The Hollow Crown: II. Richárd - a feliratkészítő szemszögéből

Majdnem azt írtam, hogy a fordító szemszögéből, de még idejében rájöttem, milyen beképzeltség lenne, mivel javarészt  egy meglevő műfordítást, jelen esetben Somlyó Györgyét használtam fel.

Nem tudom, mennyire gyakori jelenség, hogy egy 14 éves rákapjon Shakespeare-re, de velem ez történt. Angol tagozatos gimnáziumba jelentkeztem, és édesanyám úgy gondolta, bemelegítésképpen tanulhatnék egy kis angolt az előtte levő nyáron. Keresett tehát nekem egy tanárt, akihez eljártam. A Báti-Végesből tanultunk (soha azóta nem találkoztam nyelvtanilag olyan jól felépített tankönyvvel, pedig 25 év angoltanítás alatt volt pár a kezemben), és ha jól emlékszem, a 9. leckében szerepelt a "remember" szó. A tanárnő meg azt mondta, hogy tudod, ezt mondja Hamletnek is az apja szelleme: Remember! Nem tudtam... Hallottam már a Rómeó és Júliáról, talán láttam valami filmfeldolgozást is, de ennyi. Tanácstalanságom láttán a kezembe nyomta a Shakespeare-meséket, Charles és Mary Lamb könyvét, és az én sorsom meg lett pecsételve. Shakespeare világa magába szippantott, és többé nem szabadulhattam.

Hamarosan tudtam, hogy nekem kellenek az eredeti művek is, úgyhogy szépen lassan elkezdtem olvasni őket. Például biológia órákon, a pad alatt. Mit csináljak, ha untam az órát? Két padtársam az orosz házimat másolta (nem is tudom, ezt most szégyellnem kéne, hogy nekem kész volt?), én meg egyik drámát bújtam a másik után. Persze inkább a vígjátékokat kedveltem, a tragédiák elszomorítottak, a királyok intrikái, hatalomvágya meg hidegen hagyott, de ami a kezembe került, mind elolvastam.

Azóta is megnézek minden jó feldolgozást, ami elérhető. Mikor hallottam a The Hollow Crownról, és hogy BBC-s, pláne egy csomó jó színésszel, rögtön érdekelni kezdett. El is kezdtem nézni, ahogy szoktam, angol felirattal,  de szégyen ide, szégyen oda, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony ezúttal nem fog menni. A középkori szöveget még magyarul, saját tempóban, ízlelgetve, szükség esetén vissza-visszaolvasva is nehéz megérteni, de pár másodperc alatt és eredetiben, hát, ebbe beletört a bicskám. Sebaj, gondoltam, ez lesz a kivétel, ami erősíti a szabályt (mármint az enyémet, hogy vagy szinkron, vagy angol felirat), és ezúttal megvárom a magyar feliratot. Valaki bele is kezdett, egy darabig jöttek a hírek, hogy hol tart, aztán csönd lett. Hetekig vártam, majd lehet mondani, hogy elég mazochista módon, elvállaltam én a felirat elkészítését. Így magamnak és másoknak is okozhatok örömet vele.

Előszedtem a Shakespeare-összesemet, és belekezdtem. Eleinte nyögvenyelősen ment. Két könyv feküdt a számítógép mellett, baloldalt az eredeti szöveg, jobboldalt a magyar. Figyeltem a film szövegét, összehasonlítottam a magyarral, és ahol nyilvánvaló volt az egyezés, ott bemásoltam a műfordítás szövegét. Lehetne mondani, hogy mi volt ebben a nehéz? Csak be kellett írnom. Az ám, csakhogy a szöveget itt-ott, néhol pár sor, máshol akár egész oldal erejéig is meghúzták. Na, ekkor jött a képbe az eredeti szöveg, ki kellett keresnem, hogy hol folytatódik az angol, és annak mi a magyar megfelelője. És ez így ment kb. 1800 soron át. Kb. sejtem, az előző fordító miért adta fel. Á, az eredeti szöveget azért megtaláltam a neten, ahhoz legalább nem kellett bőszen lapozgatnom gyönyörű kiállítású, tele rajzzal, de bolhabetűs könyvemben.

Közben rádöbbentem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a szövegeket a netről kikeresni, és egy másolás-beillesztés parancs segítségével megkönnyíteni és meggyorsítani a munkát. Viszont akkoriban napokig vacakolt a netünk, volt, hogy egy egész napra eltűnt, s mire megjavították, már túl előre haladtam a felirattal ahhoz, hogy elölről kezdjem. Ráadásul az OSZK elektronikus könyvtárában egyedül a Szász Károly-féle fordítás van fent, ami még 1867-ből származik, és bizony csak még nehezebbé tenné a megértést a maga régies szövegével és írásmódjával (cz-k és hasonlók). Másik fordítást nem találtam, így fájó szívvel maradt a bemásolgatás.

Ahol csak lehetett, megtartottam a műfordítás szövegét abban a formában, ahogy Somlyó György leírta, a szóhasználatát, írásmódját, stb. Arra is rájöttem, hogy néhol elég rendesen megváltoztatta az eredeti szöveget, és ez néhol okozott gondot, ott muszáj volt átvariálnom. Emellett a filmkészítők is alakítottak a történeten, arra is figyelni kellett. Összevontak, kihagytak szereplőket, szegény királynőnek pl. csak egy udvarhölgyet hagytak, volt, aki több apró szerepet is játszott, és hasonlók. A legjelentősebb változtatás (és igazán nem is értettem) a végén van, a darabban nem Aumerle öli meg a királyt, hanem egy Exton nevű szereplő, aki azt hiszem, ebben a formában nincs is filmben, a kopasz, szikár alak az, aki pl. a párbajjelenetben a marsall is volt.

Shakespeare egyébiránt majdnem szó szerint követi a történelmi eseményeket, amiket pl. a Wikipedia is leír. A történet ott kezdődik, mikor Henry Bolingbroke árulással vádolja Thomas Mowbrayt, és Richárd halálával ér véget.

Ben Whishaw-t nemhiába tartják az egyik legjobb fiatal, feltörekvő angol színésznek. A film elején enyhe homoszexuális beütést véltem felfedezni az ő Richárdjában, vagy csak huncut, aki rosszra gondol? (Mindenesetre más megvilágításba helyezi a sok "így szeretlek, úgy szeretlek királyom" szöveget, hehe). Azt a fajta gyengeséget, a súly alatti össszeroppanást, amit a Wiki is ír, tökéletesen ábrázolja. Nem egészen értettem, miért dönt úgy, szinte egyik pillanatról a másikra, hogy lemond a trónról, de talán az előbbiek miatt. Számomra a film csúcspontja a trónfosztási jelenet volt. Tökéletesen átéreztem a király minden érzelmét, ahogy még ragaszkodott uralkodói méltósága maradékához, ugyanakkor rettenetesen félt is. Picit meg is vetettem a gyávaságáért, egy uralkodó legyen bátor és határozott, nem? Kicsit bele is őrült a történtekbe, kicsit gyűlölte Henryt és a főurakat, akik ellene fordultak. Kicsit sajnáltatta is magát. Egyszerre volt szánandó és szánalmas. A többi szereplő pedig alig mert mozdulni, szinte tapintani lehetett a sűrű csendet ebben a jelenetben, ahogy sajnálják a régi királyt, de valahol legbelül kellemetlenül is érzik magukat valahai királyuk előtt, aki előtt nemrég még térdet kellett hajtani.

Amit nem nagyon értettem, mint rendezői koncepciót, hogy ettől a jelenettől Richárdot Krisztus-szerűen ábrázolták, pedig, ha hihetünk a történelemkönyveknek, nem volt teljesen ártatlan áldozat. Fehér szamáron viszik a trónterembe, a ruhája is, mint Krisztusé, csak finomabb anyagból, ahogy egy helyen széttárja a karját, a sötét haj és szakáll csak még erősítette a képet. Aztán mikor a Towerba zárják egy szál ágyékkötőben, az is pont úgy lóg rajta, mint ahogy Krisztust szokták ábrázolni a kereszten. Whishaw (számomra) rettenetes soványsága csak még erősítette ezt a hatást. Majd a halálakor ott kap három nyilat a testébe, ahol a film elején levő, a Krisztus festményhez modellt álló fiúnak is volt. Számomra egyértelműen az ő alakítása viszi a hátán a filmet, bár a többiek is elkövettek mindent. David Suchet, Patrick Stewart, Clémence Poésy, stb. mind-mind az általuk elvárható szintet hozták. És nicsak, Mr. Frics ismét feltűnik egy rövidke szerepben, és végre megnéztem a nevét is, David Bradley.

Azon is elgondolkodtam, hogy akkoriban királynak lenni nem volt életbiztosítás, és hogy a főszereplők mind közeli rokonok voltak, de ez mégsem akadályozta meg őket abban, hogy lemondassák, megölessék egymást, elvegyék egymás vagyonát, földjét, trónját, stb. (Apró érdekesség: Richárd nagyapja III. Eduárd volt, a World Without End uralkodója.)

Amit még nagyon szeretek Shakespeare-ben, az a legnagyobb dráma közepette is megcsillanó humor. Pl. mikor Aumerle életéért térden állva könyörög az anyja, Henry odaveti, hogy most már eljátszhatnák A koldus és királyt. Jót mulattam rajta.

Egy-két apróbb rendezői és operatőri furcsaságtól (nekem az volt, akárhogy is) eltekintve egy szinte hibátlan feldolgozást láthattam.

10/9,5

El vagyok keseredve...

És dühös is vagyok. Azt mondják, a harag rossz tanácsadó, és az agyam hátsó felében ott motoszkál, hogy nem most kéne írnom, de ugyanakkor meg visszafojtani sem jó.

Szóval ki vagyok borulva, akadva, padlót fogtam, vagy ahogy tetszik. Már hosszú évek óta - azt mondják - nem dolgozom. Ez már eleve felháborító a szememben, hisz mi az, hogy nem dolgozom? És a háztartás, a két gyerek, egy férj, két macska, egy kutya, és harminc tyúk? Ezek csak úgy maguktól elvannak? Ha csak azt nézem, hogy a porszívózás, fűnyírás, stb. fizikai munka, jó, nem betonozás, elismerem (bár már olyat is csináltam), de az, akkor már nem igaz. És az ügyintézés, a hivatalokban való sorbanállás, a papírok kitöltögetése, stb., az nem munka? Akkor igen sok szellemi munkát végző ember nem dolgozik. A baj inkább az, hogy a házimunkát a társadalom egy (jelentős? mekkora réteg lehet?) része nem tekinti munkának. És vajon akkor minden munka, amiért pénzt kap az ember? Ez esetben a bűnözők is dolgoznak, hogy az éjszakai pillangókról ne is beszéljünk, vagy a szerencsejátékosokról.

Akkor fogalmazzunk inkább úgy, hogy nincs munkahelyem, nem keresek pénzt. Ez mondjuk így már korrekt. És az elkeserítő ez benne. Pár hete jött egy levél a kormánytól, hogy milyen munkahelyteremtő elképzeléseik vannak. Támogatni akarják az 50 felettieket, a pályakezdőket, a gyesről visszatérőket, a szakképzés nélkülieket. Én egyik kategóriába sem esem, mégis többszörösen hátrányos helyzetben vagyok. A viszonylag késői (és ez amúgy egyre gyakrabb jelenség) szüléseknek köszönhetően elmúltam 40, de az egyik gyerekem még elég kicsi. Ha pl. beteg, itthon kell vele maradni. Mivel több év esett ki munka szempontjából, a tudásom megkopott, referenciám nincs, ismeretségem nuku, a munkavállalók szemszögéből tulajdonképpen - kegyetlenül hangzik, de - értéktelen vagyok.

A másik oldalról pedig ott van az ország nem túl rózsás helyzete (nem fogok politizálni, hogy hogyan s  miért), valami elképesztő, hogy mennyire kéne az embereknek a munka! Nemrég azt hallottam, hogy az egyik cégnél egy sima ügyintézői állásra kb. 300-an jelentkeztek! És ez nem Pesten volt, hanem egy vidéki, mondjuk közepes méretű városban. Mivel mint mondtam, hátszélre nem számíthatok, marad a hírdetések böngészése. Először is, nincsenek. Vagyis dehogynem, rengeteg álláshírdetés van, csak épp alig passzol rám valamelyik is. Az eredeti végzettségemhez illő (magyar-könyvtár szak, és szegény édesanyám nem repesett ugyan a döntésemért, de azt mondta, a tanári az nyugdíjas állás, nem tudom, mit szólna most) szinte egyáltalán nincs, évente, ha egy, de csak egy kicsit is passzoló is alig. Az adminisztrátor már szinte álommunka lenne, de takarítónőnek és pizzafutárnak is jelentkeztem. A főiskolai diplomámmal, ami mellé nyelvvizsgát is szereztem, tanfolyamokat végeztem, tudom kezelni a számítógépet, stb.

És közben azt érzem (senki ne értsen félre!), hogy vajon minek tanultam, ha ilyen munkára kéne fanyalodnom? Természetesen maximálisan megbecsülöm a takarítókat, nem könnyű kenyér az, de azért ahhoz nem kell diploma. Azt is tudom, hogy vannak diplomások, akik ezt csinálják (én is csinálnám), de valahol azért mégiscsak az lenne a világ rendje, hogy ha már évekig koptattam a hátsó felemet az iskolapadban (és még csak nem is az állam pénzén, mert munka mellett diplomáztam), akkor a végzettségemnek megfelelő vagy legalábbis ahhoz hasonló munkát kaphassak, nem?

És ami a valóban elkeseserítő, hogy esélyt sem kapok arra, hogy bizonyíthassak. Az elmúlt években mindössze egyetlenegy munkáltatóhoz mehettem be személyes interjúra. A többi esetben 99%-ban visszajelzés sincs, a legtöbb hébe-hóba egy elutasító levél.

Tudom, hogy nem az egyetlen ember vagyok ilyen problémákkal. Ezres, talán százezres nagyságrendű is lehet a hozzám hasonlók száma. Tanultunk, tisztességesen élünk (élnénk), családunk, gyerekeink vannak, szerény álmaink nyaralásról és átlagos életről. A másik oldalról viszont az állam, hivatalok, ún. szolgáltatók elvárásai maximálisak. Minden be legyen és időben legyen befizetve, különben úgy bánnak velünk, mint valami bűnözővel.

18 éves koromban, érettségi után kezdtem dolgozni, megszoktam, hogy ha nem is fényesen, de el tudom tartani magam. Megvehettem egy könyvet magamnak, ha akartam, elmehettem színházba, moziba, kirándulni, néha még külföldre is. Nem olyan régen azon kaptam magam, hogy megállok egy kirakat előtt megnézni a benne levő órákat (nem mintha kéne), s akkor döbbentem rá, hogy évek óta nem tettem ilyet! Semmilyen kirakatot nem nézek meg, hisz úgysem tudnék megvenni onnan semmit, minek fájdítsam a szívem?

Mi lesz az olyanokkal, mint én? Aki még ereje teljében van, de már nem (annyira...) fiatal, családja van, tehát nem vállalhat el bármit, hisz 4-kor ott kell lenni a gyerekért a napköziben, és nem csomagolhatja fel az életét egy perc alatt, hogy egy másik városban kezdjen új életet (bár már bőven hajlandó vagyok erre is), mert a gyerekeknek megfelelő körülmények kellenek, stb.? Velünk mi lesz? A társadalom számára elvesztünk?

Jelenleg nincsenek válaszaim. Csak a keserűség van bennem.

A király vándorútja

A király útja

Élt valaha egy király. Szolgák százai lesték parancsát, alattvalók ezrei félték haragját. Gőgös, kegyetlen ember volt, szeretet nem lakozott szívében. Mikor rótta a palota folyosóit, népes testőrsége kíséretében, az emberek ijedten rebbentek szét az útjából, elhalkult a szó, elhalt a nevetés. Mindent elért, amit csak akart, birodalma egyre nőtt győztes hadjáratai nyomán. Mindene megvolt, amit csak akart, pénz, hatalom, elég volt egyet csettintenie, és szolgák buzgó hada hordta elé a finomabbnál finomabb étkeket, italokat. Ha társaságra vágyott, az ország legjobb művészei, mutatványosai szórakoztatták, sőt messze földről is eljöttek hozzá, mert bőkezűen jutalmazta, ha kedvére való volt az előadás.

Mondom, mindene megvolt, amit csak akart, de szeretet nem volt az életében. Nem voltak igaz barátai, nem volt családja, feleség gyengéd mosolya, gyermek csengő kacagása nem verte fel a palotája csendjét. Magányos volt, s hogy ne kelljen magányával szembenéznie, nagy ünnepségeket, lakomákat, viadalokat rendezett. S ha éjszaka mégis rátört a magány, behívatta számos rabnői egyikét, hogy hamis öleléssel űzze el a gondokat.

Senki nem szerette, s ő sem szeretett senkit, de mégis volt egyvalaki, akinek a gondolatai gyakran szálltak feléje, aki féltette, aggódott érte. Egyvalaki, akinek, ha hallott a király viselt dolgairól, elszorult a szíve bánatában. Az édesanyja. Apró, egyszerű kunyhóban lakott távol a királyi udvar nyüzsgésétől. Egyetlen szobácskája ablakából rálátott a palota legmagasabb tornyára, s reggelente, ébredéskor elmormolt egy imát a fiáért.

Hogy lehetséges ez? Miért nem lakik a király édesanyja fent a palotában pompában, sokszobás lakosztályban, kényelemben, tisztelettel övezve? Hosszú történet ez. A király nem volt mindig király, hanem egy falusi kisgyerek. A kis kunyhóban lakott özvegy édesanyjával, s csendes, egyszerű, ám vidám, csupa szeretet életet éltek. Segített a ház körül, vizet hordott, fát aprított, iskolába járt, s délutánonként a többi gyerekkel vígan mulattak. S ha leszállt az éj, az édesanyja mesélt neki távoli világokról, uralkodókról, legyőzött sárkányokról, csatákról és dicsőségről. A kisfiú képzelete lángra gyúlt, s látta magát csillogó vértben, amint kardját diadalmasan felemeli, látta karján a megmentett hercegnőt, aki hálát rebeg életéért, és hálából neki nyújtja a kezét. Így teltek napjaik.

A kisfiú nyalka ifjúvá serdült, a férfikor határához ért. Minden szabadidejét olvasással töltötte, s mivel eszes, s szorgos volt, könnyen tanult, s mindent megjegyzett. Egy módos ember kegyének köszönhetően eljutott a közeli városba, hogy egyetemre járhasson, s orvosnak tanulhasson. A fiú előtt kinyilt a világ, s mikor visszatért kis falujába, szűknek érezte azt. Elvágyott a szíve, s édesanyja szomorúan látta, hogy fia már nem leli örömét az eddigi életében. De mert szerette fiát, s okos asszony volt, tudta jól, hogy nem tarthatja maga mellett, úgy döntött, elengedi hát. A fiúnak kerestek egy rendelőt a városban, ahol gyakorolhatja a gyógyítást egy öreg orvos mellett, s ha annak az ideje kitelik, átveszi majd a praxisát.

Történt akkoriban, hogy az idős király megbetegedett. Kedves, szeretett királynéja évekkel azelőtt meghalt már, s a király nem vett új feleséget, utóduk nem született. A király legközelebbi rokonára, szeszélyes, hatalomvágyó unokaöccsére szállt volna a trón, de ő ezt nem akarta. Úgy döntött hát, hogy még életében keres valakit, akit méltóbbnak ítél a koronájára. S bár tudta, hogy unokaöccse haragját vonja ezzel a fejére, nem törődött vele, azt is tudta, hogy rokona gyáva, s nyíltan nem fog szembeszállni döntésével. Ha elég erős utódról gondoskodik, aki meg tudja védeni hatalmát, nem kell félnie az unokaöcs bosszújától.

De mi alapján válasszon utódot? Sok terve volt, de mindet elvetette, egyiket sem találta elég jónak. Már-már elkeseredett, hogy kifut az időből, mikor a véletlen a segítségére sietett. Egy hatalmas sárkány érkezett az országba észak felől, és sanyargatta a népet. A király kihirdette hát, hogy aki a sárkányt legyőzi, azé lesz a korona. Az biztosan elég erős, bátor és ravasz ember ahhoz, hogy megvédje az országot és a trónt. Csak arra nem gondolt, hogy az uralkodáshoz az erő és az ész mellé szív is kell.

A fiú is meghallotta a felhívást, s úgy érezte, eljött az ő ideje. Szerette ugyan a gyógyítást, de szíve dicsőségre áhítozott. Felment tehát a palotába, ahol vége-hossza nem volt a sok jelentkezőnek. A király lovat, fegyvert, páncélt biztosított a jelentkezőknek, amit, ha nem is győzték le, de túlélték a sárkányt, akkor is megtarthattak. Hamarosan elindultak az első jelentkezők. Nem telt bele sok idő, megérkeztek a hírek, s később a túlélők meg a halottak. Volt, aki már a sárkány látványától életét féltve megfutamodott, voltak sokan, kik bátran szembeszálltak vele, s életükkel fizettek vakmerőségükért, de olyan is akadt, aki valamely testrészét elveszítve vagy a sárkány lángos lehelletétől csúnyán megpörkölődve tért haza. A halottak számának növekedésével a jelentkezők száma jelentősen megcsappant, de a fiú nem adta fel, váltig könyörgött neki az édesanyja, hogy ne kockáztassa ifjúi életét, maradjon csak az orvoslásnál.

De a fiú nem hallgatott rá, s elindult életveszélyes küldetésére. Hogy s hogy nem, legyőzte a sárkányt. S mikor diadallal visszatért, királyi pompával fogadták, a palotába költöztették, s a király megjelölte őt törvényes örököséül. A nép éljenezte, édesanyja sírva örült megmenekülésének, s bár tudta, mekkora megtiszteltetés, hogy fiából király lesz, mégsem volt boldog. Attól félt, a hatalom megréeszegíti, és elveszti igazi önvalóját. Neki lett igaza. A fiú belekóstolt a dicsőségbe, s elfeledte régi életét. A vén király hamarosan elhagyta a földi létet, s megnyugodva hunyta le örökre a szemét, azt hívén, jó kezekben hagyta az országot. Úgy is tűnt először.

Az ifjú király rendet tett az országban, elűzte a régi király ellene ármánykodó unokaöccsét, kemény kézzel uralkodott. Népszerű volt, alattvalói szerették, de neki a fejébe szállt a dicsőség. Még nagyobb pompa kellett, még nagyobb hatalom. S mikor a szomszéd ország királya úgy döntött, megtámadja az övét, nem érte be az ellenség kiűzésével, hanem úgy döntött, elfoglalja azt az orsázgot, s ezzel növeli birodalmát. Ezt a háborút később számos másik követte, s a háború sok pénzt emészt fel. Az ország lakói egyre több adót fizettek, s egyre jobban elszegényedtek. Mikor pedig felemelték szavukat ez ellen, a király szörnyű bosszút állt. Börtönbe záratott vagy kivégeztetett mindenkit, aki ellen mert neki szegülni, s a nép félni kezdett. Már csak titiokban lázadoztak ellene, s meggyűlölték. De ő elvakultságában észre sem vette. Vagy ha mégis, elhessegette. "Én vagyok a király," - gondolta - "azt teszek, amit akarok." S nemcsak régi életét, de édesanyját is elfeledte. Egy egyszerű falusi asszony nem lehet a király anyja! Nem vitette fel a palotába, nem adta meg neki az őt megillető tiszteletet.

Az édesanyja egy darabig várta, várta haza a fiát, nem akart ő a palotába költözni, csak szerette volna, ha meglátogatja néhanapján. De hetek, hónapok teltek el, és nem jött haza, üzenetet sem küldött. Csak a hírek jöttek új adókról, újabb háborúkról, a király kegyetlenkedéseiről.

Egy nap az asszony úgy döntött, felmegy a palotába, s emlékezteti fiát arra, ki ő valójában. Útra kelt hát, s hamarosan a palotához ért. Az őröktől bebocsátást kért, mondanák meg a királynak, hogy az édesanyja beszélne vele. Azok kinevették, s el akarták kergetni, de a kancellár, aki épp arra járt, meghallotta a zsivajt. A kancellár sem szerette a királyt, bár szemben hízelgett, úgy döntött hát, beviszi az asszonyt a trónterembe, hadd szégyenüljön meg az uralkodó.

Mikor a fia elé vezették, az asszony elámult a hatalmas pompa láttán. Álmában sem tudott ekkora gazdagságot elképzelni. Hát még mikor a király elé vezették, akkor ámult ám csak nagyot. Alig ismerte meg a saját magzatát, olyan pompa és fényesség vette körül.

- Fiam!- kiáltotta sírva, s feléje vetett volna magát, hogy karjába ölelje elveszett gyermekét, de két alabárdos őr ugrott az útjába.

- Ki ez? - nézett rá a király értetlenül, s mikor a felismerés átsuhant az arcán, elsápadt ijedtében.

- Édesanyád jött el hozzád, fiam! - kiáltotta szegény asszony megrémülve, mert meglátta fia arcán a kegyetlenséget.

- Nem ismerlek! - vetette oda a fia dölyfösen - Dobjátok ki! S te asszony, örülhetsz, hogy nem csapatom le a fejed felségárulásért.

Az édesanyja szíve meghasadt e szókra, majd éktelen haragra lobbant. Kivonszolták a trónteremből, de az ajtóból még visszakiáltotta:

- Megtagadtál engem, légy hát érte ezerszer átkozott! Légy földönfutó, s ne lelj nyugalomra, míg meg nem bánod ezt!

A király és kísérete nagyot nevetett a szókra, de a király nevetése nem volt őszinte.

- Szegény asszony, - szólt a kancellár álnokul - megbolondult. Hogy érne valamit is ez a szitkozódás?

De ő is, és a király is pontosan tudta, hogy az anyai átok előbb-utóbb megfogan.

Sorozat (nem?) ajánló: World Without End

Pár hete döbbentem rá, hogy hopp-hopp!, én ezt a sorozatot nézni akartam! Mivel a Pillars Of The Earth (magyarul A katedrális), az előzménysorozata tetszett, egyértelmű volt, hogy ez is kell. Akkor épp a 3. résznél járt, hát gyorsan ledaráltam az addig elérhető részeket.

Azt hittem, ez volt a hiba, de később rájöttem, hogy nem. Az első résznél azt mondtam magamban, hű, ez még látványosabb és izgalmasabb, mint a másik sorozat volt! Egyik könyvet sem olvastam, de a könyvértékeléseknél az szerepelt, hogy ez a 2. rész gyengébb, mint az 1. volt. Ezt a filmnél nem érzékeltem.

Az első rész után simán 10/8-at adtam magamban. Szerepelt benne minden, ami egy modern kalandfilmben szerepel, ármány, intrika, szerelem, erőszak, harc, gyilkosság, hazugságok, félreértések, őrült, gátlástalan, pszichopata emberek, akiktől borzongani lehet. A 2. résznél azonban rádöbbentem, hogy nekem ez a film kimeríti azt az erőszakfaktort, amit még el bírok viselni. Először azt hittem, az a baj, hogy egyszerre több részt néztem meg, és ha majd beállok a heti egy epizódra, könnyebb lesz. De nem így lett. Ahogy haladnak előre az események, egyre inkább azt érzem, hogy elegem van abból, hogy minden rosszra fordul, hogy a szerelmesek elszakadnak, hogy egyelőre a gonosz győz (gondolom, a végére helyreáll a rend), és főleg elegem van az erőszakból és a vérből. Teljesen feleslegesnek éreztem a leszbikus szál bevonását (nem tudom, a könyvben szerepel-e). Nem a leszbikusság ábrázolásával van a bajom, hanem, hogy nem illett ide. Mint az Anonymusban a vérfertőző szál, minek, könyörgöm, minek? Nem viszi előbbre a történetet, nem passzol, bennem csak zavart kelt, hogy akkor most mi van?

És bár a történet - mennyivel is? - úgy 150-200 évvel később? játszódik, mégis egy csomó egyezést tapasztaltam a másik sorozattal. Van az ármánykodó, hatalomra éhes szerzetes, vannak a szerelmesek, akik ellen dolgozik még az Ég is, van a királyi politika, a háborúskodás, vannak a széthulló családok, van az erős és okos nő, aki egy nőellenes korban akart boldogulni, hivatást választani, horribile dictu! férj vagy férfi támogatás nélkül, stb., stb. Ami valahol érthető, hisz félig-meddig folytatásról van szó, de teljesen mégsem. És bár tudom, hogy attól még, hogy valaki szerzetes volt, bizony nem volt szent, ez a mérhetetlen mértékű romlottság azért már sok. És még egy olyan pozitív csuhást sem kapunk, mint Fülöp, aki a maga gyarlóságával is szerethető figura volt. (Na persze, "hazabeszélek", hisz az egyik kedvenc angol színészem alakította.) Vélhetően az apácafőnöknő lenne hivatott azt a szerepet betölteni, de nekem "nem jön be" a figurája, és nem a megformálója, aki mindent beleadott.

Ami jó: a színészek, a helyszínek, a korábrázolás. Ez utóbbi nem tudom, mennyire hiteles, nem vagyok szakértő, de nekem tetszett.

A színészek között rengeteg az ismerős arc. Felbukkan egy apró szerepben Megan Follows, vagyis Anne Shirley e-vel (sokáig nem értettem, hogy mi az, hogy e-vel, aztán rájöttem, hogy Anne és nem Ann a neve). Az egyik szerzetes Mr. Frics a Harry Potterből (a nevét lusta vagyok kikeresni, de szerintem így többen ismerik), aki itt másfajta szerepet formál meg, de itt is kb. olyan képet vág, mint akinek nem jutott dinnyeföld, hogy drága jó édesanyámat idézzem. Valószínűleg vérfagyasztó látvány lenne, ha mosolyogna. Az apácafőnöknő Miranda Richardson, aki Rita Vitrol volt a HP-ben. A király, III. Edvárd Blake Ritson, aki az Upstairs Downstairsben viselt már koronát, bár akkor csak hercegit, mivel ő volt a kenti herceg. Már akkor kíváncsi voltam, hogy az az enervált beszédstílus a szerep vagy a színész "érdeme"-e, most megkaptam a választ, a színészé.

Ami még nem tetszik, de ez A katedrálisban is így volt, hogy bár évtizedek telnek el, a szereplők mit sem öregszenek.

Mindenesetre, ha már belekezdtem, valószínűleg végigviszem, de a lelkesedésem alaposan megcsappant. A jelenlegi pontszámom, ami még persze változhat, 10/6.

Eltértem a listától...

Hát persze, hogy eltértem, gyarló ember vagyok, ez van.

Két viszonylag rövid írás vonta el a figyelmemet az eredeti olvasmánylistámról, aminek nem tudtam ellenállni.

1. Alessando Baricco: Selyem

Az írótól először a Novecentót... ööö, izé, nem olvastam, hallottam (hangoskönyvben). Valami teljesen mást kerestem, és valamiért ez egy mappába volt csomgolva vele. Ha már ott voltam, gondoltam, belehallgatok, bár (szokás szerint) fogalmam sem volt, ki az író, vagy miről szól a könyve, és azonnal beszippantott. Magával ragadott a férfi története, aki egy hajón élt, és évtizedekig nem lépett le róla. Kivételesen jó filmfeldolgozást készítettek belőle Az óceánjáró zongorista legendája címmel. (Olyan csemege magyar hangokkal, mint Mácsai Pál, akit nem sűrűn hallani szinkronizálni.)

Így amikor lehetőségem támadt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy el ne olvassam a Selyem c. művét is. A könyv még 100 oldal sincs, a szeptember eleji hőségben épp ki tudtam olvasni a strandon töltött 3 óra alatt (én nem fürödtem) az árnyékban.

A könyv novellának hosszú, regénynek rövid, az író maga is egyszerűen történetnek hívja. "Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap." Ez a történet igen nagy mértékű leegyszerűsítése, de végül is igaz. A szerző ezt írja róla:

"Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. "

A történet elég egyszerű, néhány mondatban el lehetne mondani, ami mégis megragadó, az Baricco mesélői stílusa. Nem tudom, mennyire köszönhető a fordításnak, milyen lehet az eredeti, de én végig úgy éreztem, hogy a szavak lebegnek, könnyedén és gyönyörűen. Pedig látszólag csak egymás után vannak téve, a történet lineáris sorrendjében, szinte csak tényeket ír le, és mégsem tudtam szabadulni ettől a lebegéstől.

Az ismétlődő mondatok, bekezdések voltak a kedvenceim, ahogy a történet látszólag újra meg újra ugyanúgy alakul, de valójában mégsem. Mikor a főhős ismét elindul Japánba selyemhernyó petéért (innen a cím), a szerző ugyanazokkal a szavakkal írja le az utazását, de mindig van egyetlen szó változás, ami jelzi, hogy a történetben is lesz változás. Az egyetlen változás a Bajkál-tó leírása, ami hol tenger, hol démon, hol végzetes.

"Metz közelében lépte át a francia határt, keresztülment Wüttembergen és Bajorországon, belépett Ausztriába, vonaton érte el Bécset és Budapestet, aztán Kijevbe vezetett útja. Lovon tett meg kétezer kilométert az orosz sztyeppéken, átkelt az Urálon, Szibériába jutott, negyven napig utazott, míg elérte a Bajkál-tavat, melyet a helybéliek tengernek mondtak. Onnan az Amúr folyó partján haladt, majd végig a kínai határ mentén az Óceánig, s mikor elérte az Óceánt, tizenegy napra megállt Szabirk kikötőjében, akkor egy holland csempészhajó elvitte a Teraja-fokra, Japán nyugati partjára. Mellékutakon, gyalog vágott Ishikawa, Tojama, Niigita tartományokon, majd Fukushima tartományba jutott, s elérte Shirakawa városát..."

Mikor belevágtam a könyvbe, azt hittem, nem tudom, miről szól, de menetközben rájöttem, hogy ismerem, mert láttam már filmben. De a film a történetén kívül, úgy látszik, nem hagyott bennem mélyebb nyomokat, mert a szereplőkre sem emlékeztem. Valamiért Tom Cruise rémlett a főszereplőnek, de nagyon nem ő volt, és az, hogy a feleségét Keira Knightley játszotta, végképp kiesett. Köszönhető ez talán annak, hogy nem tartom jó színésznőnek, minden filmjében, amit eddig láttam, ugyanazokat az eszközöket használta. Ugyanazok a mosolyok, fintorok, ugyanazok a mozdulatok. Szemben a Novecento filmfeldolgozásával, ami méltó párja a könyvnek, itt győzött a papírforma, hogy a könyv jobb.

A pont pedig mi más lehetne, mint 10/10 Nem tudok rá rosszat mondani.

2. C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei

Nos, talán ez a könyv volt a büntetésem a listám megszegéséért (kell nekem az a lista egyáltalán?), mivel hatalmas csalódást jelentett.

Pedig minden adva volt egy jó könyvhöz, a nagy név (ha valakinek nem rémlene az író, Narnia környékén keresgéljen), a szellemes alapötlet, és a jópofa cím.

Csűrcsavar egy ördög, aki az unokaöccsének (aki gondolom, szintén a szarvas-patás fajtából való) írt levelekben tanácsokkal látja el, hogy miként csábítsa az embereket a rosszra. Az unokaöcsöt Ürömvölgyi öcsémnek szólítja. Ebből talán látható, hogy valami kis könnyed, vicces írást vártam, ehelyett egy csomó unalmas szöveget kaptam. Szegény fordítónak elege lehetett a tekervényes, de amúgy semmitmondó mondatok lefordításából. Ráadásul a levelekben kb. ugyanazok ismétlődnek, nagyjából, hogy Ürömvölgyi érje el, hogy a kiszemelt áldozat ne járjon templomba, vagy unjon ott lenni, vagy horrobile dictu, ne is higgyen Istenben. Hogy ezt hogy érje el, arra már sok gyakorlati tanácsa nincs.

Erről meg a nevelési tanácsok jutottak eszembe: érje el a kedves anyuka, hogy a gyerek szót fogadjon, meg legyen következetes, de hogy a gyakorlatban ez hogy is néz ki, arra már nem tudnak példát mondani. Úgyhogy ez engem olyan mértékben bosszantott, hogy szégyen ide, szégyen oda, olyat tettem, ami évente max kétszer fordul elő, alig pár oldal után abbahagytam a könyvet.

És mivel így tettem, pontozni sem fogom. Passz.

Sophie Kinsella: Kétbalkezes istennő

Az írónőtől már elolvastam a boltkóros-sorozat eddig fellelhető köteteit, de az önálló könyveit jobban szeretem, mivel Becky Bloomwood néha rettentő idegesítő a vásárlási mániájával (jó lehet annyi pénzt elkölteni, amennyit ő...), és hát valljuk be, valami irtó bután tud viselkedni.

Pár hónapja olvastam a "Segítség, kísértet"-et, és az egyik fejezetén annyira nevettem, hogy alig kaptam levegőt. A kétbalkezes istennő nem annyira ferge- (most figyelj!) -teges (bocs, nem tudtam kihagyni), de a tőle elvárható színvonalat hozza, és kiválóan szórakoztam rajta.

Az alaphelyzet annyiban egyforma minden Kinsella-könyvben, hogy a főhősnők (E/1-ben írva) valami oltári nagy zűrbe keverednek, amiből aztán, sok mulatságos helyzetet átélve, szerencsésen kikeverednek. Ebben persze valakitől mindig kapnak segítséget. Hát ez nem egy Dosztojevszkij, Thomas Mann vagy Tolsztoj mélysége (magassága?), de nem is annak van szánva.

A következő leírás spoileres lehet!

Samantha menő jogász Londonban, de elkövet egy apró hibát, elmulaszt egy határidőt. Ám ez az apró hiba 50 millió fontjába kerül a cégének (50 millió font! el se tudok képzelni ekkora összeget!). Samantha sokkos állapotba kerül, kábán kimegy a cég épületéből, valahogy a vasútállomásra keveredik, felszáll egy vonatra, aztán találomra leszáll valahol. Becsönget egy házba, hogy fájdalomcsillapítót kérjen, mivel sajog a feje, ott azonban azt hiszik, hogy az álláshírdetésre jött, házvezetőnőnek jelentkezik. És fel is veszik. (Itt egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ha valaki nem jelentkezik egy állásra, miért nem oszlatja el a félreértést, de végül is az írónő egy kb. elfogadható magyarázattal szolgál.)

Az ám, csakhogy Samanthának fogalmas sincs a házvezetésről. Nemhogy főzni nem tud, de még egy pirítós elkészítése is gondot okoz neki. Életében nem takarított, vasalt vagy mosott, neki magának is bejárónője volt. Az hagyján, hogy ezeket nem kellett soha elvégeznie, de még azt sem tudja pl., hogy porzsákos porszívója van-e. Vannak ilyen emberek a világon? Biztos vannak, de eddig azt hittem, ez inkább a pasikra jellemző.

Most pedig itt áll egy teljes háztartás önálló elvezetésének a feladatával. Ráadásul igen magasra helyezte magának a lécet, mivel munkaadóinak - többek között - azt hazudta, hogy képzett cordon bleu szakácsnő, és  Michel de la Roux de la Blanc keze alatt tanult, aki persze nem is létezik.

Mint várható, az égvilágon mindent összekutyul, a mosásban rózsaszínné vált ruhák, elégetett, ehetetlen étel, vasalatlan ingek, tönkretett gránitlap szegélyezik az útját. De Samantha talpraesett nő, és megtalálja a megoldást, emellett hathatós segítséget is kap.

Több értékelést olvastam a könyvről, hogy klisészerű meg kiszámítható. Ez mind igaz is, viszont olyan kellemes humorral fűszerezi mindezt az írónő, amitől abszolút fogyaszthatóvá válik. Az egyik kedvenc poénom az volt, mikor Samantha nem tudja kinyitni a vasalódeszkát, és azzal védekezik, hogy ő eddig a Nimbus2000 márkájú deszkákhoz volt szokva.

Mivel a szürke könyv nem múlt el teljesen nyomtalanul felettem, időnként még mindig újabb és újabb értékelésekbe futok bele, ezért nem tudom megállni, hogy ne szóljak pár szót a könyv egyetlen "olyan" szerelmi jelenetéről a málnásban(!). A rendkívül bájos, aranyos, kedves és ötletes oldalak bebizonyították számomra, hogy nemcsak bilincsekkel és korbáccsal lehet feldobni egy pár szexuális életét, és a tökéletes külsejű, kőgazdag (és pszichopata) Mr. Grey a kanyarban sincs a kertész mellett.

A befejezés persze idilli, de ez ebben a műfajban szinte kötelező, és cseppet sem meglepő, nem is vártam mást. A könyv esténként tökéletesen kikapcsolt és ellazított, párszor jót nevettem, sokszor mosolyogtam, ennél többet pedig nem is vártam tőle.

10/9

Tyúkaltatás

Már vagy a hónapja tervezek írni a tyúkkalandjaink folytatásáról, de valahogy nem jutottam hozzá, pedig jelentős haladásokat értünk el. Az esti "lefektetés" mára zökkenőmentesnek mondható. Ha az most valami film lenne, akkor láthatnánk több rövid jelenetet, amint egyre könnyebb és könnyebb a tyúkok ólba terelése. Olyasmit, mint a Rockyban pl., mikor Stallone először csak felvánszorog a lépcsőn, és alig kap levegőt, majd egyre könnyebben fut fel, a végén pedig már szinte felszökell, mint egy gazella.

Egy filmben láthatnánk, hogy eleinte a tyúkok jó részét egyesével kellett befogni, és bedobálni az ólba, aztán egyre kevesebbet, a többieket elég volt terelni, majd láthatnánk, amint én, a kis észlény, rájöttem, hogy nem kell csinálni semmit, maguktól is szépen besétálnak.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy erre véletlenül derült fény. Bár már egy ideje motoszkált bennem a gondolat, hogy meg kéne várni, míg elkezd besötétedni, és meglátjuk, mi történik. A csudának sem volt kedve minden este fogócskázni 20 tyúkkal. De a férjem, talán az első esti rossz tapasztalatnak hála, ragaszkodott hozzá, hogy még világosban hajtsuk be őket. Aztán agusztusban egy hétre elutazott, a tyúkok (háztartás, gyerekek, kutya és két macska mellett) rám maradtak, és én arra gondoltam, amiről férjem nem tud, az nem fáj neki. Később mentem le a tyúkudvarba, majdnem sötét volt már. És bár reméltem, hogy pozitív dolog vár rám, mégis megállt bennem az ütő az üres udvar láttán. De a tyúkocskák bentről bíztatóan kurrogtak: itt vagyunk, ne aggódj! Mivel azonban az ólban már sötét volt, azt nem láttam, mind bent van-e, így reggel némi izgalomal számolgattam őket. Mind megvolt.

Másnap este, gondoltam, végignézem a műsort, és akkor mentem le, mikor kicsit szürkülni kezdett. Úgy 20 perc alatt szépen lassan beszállingóztak. És ez máig így van. Hamarosan a fevési rendre is rájöttem. Vannak a korán fekvők. Ők olyanok, mint a társasági eseményekre korán érkezők, akik elfoglalják a legjobb helyeket. Aztán van a középmezőny, akik esznek-isznak bevonulás előtt, kimulatják magukat, ők vannak a legtöbben. Ilyenkor már hallhatóak belülről a helyezkedés hangjai. "Nem mész innen, hé, ez az én helyem!" Majd maradnak négyen, végül ketten. Többnyire egy fehér meg egy fekete. Őket őrszemeknek hívom. Mindegyik pipi, mielőtt belépne az ólba, megáll az ajtajában, és körülnéz. Talán ismerőst keresnek, talán felmérik, hogy szabad-e még valamelyik páholyülés, vagy már csak a nézőtéren, az egyszerű pórnép között van hely, nem tudom.

Mindig van egy, amelyik, miután bement az egyik ajtón, némi verekedést idéző hangok után (mint a Bud Spencer filmekben, mikor nem látunk semmit, csak a hangokat halljuk, majd előtámolyognak az összevert rosszfiúk), előjön a másikon, közömbösnek szánt arckifejezéssel. Tesz egy kört, és újból bevonul. Amikor a két őr is bemegy, akkor lehet bezárni az ajtókat. Egy ideig még folyik a helyek elosztása (ennek a hangjaitól eleinte megfagyott az ereimben a vér, de mára már megszoktam, és rá se hederítek), aztán csönd lesz reggelig, amikor is hangos kárálással jelzik, hogy "feljött a nap, és mégis hol késik a reggeli?"

Az ember azt gondolná, a tyúkok unalmas jószágok, egész nap semmit sem csinálnak, csak csipegetnek meg kapirgálnak, tojást tojnak, ilyesmi, de ez tévedés. Ám erről legközelebb.