Robert Galbraith: Kakukkszó

Vagy inkább J. K. Rowlingot kellene írnom? Az irodalomkedvelők nagy része biztosan hallott a botrányról, amiben kipattant, hogy a fenti név alatt valójában a Harry Potter-sorozat nagy sikerű írója rejtőzik. Ő állítása szerint azért nem a saját nevén írt, mert ki akarta próbálni magát úgy is, hogy az olvasók nem tudják, ki Galbraith valójában. 

Persze, rögtön lábra kaptak mindenféle híresztelések, összeesküvés-elméletek marketing fogásokról, stb. Szerintem Rowlingnak nincs rá szüksége, hogy így szerezzen magának figyelmet, hiszen akár telefonkönyvet vagy használati utasítást is írhatna, akkor is vennék, mint a cukrot, de már én is elviccelődtem magamban azon, hogy talán valóban létezik valahol egy Robert Galbraith, aki megírta ezt a könyvet, és aki mondjuk, Rowling barátja vagy rokona, akinek a révén sikerült egy "kicsit" felturbóznia a könyve eladási példányszámát... Ki tudja, mi az igazság?

Egész biztos, hogy sokan soha nem vették volna a kezükbe ezt a könyvet, ha nem derül ki, hogy valójában Rowling a szerző, és be kell vallanom, én is köztük vagyok. Nem vagyok nagy krimirajongó, bár filmen, sorozatban elég sokat megnéztem, olyan klasszikusokat, mint a Columbo, a Starsky és Hutch vagy Agatha Christie Miss Marple és Hercule Poirot történeteiből párat, de olvasni nagyon keveset olvastam, így hozzám nem valószínű, hogy eljutott volna.

Az Átmeneti üresedés nálam is, és a többi olvasónál is vegyes fogadtatása után azért nagyon óvatos voltam, és nem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy a Kakukkszó meg én egymásra találunk, de hajtott a kíváncsiság. Eleinte úgy is tűnt, hogy az aggodalmaim nem voltak alaptalanok, mert nagyon nehezen haladtam. A meleg, az olvasási válság, egyéb magánéleti gondok sem könnyítették meg, hogy bármely könyvre koncentráljak, és bizony jó darabig úgy éreztem, nem is leszek képes végigolvasni. Mondjuk ki nyíltan, úgy 40%-áig határozottan untam. Még az is felmerült bennem, hogy Rowling nem is jó író, és csak az hajtott előre, hogy kíváncsi voltam, volt-e gyilkos végül, és ha igen, ki, és hogy csinálta. 

Valaki azt mondta, az írónő rétegíró lett, elég sok pénze van ahhoz, hogy ezt megengedhesse magának. Ha ez így van, úgy éreztem, az útjaink elválnak egymástól, mert én nem tartozom azokba a rétegekbe, akiknek a HP befejezése óta írt.

De aztán volt egy pillanat, amikor egyszer csak felültem a fotelban, ahová addig teljesen belesüppedtem, és azt mondtam, hoppá! Onnantól kezdve kezdett érdekelni a könyv. Még magam sem tudtam, mi lesz az apró nyom jelentősége, ahogy a főszereplő, Cormoran Strike sem tudta, hogy talált-e valamit, de azt éreztem, hogy ez itt most fontos. E pillanattól kezdve lett a történet egyre érdekesebb, és a végére már rendesen felgyorsultak az események, bár kimondott akciózás csak pár oldal volt a vége felé, a többi inkább csak nyomozás, beszélgetés, kérdezősködés, kihallgatás, és a mozaikdarabkák összerakása volt.

Összességében örülök, hogy nem adtam fel, de azért korántsem tökéletes könyv. Megint úgy éreztem, túl sok a több, mint 500 oldal, túl aprólékos, túl terjengős, túl sok az apró történés, túl hosszú a bevezetés. Ha belegondolok, Rowling a HP-kben is ugyanígy járt el, a könyvek első fele nagyjából előkészítés, mi történt nyáron, a Roxfortba utazás, a tanévkezdet, kviddicsmeccsek, stb. És igen, voltak azért izgalmas közjátékok is, mint pl. A titkok kamrájában a repülő autózás a vonatút helyett, Az azkabani fogolyban Marge néni felpuffasztása, de alapjában a könyvek jó fele, talán még tovább is, bevezetés. Ám, amíg a HP esetében egyetlen betűt sem untam ebből, itt ez sok volt, kövezzenek meg, de akkor is vállalom, hogy vontatott volt majd' a közepéig. Nem csodálom, hogy volt, aki nem is jutott el tovább. Az egyik például, ami nagyon zavart, hogy részletesen leírják, hogy milyen utcákon járnak, hogy a térfigyelő kamera által felvett alakok merre futhattak el. Kérdem én, a londoniakon kívül mond ez valakinek valamit? Még vidéki lévén a pesti utcák 99%-a sem jelent számomra semmit, nemhogy a londoniak. Kellett volna egy szerkesztő, aki kihúz mondjuk száz oldalt, mindjárt feszesebb tempójú lett volna. Ez csak nekem tűnt fel vajon, vagy Rowlingnak nem merik megmondani?

Ami a könyv erőssége, mint (eddig) minden Rowling alkotásnál, a karakterek és a társadalomrajz. Strike-ot én nagyon megkedveltem, Robint is szeretném, mert igazán jó figura, de kissé kidolgozatlan, hogy úgy mondjam, némiképp súlytalan. Remélhetőleg a további kötetekben ez változni fog. Kissé bajban voltam, hogy ki a fekete és ki a fehér a könyvben, nem mindig volt egyértelmű, pedig ez nekem fontos lenne, mikor megpróbálom elképzelni, hogy néz ki az illető. A többi szereplő is megfelelően megrajzolt volt, és nem éreztem azt, mint az Átmeneti üresedésben, hogy mindegyik szereplő egy merő förtelem, és tőlem mind felfordulhatna, akkor sem éreznék irántuk semmit. A nevekkel sem álltam annyira hadilábon, sokkal hamarabb megjegyeztem őket.

Bár a végére sikerült megbarátkoznom a könyvvel, sajnos, még így is csak egyszer olvasós. Nem vágyom rá, hogy a polcomon csücsüljön, de - ugyan ezt se hittem volna még pár napja - a folytatásra határozottan kíváncsi lettem. És mivel a 2. rész már megjelent angolul, talán nem is kell túl sokat várnom. Azért nagyon remélem, hogy Rowling ír majd még olyat, amit többször is a kezembe veszek.

A fordításról. Alapjában véve nem volt bajom vele, de azért pár dolognál felhúztam a szemöldököm. Nekem ez a "kell menjek" formula még mindig helytelen, magyartalan. Sajnos, a köznyelvben olyan mértékben elterjedt (sajnos, mert iszonyat ronda), amit már nem lehet megállítani, de jobban örülnék, ha az irodalmi nyelvbe nem került volna be, de úgy tűnik, ez ellen nem tehetek semmit, legfeljebb jómagam nem használom. Legalábbis nagyon igyekszem elkerülni. Volt egy-két fordulat, amit kicsit furcsállottam, sose hallottam pl. a foglaltház kifejezést, de úgy tűnik, létezik. Aztán az egyik szereplő folyton azt mondja, hogy "így". Valahol értettem, hogy a karaktere szavajárása akart ez lenni, de aztán rájöttem, hogy az angol beszélt nyelvben (túl) gyakran előforduló "like" szót fordította emígyen a fordító, ami ott valamiféle töltelékszó, és amit én fordításban simán kihagyok, de ha már minden áron bele akarnám venni, inkább a "szóval", "hát", és hasonlókkal helyettesíteném. Vagy ott vannak a "nem"-mel kezdődő mondatok, ami szintén angol sajátosság. Erre gondolok: Nem, szívesen segítek. Ilyen esetekben a "nem" valamiféle reagálás az előző szituációra, egy kimondott vagy épp kimondatlan (fél)mondatra, és a magyar fülnek szerintem furcsa. Legalábbis annak kéne, hogy legyen, én ezt sem szoktam lefordítani, csak annyit: Szívesen segítek. Esetleg: De, szívesen segítek.

A pontozással kissé bajban vagyok, mert az Átmenetire 8-at adtam, ez annál egyértelműen jobban tetszett, de a HP-khez viszonyítva meg nem érdemel 9-est, így legyen:

10/8,5

"Nem kell Lokinak lenned ahhoz, hogy letérdeljek eléd"

Mikor szembejött velem (mondjuk így) ez a gif (tényleg, ezeket a mozgó kis képecskéket gifnek hívják egyáltalán?): az első reakcióm nekem is ez volt volt: Hehe! Aztán meg: Ó!

Aki nem tudna angolul, a párbeszéd ezt jelenti:

- Néha azt kívánom, bár Loki lennék, és mindenki letérdelne elém.

- Nem kell Lokinak lenned ahhoz, hogy letérdeljek eléd.

Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, a riporternő vajon mi célból térdelne le a sármos színész elé, de nem abból, amire ő eredetileg célzott, mármint, hogy hatalma legyen az emberek felett, sokkal inkább szexuális célzattal... Nem részletezném, hátha kiskorúak is olvassák a blogot, bár vannak olyan 12-13 évesek, akik meglehet, engem világosítanának fel egyes pózokról. 

Na, de éppen erről akartam beszélni, a szexuális szabadosságról. Nem tartom magamat prűdnek, viszont erősen szemérmes vagyok, ráadásul monogám típus, ha szeretek valakit, meg sem látok más férfit, nem csorgatom a nyálam kockahasú (és feltehetően, de persze, ez lehet előítélet is, üresfejű) pasik képeit látva, nem ábrándozom Barronsról meg Ryodanről (és még sorolhatnám, bár Hugh Jackman felsőteste azért kivétel, na), stb., stb. Ezért nekem ez a világ, amiben 12 éves lányok kurvás szelfiket posztolnak magukról, amiben egy tinédzser korú lány szeksz(!) utáni szelfit posztol, és nem azért szólnak rá, hogy mégis milyen dolog ez, hanem, hogy szexnek kell írni, amiben egy olyan beteg állat, mint Christian Grey nők millióinak vágyálma, amiben természetfölötti elemeket tartalmazó vagy fantasy könyv részletes és vad szex nélkül már elképzelhetetlen (kivéve még egyelőre - talán - az ifjúsági irodalmat, de már ott sem biztos) idegen. Nem találom benne a helyemet. 

Tény, hogy a nőket évezredeken keresztül elnyomták a férfiak. A lovagkorban a szívük hölgyéért mentek kalandra és hosszú verseket írtak hozzájuk, ugyanakkor erényöv volt rájuk csatolva (el nem tudom képzelni, hogy lehetett abban pisilni, más egyébről nem is beszélve). Ahhoz mentek, akit a szülők választottak, ha a férj erőszakos volt vagy kegyetlen, a nőt nem védte meg senki, a férje akár meg is ölhette, főleg, ha befolyásos volt. Ott a Bibliában a házasságtörő asszony története. Vagy a tavaly látott Anna Karenina, amiben Anna bátyja összeszűri a levet a nevelőnővel, és Anna megy könyörögni a feleségének, hogy béküljenek ki, hisz ez bocsánatos bűn, nem? De mikor ő "jön össze" Vronszkijjal, és kipattan a botrány, ugyanez a báty sajnos, nem tudja fogadni... Emlékszem a döbbenetre, mikor anyukám először mondta gyerekkoromban, hogy ő azért kap kevesebb fizetést ugyanazért a munkáért, mint férfi kollégái, mert nő. Nem tudom elmondani, mennyire felháborított. Hosszan sorolhatnám, és bár a nők helyzete már sokat javult, de még mindig nem mindenhol. Indiában például a lányok még mindig tárgynak számítanak. A megerőszakolásuk, a meggyilkolásuk nem számít bűnnek.

De én úgy látom, hogy a kivívott jogainkkal, az emancipációval, az elégetett fűzővel, a nadrágviseléssel, a szavazati joggal mi, nők rengeteget veszítettünk is. Én személy szerint egyértelműen támogatom, hogy a nők azonos jogokat kapjanak, hogy hivatásuk lehessen, hogy ne az legyen életük egyetlen célja, hogy megfelelő férjet találjanak, ami alatt a pénz értendő, hogy el tudja tartani. Hogy ha boldogtalan a házassága, elválhasson, és mégse kelljen lemondania a gyerekeiről, stb., de ez a fajta felfokozott szexuális szabadosság nekem sok. 

A címadó gifben a riporternő gyakorlatilag felajánlkozik egy bizonyos szexuális szolgáltatásra, nem lehet úgy végigmenni egy utcán (főleg így, nyáron), hogy ne látnánk igen erősen alul öltözött nőket, lányokat, némelyik ennyi erővel meztelenül is végigvonulhatna, és hát azok a bizonyos posztok, szelfik, és társaik, nemhogy kamaszok, hanem gyakorlatilag gyerekek vannak úgy öltözve, sminkelve, hogy egyes útszéli pillangók ahhoz képest kismiskák. A tiniknek-tinikről szóló sorozatokban is megjelent a szex, 15-16 éves szereplők már vígan gyakorolják. (Nem tilos az USA-ban elméletben 18 év alatt a szex? Mint ahogy nálunk is? Jó, más kérdés, hogy mi a tilos, és mit tartanak be belőle, de a nyílt ábrázolását legalább nem kellene kerülni?)

Ez a sok minden az alantas(?), ősi, vad vágyakra, ösztönökre alapoz, ami teljesen érthető, és bevallom, én is olvastam ilyesmit, megnéztem ilyen sorozatot, de meglehetősen hamar csömöröm lett tőle, mert ha egy alkotásnak nincs más értéke, mint a bujaság, nekem az már rég nem elég. 

Ha pedig azt szeretnénk, hogy a férfiak tiszteljenek bennünket, tekintsenek egyenrangúnak, akkor talán úgy is kéne viselkedni. Pl. méltósággal. Ami nem jelenti azt, hogy visszakívánom a fűzőt meg a térdig érő fürdőrucit, dehogyis! (Ámbár a strandon elnézve a fürdőzők igen jelentős részét, lenne, akit köteleznék rá...) Csak éppen hová lett a misztikum, a finom célzások, az óvatos közeledés? Egymás megismerése?

Persze, összetett kérdés ez, és nem lehet csak a nőkre fogni, de én egyre inkább a szabadosság futótűzként való elharapózását látom, és ez baj, mert bár csak két betű a különbség, a szabadosság nem egyenlő a szabadsággal. 

Olvasási válság (na ne, már megint?) meg a komfortzóna, avagy mitől megyek a falnak

Megjött a 35 fok, csurog az izzadság a frissen mosott hajamból (ilyenkor mindig csutkára vágatom, nem csoda, hogy soha az életben nem nő meg arra a formára, amire szeretném), bár állítólag holnap jön valami kis lehűlés, ha már csak 27 fok lesz, és éjszaka bírok aludni, nekem már jó, és itt van a menetrend szerinti(?) olvasási válságom. Tavaly is sok blogger panaszkodott, hogy semmi sem köti le őket, most is egyre több helyen olvasom, hogy kitört az olvasási válság.

Bár nálam nemcsak a meleg játszik szerepet ebben, olyan állandó fáradtság és kedvetlenség van rajtam, hogy többnyire csak ülök és bámulok magam elé. Ha már könyv nem, akkor darálhatnék sorozatot vagy megnézhetnék pár filmet, de azokhoz sincs semmi kedvem. Este esélyem sincs kinyitni egy könyvet, bekapcsolni a kindle-t, mert néha azelőtt elalszom, hogy be tudnék takarózni (ami ebben a kuka hőségben nem is gond). A múltkor a strandom megpróbáltam olvasni, de nem jutott üres pad, én pedig szenvedek, ha a földön kell ülni, és még ott sem bírtam figyelni. Ilyenkor szoktam elővenni régi, bejáratott kedvenceket, amiket szinte kívülről fújok, és nem kell rá túlzottan odafigyelni. Újranéztem a Vissza a jövőbe első részét (belehallgattam az új szinkronba - tényleg, tudja valaki, minek kell újraszinkronizálni valamit? - és olyan fura volt, hogy kb. fél perc után kapcsoltam vissza a régire. Rudolf Péter hangja maradt ugyan, de annyira érződik, hogy sokat öregedett, hogy még 1985-ben elment 17 évesnek, de ma már ez sehogy sem őrzi meg az illúziót.) meg az örök kedvencet, amit sosem tudok megunni, A Jó, a Rossz és a Csúfot. A világ legjobb westernje, most, írás közben is épp a soundtracket hallgatom. A pár hete, 97 évesen elhunyt Eli Wallach alakítása pazar, a nemrég 85. születésnapját ünneplő (ki hinné?) Clint Eastwood, a hallgatag hős szerepében örök klasszikus.

Könyvben talán meg kéne próbálkoznom Rosamunde Pilcherrel, aki nekem mindig az otthon melegét fogja jelenteni. Nem tudom, beválna-e, de talán egy próbát megér.

Ma megjelent blogberkekben egy "körposzt" a komfortzónákból való kilépésről, a határok feszegetéséről. Én ugyan nem akartam benne lenni, mostanában nem nagyon megy a határidőre való akármi, nemcsak írás (Zenka volt az ötletadó, a bejegyzése alatt található a résztvevők listája. Bocsánat, hogy nem linkelem be őket ide, de lusta vagyok.), de eszembe jutott valami.

A legtöbben (amennyit eddig elolvastam) arról írtak, hogyan próbáltak ki olyan irodalmi műfajokat, amiket korábban nem szerettek, de mivel én világéletemben mindenevő voltam könyvfronton, és alig egy-két műfaj maradt ki (pl. horror vagy pornó), ehhez nem nagyon tudok hozzászólni. A könyvespolcomon ugyanolyan jól megfértek-férnek a pöttyös könyvek (a régi fajták, nem a KMK vörös pöttyösei) az indiános regényekkel, a szépirodalommal, a krimivel, a fantasyvel és még egy-két szakkönyvvel is. De még sorolhatnám a műfajokat, gyerekkoromban például még a képregények is idetartoztak, azt ma már nem olvasok.

Nekem inkább azt tűnt fel mostanában, hogy egyre több műfajt zárok ki, vagy inkább bizonyos típusú könyveket. Sikítva menekülök az ellenkező irányba, ha egy fülszöveg így kezdődik: A jóképű és gazdag - itt jön egy férfinév, lehetőleg valami jó kacifántos, egy Billre meg Joe-ra sem emlékszem közülük, Alastair meg Craig, de minimum Edward vagy Christian - megismerkedik a szép, de félénk - tetszés szerinti női név, szintén nem jellemző egy Lizzy vagy Jane, annál több Anastasia meg Abigail, és hasonlók - ... na, én itt félre is dobom a könyvet. Többnyire kapunk egy adoniszi testű, krőzus gazdag pasit, meg egy szép, de önbizalom hiányos vagy átlagos lányt, akik halálosan egymásba szeretnek. De mert semmi sem megy egyszerűen, a pasiról kiderül, hogy egy agresszív állat, akit kezeltetni kéne, a lány meg egy idióta, mert egyáltalán szóba áll vele, ahelyett, hogy feljelentené zaklatásért. Persze, minden jó, ha a vége jó, és a női olvasók egy része sóhajtozva epekedhet az ilyen vadbarmok után.

De azt is észrevettem, hogy az alig pár hónapja még kedvelt fantasy, urban fantasy sem köt már le. A Tündérkrónikák Barronsze meg Ryodanje szerintem alig jobb a fenti kategóriánál. (Tudom, most páran felszisszennek.) Erős egyéniségek, akik elvárják, hogy a nők azt tegyék, amit ők akarnak, leginkább kérdezés nélkül, én meg nem nagyon szeretem, ha irányítanak, és olvasni sem szeretek róla. De nemcsak ezért nem köt már le, hanem egyre kevésbé szeretem a sok természetfölötti lényt, a nevüket meg sem tudom jegyezni, nem szeretem a gyakran öncélú véres és szexjeleneteket. A Trónok harca teszem azt, szerintem egy agyonhype-olt sorozat (újabb megvető sziszegés), bár csak a tévében láttam, nem olvastam, de a 3. évad közepén (mikor abbahagytam) még mindig nem tudtam megjegyezni kb. 5 szereplőnél több nevet, és olyan 15-nél többet arcról sem tudtam megkülönböztetni. Túl sok a mellékszál, túl sok a szereplő, túl sokan halnak meg, és helyenként valami rettentően unalmas és terjengős. Itt-ott egy Shakespeare-királydrámára emlékeztet, annyi a kavarás, intrika meg halál (bár az avoni hattyúnál közel sincs ennyi dugás), azokban meg pont ezeket nem szeretem. Eleinte azt gondoltam, majd folytatom a sorozatot, de rájöttem, egy csöppet sem hiányzik.

Vámpírok. Eleinte izgalmasnak tűnt a téma, a kedvencem volt Bill a True Bloodból, de pár év után ebbe is belefáradtam. A könyv- és a filmsorozat is ellaposodott, és bár az utolsó két könyvet egyszer majd elolvasom, mert kíváncsi vagyok, Sookie kinél horgonyoz le végül, de a sorozatot még csak nem is tervezem befejezni. Az 5. évadnál álltam le vele. Vér, kefélés, ölés. Brrr. Egy idő után ennyi már nem elég. Ma már borzongva gondolok arra az igaz, rövid időszakra is, mikor tetszett a Twilight. Nem is értem magam.

Hol vannak ezekből az alkotásokból az erős, önálló női karakterek, akik azért még nem növesztenek maguknak farkat, vagyis megmaradnak nőnek, de nem kis szerencsétlenek, akiket az erős pasinak kell megvédenie, és nem mellesleg cserébe elnyomnia?

Szóval ezektől a típusoktól menekülök mostanában, ami a gond, hogy nem nagyon köt le épp most más, de előbb-utóbb megtalálom majd, ami érdekel. Talán újra elő kéne szednem Jókait...

Téli mese (film, 2014)

A könyv az elsők között volt, amit a Rukkolán happoltam. (Akinek ez kínaiul volt, az látogassa meg a rukkola.hu oldalt.) Jó-jó, a címben film van, én meg itt a könyvről hablatyolok, bocsánat a kis kerülőért. A könyv megjött, és én nekiveselkedtem, de meg volt átkozva, mint Bagaméri. Tudom, ez hülyén hangzik, de egyszerűen egyszerre nem tudtam 2 oldalnál többet elolvasni belőle. Mindegy volt, hogy van-e rá időm, van-e hozzá kedvem, 2 oldal után minden egyes alkalommal letettem. Ez így nem túl produktív olvasás, ami azt illeti. Próbáltam megtisztítani (nem úgy, hogy víz alá tartottam, természetesen), és így picivel gyorsabban haladtam, de nem sokkal, mindig volt más könyv, ami jobban érdekelt, és az első rész után (amikor Peter megismerkedik Beverlyvel) be kellett látnom, hogy ami nem megy, az ne erőltessük, és végképp félbehagytam. Sőt, gyorsan el is ajándékoztam.

Amikor megláttam a film trailerét (na, már rá is tértem a filmre, csak eddig kellett várni) a varázslatos szerelemről, ami száz évvel később is él, felmerült bennem, hogy talán rosszul tettem, hogy félbehagytam a könyvet. Gondoltam, megnézem a filmet, és meglátom, hátha érdemes folytatni a könyvet.

Ezt a nyáltengert, te jószagú atyaúristen! Valami borzalmas volt. Ha nem cseresznyét magozok közben, úgy félbehagyom, mint a huzat. (Mint tavaly a borsópucolás meg az Anna Karenina esete.) Ekkora kéjes örömmel már régen töröltem filmet a gépemről, mikor megjelent a "vége" felirat. Pedig minden adva lett volna egy jó kis romantikus mozihoz, kiváló szereplőgárda, Colin Farrell, Russell Crowe, Will Smith, a halálon is túlmutató szerelem, a jó és a rossz örök harca, időutazás? vagy reinkarnáció?, nem tudom, melyik szó lenne ide jobb. 

Ehelyett kaptam egy rettentően giccses "alkotást", borzalmas párbeszédekkel. A csúcs az volt, mikor Beverly azt mondja Peternek, hogy (nem emlékszem pontosan, de vissza nem keresem, bocsánat, ha nem pontos): Ha most nem szeretkezünk, talán nem lesz többé alkalmam rá. Mire Peter: Akkor tegyük meg! Édes jó Istenem, ezt a béna szöveget! Vagyis, mielőtt meghalok, még dugjunk egyet. Nem mondom, ez is egy érv, még ha elég szánalmas is. 

A színészek tűrhetőek, Crowe kiváló gonosz, talán a legjobb az egész filmben. Farrell-nek nem áll jól a romantikus szerep, ez legalábbis nem. És az a haj, te jóságos ég! Értem én, hogy a sztárgázsik miatt már nem tellett jó fodrászra, de azért mégis!

A könyvhöz nem jött meg a kedvem, bár nemrég olvastam, hogy amaz sokkal összetettebb, mint emez, ami nem meglepő, és a szerelmi szál csak az egyik a sok közül, de még így sem. 

Nem vagyok valami nagy romantikus film-rajongó, de azért van néhány jól sikerült alkotás. Személyes és erősen szubjektív kedvenceim között van a Szív hídjai (ami jó példa arra, hogy akcióhős - Clint Eastwood - is lehet jó hősszerelmes, az időelcsúszós A ház a tónál, a régi, de annál jobb A kaktusz virága, az elején szomorú, de végül happy endes Legénylakás, az idegbeteg Napos oldal, a zenés-táncos Hajlakk, és persze a szinte kötelező Jane Austenek: A Paltrow-féle Emma és mindegyik Büszkeség és balítélet, a sorozat és a 2005-ös film. Sőt volt egy kb. 1940-es film is, én azt is szerettem. De még sorolhatnám. Ezekre emlékezni fogok még sokáig, míg meg nem lágyul az agyam, ezt a filmet meg igyekszem gyorsan elfelejteni.

És zárásként az imdb rövid tartalomleírása hevenyészett fordításban: "Egy tolvaj beleszeret egy örökösnőbe, aki meghal a karjaiban. Mikor a férfi megtudja, hogy övé a reinkarnáció ajándéka, felkerekedik, hogy megmentse a nőt." Hogy mi, kérem szépen? Azt hiszem, nem ugyanazt a filmet láttuk, de azt, aki ezt írta, legalábbis nem igazán érdekelhette, hogy mit néz, és nagyjából a hasára ütött a leírás készítésénél.

Jelentem, még megvagyok!

November óta nem írtam a blogba...

Egy darabig azt terveztem, hogy törlöm, de végül nem tettem, a világhálón elfér, ha valaki rá akar keresni, elolvashat régebbi bejegyzéseket, és meglepődtem, hogy még mindig nő egyes posztok olvasottsága, úgy hogy egy betűt sem írtam le több, mint fél éve.

Nem akarok az indokokról írni, nem volt könnyű az elmúlt időszak, és nem is ígérkezik könnyűnek a következő sem, de végre "letudtam" a Ripper Streetet (már nagyon nyomasztott a több havi elmaradásom, valaki el is kezdte fordítani "helyettem", erről akartam is írni, de mégsem tettem), közben rengeteg téma felmerült bennem, amiről írni szeretnék, úgyhogy íme, újra itt vagyok!

Vannak közte könyves meg nem könyves témák, de most lássunk röviden néhány könyvet az elmúlt időszakból! (Nem tudom, mennyire lesz ez épkézláb iromány, eléggé berozsdásodtam.) Azért röviden, mert már sok mindenre nem emlékszem, de mégis szót ejtenék róluk.

Korábban írtam már az újra elővett Steinbeck könyvekről. A Kék öböl után belekezdtem a Szerelem csütörtökbe tavaly júliusban. És ez év februárjában fejeztem be... Talán még akkor sem így lesz, ha nem találok ki egy trükköt, amivel többet és célirányosabban tudtam olvasni, de amit nem szeretnék elárulni, nem publikus. Nem értem, ez volt a kedvenc Steinbeck könyvem főiskolás koromban. Most pedig azt éreztem, hogy én nem azt a könyvet olvastam annak idején. Szörnyen gyerekes a megfogalmazása, a történetet untam, egészen addig, amíg meg nem jelent a vén Csinnadratta (aki egy ember), akin akkorákat bírtam nevetni! Talán más fordításban olvastam? Létezik egyáltalán más fordítás? Én változtam meg ennyire? Vagy netán nem jókor kezdtem olvasni? Nem tudom, de hatalmas csalódás volt. A kötetben levő 3. regényt nem is fogom mostanában elolvasni, az is biztos, úgy elment tőle a kedvem.

Január végén megkaptam a barátnőmtől a Calderon folytatását, amit nagyon vártam már, hisz az első rész nagyon tetszett. Ami elsőre feltűnt, hogy a borító gyönyörűséges, dombornyomott meg aranyozott (szépséghibája, hogy egy jó része lekopott olvasás közben, pedig igazán nem vagyok gondatlan könyvtulaj), a nő háta sokkal vonzóbb látvány, mint az a förtelmes pasi az első részen. (Nem, nem vagyok leszbi.) De valami rettentő vastag, pedig csak 500 oldal. Igen, csak, egy 500 oldalas könyvnek nem kell 4 centi vastagnak lennie. Hülyeség ez a mostani divat, hogy így megnyomják a könyvek terjedelmét a papír vastagságával meg a tördeléssel. Értem én, hogy így drágábban lehet eladni, de akkor is. Folyton csúszott ki a kezemből, nem lehetett normálisan fogni.

A feléig töretlen kedvencem volt. Vicces, izgalmas, ötletes, volt, amin percekig hangosan hahotáztam, pl. az űrlapfetisisztákon, de a felére szinte egyik lapról a másikra elegem lett a Calderon és Tives közti huzavonából. Érdeklem, nem érdeklem, biztos a szamurájjal alszik, egy csomó nővel van egy hajón, biztos válogathat közülük. Most komolyan? Ne már! Nem tinik ezek, hanem felnőtt emberek, nincs szájuk, nem tudják megbeszélni a dolgokat? Komolyan mondom, homlokon csókolnám azt az író(nő)t (ha elég jó pasi, megegyezéses alapon máshol is. Az arcán, persze, mégis mire gondoltatok? Pfuuj, rossz az, aki rosszra gondol.), aki felvállalja, hogy az egyértelműen egymásnak teremtett főhősöket már mondjuk, a könyv közepén összehozza (legyen azért idejük ismerkedni), és utána nem mennek szét az első félreértésnél, nem derül ki róluk, hogy testvérek, meg a többi marhaság, amiket mostanság beraknak a könyvekbe. Már ott tartottam, hogyha a könyv végéig sem jönnek össze, ha lesz még esetleg folytatás, én el nem olvasom. Kár volt ezt így elhúzni, mert ettől nem izgalmasabb lett, hanem idegesítő. Együtt, vállt vállnak vetve is harcolhattak volna a céljaikért, ugyanolyan izgalmas lehetett volna. Vagy összejönnek, de az események elszakítják őket egymástól. Mittudomén, de ez a szeret-nem szeret, ami mostanában szinte minden könyvben-sorozatban benne van, finoman szólva bosszantó. Amúgy a történet továbbra is jó, On Sai jól, gördülékenyen, olvasmányosan ír, tollat a kezébe! Kíváncsi leszek, lesz-e folytatás. 

Tudom, ez most így kissé rövidke lett, de újra bele kell jönnöm az írásba, ráadásul azt vettem észre magamon, hogy egyre kevésbé van türelmem a hosszú posztok olvasásához, így nem húznám azok idejét, akik hasonlóan éreznek. (Jó kifogás sose rossz, nem igaz?)

Neil Gaiman: Amerikai istenek

A Molyon volt (van?) egy olyan kihívás, hogy Pedig annyira akartam szeretni. Ha még tag lennék, ezt a könyvet betenném oda. Volt, aki azt mondta, igen bátor vagyok, hogy Gaimant kezdek olvasni, mivel az ő stílusához hasonlított Egyszervolt sem igazán jött be. Én meg azt gondoltam, hogy minden jogom megvolt reménykedni, hogy Gaiman és én jóban leszünk, hiszen láttam a Csillagport, és tetszett, és Coraline és a titkos ajtót, és az is tetszett. De ezt a könyvet egyszerűen félbehagytam, amit én igen-igen ritkán teszek meg. Szóval nagyon kell nyűglődnöm egy könyvvel, ha így döntök, de arra jutottam, hogy annyi jó könyv van a világon, az életem viszont véges, tehát miért töltsek értékes időt azzal, hogy olyan könyv végére próbálok jutni, ami nem tetszik?

Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mi volt a bajom a könyvvel. A történet nem kötött le, ha sarkosan fogalmaznék, kesze-kusza baromság. A szereplőkkel nem tudtam azonosulni. A fogalmazásmód nem nyűgözött le. Kimondottan szeretem a misztikus történeteket, és azzal sincs bajom, ha egy könyv elvont, de ez egyszerűen nem tudott elragadni.

Biztosan tudják, milyen az, amikor valami apró részlet megragad a fejükben, ott motoszkál, nem lehet tőle megszabadulni, még évek múlva is emlékeznek rá. Gyerekkoromban a Grimm mesés könyvben volt egy rajz, amit leragasztottam, mert féltem tőle, és erre mind a mai napig emlékszem. Ebből a könyvből azt hiszem, annyi maradt meg, hogy valakit felakasztanak, és annak feláll a farka. Amellett, hogy pfuj, az ilyesmit öncélú megbotránkoztatásnak érzem, aminek a történet szempontjából semmi jelentősége. Ha meg mégis (amit már nem tudok meg, mert abbahagytam), akkor meg Gaiman olyan szinten beteg, ami nekem már nem elfogadható.

Az, hogy az Egyszervolt hasonlít-e Gaimanre, már nem fogom megtudni. Egy viszont biztos, azt legalább végig bírtam olvasni.

Boldog-szomorú helyzetjelentés

Sajnos, inkább szomorú, helyenként pár örömmorzsával.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy ismét abbahagyom a blogolást. Úgy érzem, nincs mit mondanom, és azt a keveset, ami van, sem jól csinálom. Néha olvasok máshol egy-egy különösen jól sikerült blogbejegyzést, és arra gondolok, hogy én ehhez sosem fogok felérni. A blogom olvasottsága kicsi, és bár elvileg nem a látogatottságért ír az ember, de hazudik az, aki azt mondja, hogy az egyáltalán nem fontos. 20-30 olvasásra azt mondom, hm, ez az átlag, 50 körül, tyűha! 100 felett meg már szinte elalélok. Marhaság...

Emellett kezdem kissé kötelességnek érezni, hogy ha már belekezdtem, blogot írok, ha beleszakadok is, pedig ennek örömforrásnak kéne lennie, nem kínos feladatnak. Volt egy-két érdekes reakció korábban, vagy semmilyen (nekem semmi sem jó, nem? haha), viszont úgy éreztem, igazán reális, vagy jól kifejtett visszajelzést nem kapok (kivéve egyet, akinek ezúton is köszönöm, rengeteget segített). Ezért ennek most nem látom értelmét ebben a formában. Nem szüntetem meg egy az egyben, mint az elsőt, de nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre ritkák és/vagy rövidek lesznek a bejegyzések.

A tyúkos sorozatot abbahagyom. Lett volna még tervem vele, például az evési szokásaikról, amik igen viccesek tudnak lenni, ki látott már teszem azt, ugráló tyúkot, amelyik így próbálja elérni a kerítésre felfutó vadszőlő leveleit? Még videót is készítettünk (okostelefonnal) arról, ahogy a jószág megrohan, amint megjelenek a teraszon, tök mindegy, hogy van-e nálam kaja vagy sem. Az ő prekoncepciójuk az, hogy van, és kész. Ha meg mégsincs, akkor addig kárálnak, és keveregnek a lábam alatt, amíg odaadom. Mert biztos csak rejtegetem valahol. Más lehetőség, ugye, nincs.

A megszüntetés oka, hogy elméletileg hamarosan levágják őket. Valami elképesztő módon elkezdtek vedleni, ami nem tudom, hogy a rendes őszi vedlés-e, csak ilyen későre esik az eddigi szuper jó időnek köszönhetően, vagy pedig, mint az őszi legyek, érzik a vesztüket. Kettő az utóbbi pár hétben csak úgy elpusztult, és aggaszt, hogy vajon betegek vagy egyszerűen lejárt az idejük. Úgy másfél évesek, de mivel hibridek (mondhatnánk, mutánsok) talán az ő életük rövidebb. Az egyikük annyira megkopaszodott, hogy már nem is vonult be az ólba este aludni. Nem tudom, önkéntes száműzetésbe vonult-e, vagy a többiek kizárták, de komolyan mondom, a szívem szakad meg érte. Már kezd ugyan helyrejönni, nő ki a tolla, de még mindig nem megy be az ólba. Pedig csak egy tyúk, amit az ember arra tart, hogy a tojását, ill. végül őt magát is megegye. Sokszor mondom, ha nekem kéne leölni az állatot, vegetáriánus lennék. Sajnos, szeretem a húst, és talán képmutató vagyok, de megeszem, ha feldolgozva megvehetem valahol. Szóval részemről lezártnak tekintem a hagyományos paraszti életformába tett kirándulást (amit eddig sem jószántamból tettem), és mindent el fogok követni, hogy a jövőben se nagyon legyen hozzá közöm. Félre ne értsenek, semmi bajom azokkal, akik szeretik ezt csinálni, de nem vagyunk egyformák, és nekem nem való.

Az olvasmányok tekintetében bizonyos okok miatt (nem titok, csak hosszú, és nem szeretném részletezni) már-már ott tartok, hogy bojkottálni fogom az új megjelenéseket. Embertelen mennyiségű könyvet adnak ki manapság, és talán nem állok egyedül a véleményemmel, hogy egyre több köztük a silány, legjobb esetben közepes mű, ami csak arra szolgál, hogy a kiadó gyorsan megszedje magát. Egyre nehezebb kihalászni a gyöngyszemeket. Ránézek a borítókra, és viszolygok, elolvasom a fülszöveget, és nemhogy nem vonz, hanem legszívesebben világgá futnék tőle. És szinte minden minimum trilógia, de lehet akár hét vagy kilenc kötet is. (Abba már bele sem szeretnék menni, hogy elkezdik kiadni, aztán két-három rész után esetleg abbamarad). Azt hiszem, maradnak az elkezdett sorozatok, és inkább újra olvasom Tamásit, Shakespeare-t, de még az is lehet, hogy előszedem a Karl May köteteket. (Bár a gyerekkori kedvencek leporolása nem mindig pozitív élmény.) Az új könyvekből pedig igen szigorú válogatás lesz. Meg ne kérdezzék, mi alapján. Magam sem tudom. Megérzés. Na meg a pénztárcám. Ez a könyv pl. nagyon vonz. És ha a Thursday Next sorozatot nem folytatják, hát akkor én... akkor én... igencsak dühös leszek. És csalódott.

Ami a boldog részt illeti, nem kellett kifizetnem egy kisebb összeget, aminek következtében megvehettem ezt az e-könyvet, amire azóta ácsingózom, mióta tudom, hogy Rosamunde Pilcher fia is ír, és állítólag hasonlóan elragadó stílusban. Nemsokára meg fogom tudni, igaz-e. És talán be is fogok róla számolni.

Ami ennél is nagyobb örömet okozott, sőt a vezető örömhír az elmúlt hónapokban (képzelhetni, mennyi lehet az öröm az életemben...), hogy végre újra van mosógépem! Igen, kérem, mosógép, ami már a mai háztartások elengedhetetlen része. Még júliusban romlott el, a szerelőnek eltört a bokája, ezért csak augusztusban jött ki megnézni. A verdikt dobhiba. A javítás 40.000 HUF. Na, nem. Először gondoltam, újat veszek, összegyűjtöm a rá a pénzt. (Na, persze, mintha nem ismerném magam... összegyűjteni, jó vicc!) A hitelt bizonyos okok miatt elvetettük, így maradt a használt. Gondolom, van, akinek nem okoz gondot egy 25.000 forintos tétel kifizetése, nekem igen, így csak a múlt héten vettem meg a vaterán, amit aztán tegnap hozott ki a futár. Röpke négy hónap után. 

Tessék elképzelni, beteszem a ruhát, mosószert, öblítőt, megnyomok egy gombot, elforgatok egy másikat, és x idő múlva kiveszem tisztán, illatosan és kicentrifugázva! Maga a mennyország! Nem ázik a kádban egész nap, nem csöpög a fejemre, mikor fürdenék. Igaz, hogy a centrifuga fordulatszáma nem állítható, és ez az 1000 fordulat/perc a kényes holmikat, gyapjút, selymet, stb,. eléggé meggyűri, és a gyorsprogramja fél órás, pedig az újabb típusokon már csak 15 perces, de sose legyen nagyobb bajom az életben. Drukkoljanak, hogy legalább pár évig működjön!

No, egyelőre ennyi. Jöhet az ebéd.