelésről, de annyit igen, hogy nem tanácsos a puszta, földeletlen, borítás néküli, áram alatt levő madzagokat fogdosni, ha még fel szeretném nevelni egy (félig) serdült és egy serdületlen gyermekemet, ezért gyorsan, gondosan ügyelve rá, hogy ne érjek a vezetékekhez, ragasztószalaggal körbetekerem őket.

A jól végzett munka örömével szállnék le a székről, ha nem kellene ráébrednem, hogy én bizony nem fogom tudni visszaszerelni a lámpát, és hogy bizony végül mégiscsak a férjemre marad, hogy megjavítsa.

Abbeli bősz igyekezetemben, hogy ne zavarjam a munkájában, tényleg elfelejtek szólni neki, hogy rossz a konyhában a villany, és mivel mikor megjön, még világos van, meg sem próbálja felkapcsolni.

Nem úgy, mint este 9-kor, mikor bejön a műhelyből... Épp a kádban ülök, mikor halk pukkanás kíséretében sötétbe borul a ház. Levágta a biztosítékot, na igen. Hát erre nem gondoltam. Kisebbik fiam visít, mert egyedül maradt a sötét tetőtérben, ahol tévét nézett, de miután férjem és nagyobbik fiam gyertyát gyújtanak,  már élvezi a helyzetet, és közli, hogy most olyan, mint egy kísértetkastélyban. Másnap megkérdezi, hogy mikor csinálok újra áramszünetet, mert megint jó lenne egy kis kísértetesdi.

A happy end ezúttal elmarad, mert azóta sincs villany a konyhában, csak a mosogató feletti vonalizzó ad némi bányadt fényt. A villanykapcsolót meg le kellett ragasztanom egy nagy, piros papírral, mert reflexből folyton mindenki nyúlkál feléje. Én meg nem szeretem a kísérteteket, és azt hiszem, a villanyszerelés sem a nekem való munka.

Jessica Day George: Éjféli bál

A varázsló-vámpír-bukott angyal-dorama korszakaim után itt vannak a mesék, mesefeldolgozások (Grimm, Once Upon A Time, hogy a sorozatokat említsem).

Ez a könyv egy ismert Grimm-mese, A széttáncolt cipellők továbbálmodása.

Röviden az eredeti történet: Adva van egy király, akinek 12 lánya van. Ezek a lányok, bár minden este rájuk zárják az ajtót, reggelre mégis széttáncolják a cipőjüket. Adva van egy kiszolgált katona, aki úgy gondolja, kideríti, hogyan lehetséges ez. Tovább nem mesélem, aki olvasta, tudja, miről szól, aki meg nem, az sürgősen pótolja!

Nem igazán tudom, mit vártam, mikor ezt a könyvet kezdtem olvasni, leginkább valami kis könnyed, könnyen emészthető mesét, de azt biztosan nem, amit kaptam. Egy kicsit szkeptikus is voltam, egy kicsit bizony előre fanyalogtam, hogy vajon mit lehet ebből a történetből egy egész regényre valót kihozni.

A jó hír, hogy hát bizony ki lehet! És sokkal, de sokkal komolyabb lett, mint amire számítani lehetett.

Mikor gyerekek vagyunk (nálam legalábbis így volt), elfogadjuk, hogy amit olvasunk, úgy van, és kész. Elgondolkodik valaki azon, hogy hogyan választják szét a galambok az ocsút a lencsétől, hogy kisegítsék Hamupipőkét? Hogy a mostohaanyja meg a mostohatestvérei hogyan nem ismerik fel csak azért, mert szép ruha van rajta? Hogy Hófehérke hogyan lehet olyan ostoba, hogy harmadszor is bedől a királynő trükkjének? Hogy hogyan beszél a farkas, és hogyan nem hal bele abba, hogy telepakolják a hasát kövekkel? Szerintem nem.

Jessica Day George viszont elgondolkodott, és általa én is. Az eredeti mesében a lányok örülnek a minden esti bálnak, de én belegondoltam: tényleg olyan jó lehet éveken keresztül minden éjjel táncolni, ha van kedve az ember lányának, ha nincs? Akkor is, ha beteg, ha szomorú, ha fáradt, ha inkább aludna vagy olvasna? Télen-nyáron, ha esik, ha fúj?

Ezek a lányok nem örülnek. Ezek a lányok csak úgy belecsöppentek a dologba. A legkisebb még csak hatéves, és ágyban lenne a helye. De a legidősebb is csak 18 körüli. Ezeket a lányokat valami kényszeríti, hogy ezt tegyék. Királyi apjuk kétségbe van esve, mert nem tudja elképzelni, hová tűnnek a lányai minden éjjel, és mitől szaggatják szét a cipőjüket. (Amúgy milyen cipő lehet az, amit egy éjszaka alatt szét lehet szaggatni?) Mint a mesében, ő is keresi a rejtély kulcsát. Közben egy túlbuzgó püspök boszorkánysággal vádolja a lányokat.

Galen még csak 19 éves, de már kiszolgált katona, aki most tér haza a háborúból. A királyi udvarba kerül a kertész mellé, és igen hamar feltűnik neki a legidősebb hercegnő, Rózsa (mind a 12 lánynak virágneve van), és mivel nem ejtették a feje lágyára, a hercegnők furcsa viselkedése is. Hát óvatosan nyomozni kezd...

Nem írom le a történet további részét, akit érdekel, olvassa el!

Újabban azon mérem le, hogy egy könyv jó-e, hogy milyen gyakran nézem meg, hányadik oldalon tartok. Ennél a könyvnél először kb. negyedénél néztem meg az oldalszámot, akkor sem unalomból, csak kíváncsiságból, tehát lekötött, pedig itt még a rejtélyről semmivel sem tudunk többet, mint az elején.

Nagyon tetszett, ahogy az írónő leírja a lányok életét, hogy mekkora nyűg nekik a tánc, Galent, aki zsenge kora ellenére komoly, érett, felelősségteljes férfi, aki megjárta a háborút, és nem mellesleg kötöget! (Ez igen hasznos képesség tud lenni, ha az embernek elfogy az összes zoknija, és a harctéren nem tud újat beszerezni.) Nem mellesleg Galen eme tudománya még igen jó hasznot fog hajtani a későbbiekben.

Érdekes volt, hogy a hercegnők kivételével a nevek javarészt németesek, talán a Grimm-fivérek tiszteletére.

Az országnevekben pedig kis ügyességgel felismerhetők létező földrajzi nevek. Vesztfálin, Analúzia, Breton, stb.

Egyes kritikák a könyv hibájául róják fel, hogy a karakterek nem elég kidolgozottak, a jók jók, a rosszak rosszak. Ebben van is valami, de végül is meséről van szó alapvetően, vagy mi a szösz!

Sokak szerint túl mesés a történet, szerintem meg annál sokkal komolyabb, és épp azt találtam a könyv legnagyobb pozitívumának, hogy nem ragad le az eredeti műnél.

Ennek ellenére nálam az egyszer olvasható kategória, akkora pluszot nem adott, néhány estére elszórakoztatott, viszont szívesen olvasnék az írónőtől más mesefeldolgozást is.

10/8

Újrázzunk!

Új helyen, új formában próbálkozom meg ismét a blogolással. Most persze újra kezdhetem az összes beállítást, stb., de sebaj. Fogjunk neki! :)